Esztergom és Vidéke, 1916

1916-04-02 / 26. szám

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCC A 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐ«. FÖMUNATÁRSAK : D

R RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN ÉS D

R KÓRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. MYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Iliiért csak az esztergomiak nem? Igen sokszor azok a legnagyobb érdemek, melyeket mindenki ismer, de senki sem jutalmaz, senki sem dekorál. Nemes, altruista lelkek nem is várnak ünneplést, díszkeresztet emberszerető áldozataikért, mert jutalmukat a tiszta öntudat nyugalmában keresik és találják meg. Ám ha arról van szó, hogy az államhatalom még akaratuk ellenére is elhalmozza elismerése látható jeleivel azokat, kik a mostani világfelfordulásban az önfeláldozás példaképeiként szolgálták az emberszeretet közös ügyét, akkor méltó és igazságos, hogy a valódi érdemek seholse maradjanak véka alatt, hanem a rászolgáltak személy„Eszfcsrgom és Vidéke" tárája Fehér hóvirágok . . , /. Alighogy e télnek Szűz-tiszta hópelyhe Lassan, tétovázva Lehallott a földre, Nem maradt fehérnek. Tűzpiros rózsája Esett rá a vérnek : Ifjú, üde vérnek • . • Gyengéd fehérségtek Mégis hol kaptátok Vérfoltos hó alól Kibújt hóvirágok * Vagy tán nem is véres Hóból születtetek ? A honért halt hősök Izzón fehér lelke Szállott át belétek, Festete szint reátok Szerény hóvirágok { Fehér Hóvirágok / • . . 77. Miért búslakodtok — Fejecskétek' fájón, szomorún lehajtva Kedves hóvirágim ? Szobámból kivágytok ? — Csalóka a napfény, szeszélyes a szellő Hisz' hűs van még ott kinn • • • válogatás nélkül, egyíorma mérték szerint kapják meg az állam érdemkoszoiúját, még a legutolsó faluban is. Az újságokban nap-nap után olvassuk, hogy a Vörösreszt legfőbb vezetősége majd ennek, majd annak a városnak és megyének önfeláldozó orvosait s önkéntes ápolónőit tünteti ki érdemkeresztekkel. Körülöttünk jóformán már minden oldalon hullottak bőségben az elismerés jelei, csak az esztergomiakról nem vesznek tudomást, mintha mi nem is volnánk, mintha mi semmit se tettünk volna! Miként városunk és megyénk legtöbbször, úgy most is a gyámoltalan elhagyott szerepét kénytelen betölteni, jóllehet viiágos tudatában vagyunk, hogy nekünk is van az elismeréshez oly jogcíVagy tán velem sírtok Könny nélkül, csendben, kedvesen? Mikor én a sok-sok, drága vér hallásán Itt benn titokban könnyezem • . . Vince. Közhuszár Tóth. (Elbeszélés.) Nagy betege volt a kórteremnek. A szigorú főorvos keményen kiadta a parancsot a szoba betegjeinek és az ápolónőknek, hogy halotti csönd legyen. Különben igy, meg úgy, jaj lesz a retinenskedőnek. Egyenest ő vette kezelése alá a kiválónak tartott beteget, valahányszor eltávozott a jó öreg a betegágyamellől, sose mulasztotta el figyelmeztetni az ápolónőt : — Kérem, kedves nagysád, úgy vigyázzon erre a betegre, mint a szeme világára. Mert nagyon megérdemli ám. Az ő egyszerű nevéhez fényes dicsőség fűződik. Közhuszár Tóth mentette meg az ezred parancsnokát. Ez a félig gyerekember. S elmosolyodott mindig az öreg. — Teringettét I Ki tételezné fel münk, mint bárkiknek körülöttünk. De hát miért csak mi esztergomiak nem ? Nálunk még a háború kitörése előtt nagy seregekben jelentkeztek a nők az önkéntes ápolóságra. A tanuló kurzust oly sokan elvégezték, hogy önkéntes ápolónőinkből akár más városokat is kisegíthetünk volna. Az igaz, hogy mikor tettre került a dolog, mikor megnyíltak az 1500 ágyra berendezett katonai kórházak, a kitanultak snobjai — mint az már Esztergomban ilyes esetekben rendesen szokott történni — feltűnés nélkül szépen visszavonultak „előkelő" magányukba átengedték a teret a „második és harmadik osztálybeliek"-nek: ámde az utóbbiak közt elég sok nemes lélek akadt, kik az ápolás erről a lányos arcú fiúról, hogy olyan vakmerő és hős tudjon lenni. S hideg ujjaival végig simogatta a Közhuszár Tóth forró homlokát. II. Napokig hevert öntudatlanul Közhuszár Tóth. Egy napsugaras vasárnapi reggelen aztán mégis csak felnyitotta szempilláit. S mosolyogva nézett körül. Nagysokára bizonytalan hangon meg is szólalt; — Hol vagyok ? — Most már jóhelyen, édes kis katonám, — felelte nyájas szeretet reméltósággal az ápolónő. — Talán csak nem a kórházban? Az ápolónő kedvesen felkacagott. — Ejnye fékom adtát, de jól eleltalálta. A beteg ijedten rezzent össze. Tétovázni látszott a gondolkozásban. — És az ezredes úr ? — Legyen nyugodt, Kis Katonám, az ezredes úr is meg van teljes egészségben. Jó egészségnek is örvend. S Ígérte, hogy legközelebb ő maga is személyesen eljön ide az én hős betegemet meglátogatni. nehéz tisztét készséggel vállalták s mai napig minden dicséreten felül álló önfeláldozással végzik. Mi jól tudjuk, hogy nem díszkeresztekért végzik, de azt is tudjuk, hogy azokhoz megvan minden jogcímük ! Mért mellőzik, mért negligálják tehát őket? És mért mellőzik továbbá azokat a derék orvosainkat is, akik igazán éjt nappallá téve dolgoznak kezdettől fogva beteg katonáink lábraállításaért ? Hát helyes ez ? Lehet ezt panaszszó nélkül elviselni. Bennünket senki sem kért föl ez ügyben szószotokul. De lelkiismeretünk azt mondja, hogy vétenénk, ha a város és megye e nyilvánvaló sérelmét nem tennők szóvá. Egyenes váddal .senkit sem — Hát itthon van az ezredes úr is? — Bizony, bizony : látogatóban van idehaza. — Nem történt az ezredes úrnak semmi baja ? Mert én erre már nem emlékszem. Az ápolónő megnyugtatta betegét. — Nem, nem. Kezdett már tisztán gondolkodni kezével a fejéhez nyúlt. Ő maga is elmosolyodott. — Tyűha a teremburáját, de jól be vagyok fáslizva. Mintha bizony pólyásbaba lennék. — Semmi baj már kiskatonám. — Ahám már emlékszem. Az ezredes úr előllovagolt. Az ezred előtt száz lépésnyire is lehetett. Ekkor az oroszok hirtelen bekerítették az ezredes urat. Lóhalálban vágtattam a kozákok közé. Iszonyúan hadanásztam kardommal. Azok meg úgy, dőltek jobbra-balra, mint aratáskor a lekaszált gabona .* Egy kozák tiszt nekem rontott kegyetlen dühvel. Rám lőtt először, majd kardjával fejemre vágott. A közhuszár Tóth már tréfálni is próbált.