Esztergom és Vidéke, 1916

1916-03-05 / 18. szám

ki magunkban, ha sebesültjeinket, árváinkat és rokkantjainkat nagyrabecsüléssel és tisztelettel környékezzük és kezeljük. Becsüljük nagyra az irgalmat és a szeretetet és tartsuk magunkat boldognak, hogy népünk szorongatásában, a nagy társadalmi, gazdasági és irgalmassági munkából kivehetjük részünket árasszuk ki lelkünkből a tiszteletet. — Erre a belőlünk kiáradó tiszteletre a mi szegény rokkantjainknak van szükségük, mert az megsegíti őket kiváltképen nyomorék voltuknak első idejében, hogy ne szégyeljék és ne érezzék magukat kevesebbnek. A magyar katona nem dicsekedik és ha hős is volt, nem pózol ^dicsőségével, sem műkarjával vagy mankójával. Az ilyen embereknek bátorításra van szükségük, hogy az uocára is kimenjenek. Másrészt pedig a mi népünk, oly naiv és meggondolatlan, kivált a gyermekvilág, hogy könnyen kineveti a hibás embert és nem gondolja meg, hogy az miért lett hibás ? Hogy talán épen atyját vagy bátyját védte-óvta s akkor lett nyomorékká. Múltkor beszélt valaki egy rokkantnak feleségével és kérdezte, hol az ura ? Azt felelte az aszszony, hogy otthon van, mert szegyei az uccára kimenni — fél, hogy kinevetik. Hát rnondaki jól értett a kacsintáshoz, a pezsgőiváshoz, csupa élet volt a kis Gáli Berta. Hollóssy meg kívánta szerelmét, ingerlőén hatott reá ennek a leánynak a modora, nagyon jól érezte magát társaságában, igy aztán végkép elfelejtette azt a szegény leányt, akit boldogtalanná tett. A szerelmes szív gyorsan megérzi, hogy csalódott. Márta hamarosan rájött, hogy ő, meg gyermeke egy parányi helyet sem foglalnak már el Hollósy szivében. Ennek tudatában csak büszkesége volt nagyobb fájdalmánál, ő nem igyekezett Hollósyt magának visszahódítani, semmikép sem kellemetlenkedett neki. Mély, csendes volt az ő fájdalma, panaszt nem ejtett ki ajakán, míg gyermeke egészséges volt, de most, mikor gyermekét a halál küszöbén látta, a fájdalom oly erővel markolt bele szivébe, hogy hangos zokogásban tört ki, jajgatva kérte gyermekét : ne menjen az égbe, van az Istennek elég angyalkája, de neki nem lesz többé senkije, nem marad egyebe mint kopárrá tarolt szive, egy tátongó űrrel, amelybe egy életre való bánat köitözik. (Bef. köv.) Huszár Matild. juk meg mi a rokkantjainknak, hogy ne szegyeij ék magukat, mert nem szégyen, hanem dicsőség kiséri őket; hirdessük, hogy a nemzet akkor becsüli meg önmagát, ha őket becsüli. Hirdessük ezt templomokban, iskolákban, otthon; tanítsuk gyermekeinket imigyen: „Nézzétek gyermekek, ezek a falábú emberek a mi megmentőink: ezek azok, kik sokat szenvedtek, még pedig érettünk szenvedtek és akiknek mi örökké adósai leszünk. Isten áldása legyen rajtuk, szeretetünk és tiszteletünk kisérje őket !

ft Vésse ezeket az aranyszókat városunk és megyénk valamennyi papja és tanítója szívébe, hogy hiveik és tanítványaik rokkantjainkkal tisztességesen bánjanak, különben égbekiáltó halálos bűnt követnek el és akkor társadalom minden osztálya szívesen lerója rokkant hőseinknek legszentebb kötelességünket. Dr. Körösy László. Szakértő bizottságok hiánya erősen érezhető Esztergom képviselő testületében, következőleg egész gazdasági és kulturális életében is. Számos esetre lehetne rámutatnunk, amikor e hiányból a múltban érzékeny károk szakadtak nyakunkba. De azokat most nem akarjuk megbolygatni, inkább arról óhajtunk gondolatot ébreszteni: hogy kellene a hiányon segítenünk. Mert a segítés lehetséges és nagyon is kívánatos. Ne essék panaszszó róla, hogy képviselő testületünkben kevés volna a bizottság, melyaközgyűlési tanácskozásokatelőkészíti. Ellenkezőleg! Inkább aztlehetne nehezményezni, hogy igen is sok a bizottság, olyannyira, hogy némelyikét éveken keresztül, sőt talán soha sem hívják öszsze. Például még egyszer sem hallottunk róla, hogy a könyvtári bizottságot, melynek pedig a város elég nagy könyvtárára való tekintettel tagadhatatlanul megvolna az ellenőrző hivatottsága, valaha összehívták volna. Felszólalások: is történek már emiatt, de teljesen haszontalanul. És más megalakított bizottságok is voltak hasonló sorsra kárhoztatva. Minek kellett akkor megalakítani őket ? Csak dísznek, vagy szemfényvesztésnek ? Nagyobb baj azonban, hogy a sok pihenő névleges bizottság mellett olyanok hiányzanak, melyekre igazán szükségünk volna : a szakértőkből alakított bizottságok. Messzire vezetne, ha részletesen ki akarnók fejteni, mi mindenre kelleneavárosnakszakbizottságokat alakítania. Azért egyelőre csak kettőt akarunk kiemelni. Esztergom egyik fő jövedelmi forrása több ezer holdnyi erdőbirtoka. A minimális szakértelem is elégséges azon állítás megkockáztatására, hogy a múltban igen-igen patriarkálisan ment ezen jövedelmi forrásunk kezelése. Az ellenőrzés a lehető legfogyatékosabb volt s azt is olyanok végezték, kik az erdőkultúrához vajmi keveset értettek. Természetesen a jövedelem is megfelelően — szegényes volt. Pedig tudva van,hogy akadnak elég sokan városunkban, kik, ha tán nem ülnek is bent a képviselő testületben, de értenek az erdőgazdasághoz. Ezekből bármikor össze lehetett volna és lehetne oly bizottságot állítani, amelyik tanácsadója és ellenőrzője volna erdőnk kezelőjenek. Meg vagyunk róla győződve, hogy nem csekély hasznát látnók ily szakértői bizottságnak. Másik szintén fő jövedelmi forrásunk a villanyfejlesztő telep. Igaz, hogy a Ganz-cégnek bétbe van most adva (ami eléggé sajnálni való !); de mégis nagy szüksége volna a varosnak itt is egy szakértői bizottságra, mely a telepvezetőséget ellenőrizné. Az ellenőrzés ezideig csupán a város mérnökére és számvevőjére van bizva, akiket — tisztelet-becsület hivatali érdemeiknek ! — villamos szakértükül el nem fogadhatunk. Teljes lehetetlenség, hogy ők ketten a bérlő társasagot kellően ellenőrizhessék. Pedig az ellenőrzésre ezer és egy ok volna! Hiszen az újabbi időben egyre szaporodó panaszok hallhatok a bérlő társaságra. S az is tény emellett, hogy a bérleti összeg sem emelkedik a telep fejlődése arányában. Más városokban, ahol saját világító telep van, mindenütt megtaláljuk a szakértőkből öszszeállított bizottságot, csak nálunk hiányzik. Miért ? Talán nem akadna nálunk elég szakember, aki a villamos ügyekhez ért s következőleg a város anyagi érdekeinek védője lehetne a bérlőkkel szemben ? Dehogy nem akad! Van elegendő. Csak fel kellene kérni rá őket. Nem hisszük, hogy ne vállalkoznának szívesen az ellenőrzésre, akár tiszteletdíjért, akár anélkül. Értse meg a város vezetősége és képviselő testülete, hogy szónoklatokkal nem lehet igazán gondját viselni szakértelmet kívánó nagy érdekeknek. Ilyenekhez nem dilettánsok, hanem tanult hozzáértők kellenek, kik mindent meglátnak s elevenre tudnak tapintani ott, ahol szükség van reá. Mért nem ragadjuk meg kezüket, mikor itt vannak közöttünk s készek tudásukkal a városnak hasznára lenni? Fullánk. 14 gazda. A világháború annyi közös nyomorúságot hozott az ország lakosságára, hogy csak az igazságba vetett remény teszi azt elvisehetővé. Összefogott az ország lakossága, hogy egymást támogatva tegye tűrhetővé a sors csapásait. A gyengét támogatja az erősebb és ebben az akcióban különösen az intelligencia járt elől az ő kvalitásánál fogva megillető uton. Városunkban sok ezer korona áldozásával kizárólag az intelligencia tart fenn napközi otthont. Ugyancsak az intelligencia volt az, amely tekintélyes összegekkel járult a 26. gyalogezred rokkantjainak alapjához. A vak katonák kérlelhetlen és vigasztalan sorsának tűrhetőbbé tételéhez szintén az intelligencia sietett pénzével és ez helyén van igy. A magasabb műveltséggel, legalább elméletileg, nemesebben érző szívnek is kell járnia. Helyi viszonyaink ugy alakultak, hogy semmi pénzért sem lehetett kapni fát, már pedig telelni fűtő nélkül vajmi keserves dolog és á hideg lakás egyformán sújtja a szegényt és a gazdagot. A helyzet kezdett tűrhetetlen lenni. Erdei fatermésünk, most nem firtatom miért, de nem állott a város lakosságának rendelkezésére kellő időben. Mikor lehetővé vállt a fa behordása, akkor a fuvarozók állottak elő lehetetlen fuvarbérekkel. Erre a város polgármestere módot talált a befuvarozás lehetőségére és habár a kényszer hatása alatt is, de gazdaközönségünk mégis neki látott a közönséget nagyon közelről érintő nyomorúság megszüntetésének. Eddig rendben volna a dolog. Hanem az már megbélyegzően nincsen rendben, hogy akadt 14 gazda, aki tisztességes árért sem volt hajlandó a nyomorúság enyhítésére sietni. 14 gazda tagadta meg segítségét, melyért pedig megfizettek volna. És ez a 14 gazda nem gondolta meg, hogy érzékeny birságnak teszi ki magát. Nem gondolta meg, hogy a mostani nehéz viszonyok között nem az a 30—160 kor. bírság sújtja őt, hanem ennél sokkal súlyosabb ítéletet von magára a nagy közönség részéről, melyet elhallgatni ez esetben nem volna méltányos. — Aki igy viselkedik a közös bajok közepette, az nem érdemli meg, hogy magyar gazdának nevezze magát. Ez a 14