Esztergom és Vidéke, 1916

1916-11-12 / 89. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1916. november 12.

leiratában az egyesületi tanácsot azzal a megbízással, hogy az Orsz. Kath. Tanítói Segélyalap középponti bizottságának rendes évi munkáját végezze.

Aggódva tapasztaljuk mindnyájan, hogy az olthatlannak mutatkozó világégés és' borzalmas tömegpusztítás az emberiség anyagi és szellemi tevékenységének mindenágában, a nyilvános és magán élet összes viszonylataiban igen heves rázkódtatásokat, rendkívül súlyos zavarokat, be- láthatlan következményekkel fenyegető bonyodalmakat idézett elő.

Vetődnek azonban a vérfagy- laló események szédületes forgatagában oly jelenségek is felszínre, amelyek becses tartalma és magas értéke emelően hat a lelkekre, megvilágítókig a jövő homályba burkolt ösvényeire.

Sugaraik fényénél könnyebben ismerik fel az elmék a komoly feladatok kívánatos megoldásának mélyebben rejtőző tényezőit és feltétetek. Tüzük melege az üdvös tanulságok méltánylására hevíti, követésük elhatározására lobbantja a lelkeket.

Különösen azok figyelmére érdemesek a háborús bonyodalmak sűrű hálózatán átszűrődő tanulságok, akik a nevelés és tanítás mezején fáradoznak. Az iskola falainak kellene azokat első sorban befogadniok és visz- hangoztatniok.

Este a fehérbe öltöztetett kislány kihűlt, merev porhüvelye körül ki- gyultak a halvány gyertyalángok és a szülők ott ültek virrasztottak, kiszikkadt, megüvegesedett szemmel bámultak a semmibe. Az ember mélyet sóhajtott és szólt :

— Ha délben a gazdánk ide engedi az orvost, még lehetett volna segíteni.

Az asszony bólintott, a szemében összefutott a könny és fényes barázdákat vonva gördült le az arcán. Többet nem beszéltek, az ember fölkelt és kiment.

Úgy éjféltájban egy sötét alak mászott be a kastély ablakán. A következő pillanatban éles gyerek visítás és tompa ütések zaja hallatszott. A gazda is fölriadt, rémülten futott a gyerekek segítségére, de egy pár hatalmas ütés őt is elnémította. A cselédség összeszaladt és borzadva látták urukat és két kis fiát vérbefagyva és Jánost, amint véres baltával apatikus nyugalommal állt mellettük . . .

A bíróság előtt azon kérdésre, hogy bűnösnek érzi-e magát, határozottsággal jelentette ki, hogy nem.

Az ügyész rárivalt:

— Hissz a tanuk vallják, hogy a baltát előbb megélesítette, tehát előre megfontolva követte el a merényletet.

— Igen, megfontoltam előre.

— Megbánta-e a tettét? — szólt az elnök.

— Nem bántam meg, de nem érzem magam bűnösnek — szólt János meggyőződéssel.

A bírák elszörnyüködve hallgatták a vallomást és egyhangú határozattal kötél általi halálra Ítélték a vádlottat. Németh Pál.

Igaz, véres betűk hirdetik. Jelképezni akarják azonban a fejlődés és haladás bíborát, amelybe a jövő majd azokat a tájakat öltözteti, amelyek megszívlé- lésre méltatják és megvalósításuk körül buzognak.

Messzire világító lángok tűz- nyelve vetíti az egek magas boltozatára, de csak azért, hogy minden szem észrevehesse, megpillanthassa, rájuk tapadjon. Agyú- moraj, fegyvercsörgés, csatakiáltások és jajveszékelések zivataros világából hangzanak, mintha különös ünnepélyességgel akarnák tudtunkra adni, füleinkbe zúgni, hogy terjedésük akadályokat, érvényesítésük nehézségeket ne ismerjen.

Változatos sorozatukban különösen az a félreismerhetlen tény ragadja meg figyelmünket, minő erővel lángolt fel a hit a keblekben.

Az 1870/71. évi hadjárat idején sűrűén lebbentek el a legélesebb gúny szavai „az imakönyvek hősei“ ellen. „A lefolyt év óriási küzdelmei alatt — olvassuk egy akkori hírlap hasábjain — misem bizonyult annyira értéktelennek és meddőnek, mint a dogmatikus kereszténység.“

Teljesen most sem hiányoztak az ily nyilatkozatok visz- hangjai. Álig repült ki az első ágyúgolyó, alig oszlott szét az első puskapor-felhő, midőn a távolabbi nyugaton a hatalmasok egyike, a hitre célozva, e szavakat bocsátotta világgá: „Kioltottuk a fényt, amelynek sugarai az égből ragyognak.“

Nem mondható ennélfogva, hogy az eszményiesen vallásos hősök, a Machabaeusok kora derült fel!

Elvitázhatlan mindazáltal,hogy a béke áldásos munkájában lefolyt négy évtized vastag földréteget halmozott a rideg elfogultság gőgös megnyilatkozásai fölé. Magvai el lőnek temetve az alacsony lelkű előítéletek és szenynyes érdekek mocsaraiba. Nem voltak képesek újból a régi erővel előtörni, felburjánozni és elhatalmasodni.

A mélyebb belátás és tisztul- tabb érzés a népek túlnyomó nagy részénél nemesebb gondolkozást érlelt. Meggyökereztette azt a vallásos érzületet, amely — mint Dante dicsőítőleg hangsúlyozza'— „erőt és bátorságot ad minden küzdelemhez“. Amelyre Vilmos császár utalt, midőn 1914. július 31.-én emlékezetes szavait mondotta : „Most pedig vonuljatok a templomba. Omoljatok térdre Isten előtt és kérjétek segítségét derék hadseregütik számára.“ Uralomra jutott az áhitat és buzgalom, a magába szállás és az isteni gondviselésbe helyezett törhet- len bizalom.

Avagy mit tesznek a harcvágyó csapatok?!

Meg lévén győződve, hogy — mint a királyi lantos mondja — „nem a kard, pajzs és dárda, hanem Isten dönti el a csaták kimenetelét“ : a kereszt tövéhez irányítják lépteiket, mielőtt a borzalmas mérkőzések színtereire vonulnak. Oda borulnak, ahol a kiengesztelődés, a megnyugvás, az erősítés és vigasz forrásai fakadnak. Ahol türelem, kitartás meríthető az emberfeletti fáradalmak és nélkülözések elviseléséhez. önfeláldozás a súlyos megpróbáltatások emésztő szenvedéseihez.

Visszatükröződései e tények ama vallásos és hazafias lelkű- leinek, amely a legszélesebb rétegeket jellemzi és élteti.

Mint a delejtű a legmozgalmasabb hullámzások és leghevesebb viharok között is hűségesen mutatja a világtájak fekvését : akként sugalta ez érzület a legsúlyosabb megpróbáltatások válságos napjaiban azt az irányt, amelyet harcosnak és otthon maradottnak egyaránt követnie kell.

Nélküle alig lehetne megmagyarázni azokat a nagylelkű áldozatokat, amelyeket a hadviselés érdekeinek vetélkedő szolgálatában, ' a felszerelési kellékek gyors felhalmozásában, majd a sebesült hősök fáradhatlan gondozásában, a rokkantak bőkezű gyámolításában, az özvegyek és árvák lelkes felkarolásában szinte bámulattal szemlélünk.

Nélküle alig lehetne azt az egyértelműséget, öszhangot, együttérzést és testvériességet elképzelni, amelynek láncai oly szorosan fűzték egymáshoz a kebleket, hogy egyenlő ujjon- gásra ragadta az öröm, egyenlő busongásra hangolta a fájdalom.

Elnémult hatásuk alatt minden ellentét. A gyűlölet szenvedélyessége lelohadt.-A harag gyú- anyaga elhamvadt. A cselszövések ármánykodásai háttérbe vonultak. A súrlódások éle eltompult. A viszály heve lecsillapult. Mint az arany a kohóban, úgy tisztultak meg a vallásos és hazafias lelkűiét fellángolt tüzé- ben az érzések és nemesedtek a hajlamok.

Az egyszerűség és takarékosság leküzdötte örökös vetély- társait.: a kényelemhajhászást, a könnyelműséget és pazarlást. Részvét lopózott az elzárkózott, rideg szívekbe. A szűkkeblű- ség jegét felolvasztotta az áldozatkészség és jótékonyság melege.

Midőn a derűs kilátások és kecsegtető remények fényesen ragyogó napját az aggodalmak és szorongattatások fokozatosan elsötétülő felhői homályosították el: bánkódás szállt a szívekbe, búnak eredtek a lelkek. Mindazáltal nem rendült meg, szilárdságából mitsem veszített a bizalom, amelyet a kedvező alakulások iránt tápláltak.

Midőn a napokig tartó pergő tüzekben, a záporként omló golyók és gránátok között, vagy az őrjítő közelharcokban gyönge szalmaszálak gyanánt hullottak a halál kíméletet nem ismerő kaszája előtt a viruló nemzedékek: patakzottak a könyűk, szomorúan csillogtak a fájdalom gyöngyei. Megmaradt azonban a szemek nyugodt tekintete, amellyel a jövő eseményei felé pillantottak.

Midőn századokra visszatekintő hatalmas alkotások, pótol- hatlan műemlékek dőltek romokba ; gazdag városok, virágzó községek, kánaáni vidékek pusztultak el és lakosaik, mindenüket elveszítve, rémülten kerestek részvevő falak között megnyugtató menedéket: összeszorultak a szívek, keserűen jajdultak fel a keblek. Fenntartotta mégis a lelkek egyensúlyát, száműzte a csiiggedést az a felemelő tudat, hogy az isteni könyörület, segély és védelem hatványozott akkor, ha a veszély, az el- hagyatottság és nyomor a tetőpontra hág.

Megbecsülhetlen kincset, óriási erkölcsi tőkét, magas szellemi értéket képvisel az a lelkűiét, amely e nemes tulajdonokban, erényes jellemvonásokban nyilvánul. Gondos ápolása ennélfogva, megőrzése és biztosítása a jövőre nézve múlhatlan feladat. Szerencsés megoldása tekintetéből aggályosán kell a későbbi nemzedékek képzése és irányítása körül minden erőt egyesíteni, minden ügyekezetet öszpontosítani. fia a közéleti viszonyok kedvező fordulatát, előnyös átalakulását várjuk és kívánjuk a jövőtől, nagy gondot kell a népiélek felkarolására, kiművelésére fordítani. Mindenki számára fel kell tárni az iskolák kapuit. Éreznie kell minden gyermeknek, hogy egyetlen hely sem zárul el előtte, amely tehetségeit megilleti. Módot kell nyújtani arra, hogy a nemzet minden tagja birtokába juthasson azoknak az ismereteknek és készségeknek, amelyek képességei és hajlamai érvényesítésének hathatós emeltyűi, a haza javára teendő szolgálatok legbiztosabb zálogai.

Az államnak és egyháznak, az iskolának és családnak, a nyilvános és magán életnek, gondos, tudatos és lankadatlan tevékenységet kell azértis kifejteniük, teljes odaadással közre- működniök, hogy a nemzeti köz- művelődés eszményi magaslatra emelkedjék és jótéteményeit a társadalom legalsóbb rétege, a nép legegyszerűbb gyermeke is élvezhesse. *

Céljaira, feladataira nézve oda