Esztergom és Vidéke, 1916
1916-09-24 / 75. szám
Esztergom, 1916. XXXVIII. évfolyam 75. szám. Vasárnap, szeptember 24. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMŰNATÁRSAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KÖRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős: LA1SZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 0 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA Háborús levél. Az olasz szent önzést szavalt, a román szent érdeket szónokolt. Ellenségeink önzésből, érdekből fogtak fegyvert, mi pedig igazán szent ügyért vérezünk, mert mi nem akarunk hódítani, mink csak ami vérrel áztatott rögünket oltalmazzuk, mink ezt a megszentelt anyaföld göröngyeit- védelmezzük. A szerbek anyaföldünk legértékesebb, legtermékenyebb részére szomjuhoznak, mert a balkán háború rablókalandja után beleittasodtak Nagyszerbia ábrándképébe. A francia revanzs eszme li- dércfényében Elszáz Lotharin- giát akarják visszahódítani. A muszka a szárazföldi világuralom mámorának részegségében Stambul kapuit döngetné vutki ittas kozákjaival. ' Az angol a tengeri világuralom beteges deliriumában a Suezi csatornát akarja elcsenni, miután részvényeit úgyis összeharácsolta. Az olasz a nemzeti egység ideges lázában áruló karbonári módjára Trient s Trieszt vidékét áhítozza. A román, a keleti franciáskodás nagyképűsködésének stré- berségében Erdély után vágyódik hitszegés árán is. A kalandor jabán az ő vakmerő reményeinek álmában, Kína felett is a kelet ura akar lenni, erre kellett neki a kis német kínai gyarmat. ’ Belgium pedig konclesésből, zsákmányéhségből adta el magát az angolnak. íme ez a szent önzés, ez a szent érdek ! De mondja meg valaki, hogy amikor mink a háború elején kijelentettük, hogy nincs hódítási szándékunk, nincs terjeszkedési célzatunk, nem mond- tunk-e igazat ? Mink nem kívántuk a másét, nekünk nem kellett egy talpalatnyi idegen föld sem. Mi szent jogainkat védelmeztük, nem mi idéztük fel a veszedelmet, de nem is féltünk tőle s hogy fegyvert kellett fognunk, akkor is csak a magunk földjét, otthonát, kenyerét s gyermekét védelmeztük, de ezekért viaskodunk utolsó leheletünkig, ezekért tusakodunk utolsó csep vérünkig; ez az igazság ad erőt, lendületet és bátorságot fegyvereinknek, ez az igazság viszi diadalra, győzelemre fegyvereinket. Véres tülekedésünk, ember- írtó mérkőzéseink közepette is megmaradtunk az emberiességnél . és becsületnél. Anglia pedig, ez az uzsorás harckeverő ez a hitvány orrgazda megtanította szövetségestársait is a szószegésre, a becstelenségre, mert hiszen az ő hadakozásuk okads, célja is hazugság, tisztára hazugság. Önzés és érdek, de nem szent ! Késő utódok fognak átkot szórni a megvadult államférfiakra, akik ezt a katasztrófát felidézték; a történelem törvényszéke fog ítéletet mondani azokra a bestiákra, akik nem átallották a világot ilyen szerencsétlenségbe sodorni, s ha a mi győzedelmünk után kijózanodnak mámorukból, kiábrándulnak álomittasságukból, befogják látni, hogy még a teljes győzedelem sem ér fel azzal a töménytelen szenvedéssel, könnyel, vérrel, áldozattal, melyet ez ő alacsony, önző politikájuk követelt, mert a milliók vérét, elpusztult városokat, tönkretett kultúrát, szétrombolt családokat, még a hadisarc sem tudja jóvátenni. Egy fél századik fogja ezt „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Lefelé. Mióta elborult egem, Minden, mi múlik, fáj nekem : Napáldozatja, — melyre holnap Aligha jő egy szebb, vagy jobb nap, Gyász nekem. Az aratást nem szeretem, Ijeszt a sok kalásztetem. A múlt tavasznak sok virágán S a fecskék őszi bucsúzásán Könnyezem§ bár vágyva, félve keresem, Az ifjúságom nem lelem ; A sok közül, — lemondva látom, — Sem ellenségem, sem barátom Nincs nekemDe hát ez így van helyesen, Már eljátszottam szerepem; Más a darab és más az aktor S most a közönség ennek tapsol, Nem nekemS ma völgynek, holnap hegyeken Az ember csak megyen, megyen Míg ifjú bízva, mindent remélve Később fáradtan, csalódva, félve ■ ■ . Öregen- B. Szabó Mihály. Régi hangok új reménnyel. (Az el nem küldött levelekből.) írta: Gyöngyvirág. Édes . . . ! Nem látod a kezem reszketését, — nem hallod a szívem hangos dobbanását s azt sem veszed észre, hogy • szememben túl világi fények gyúlnak lángra — mikor néked írok. — Mert talán nem is tudod, hogy néked írok. — Talán nem is sejted, hogy néked szólnak e sorok. — Meglehet, hogy megnézed a betűket, elolvasod a mondatokat, de nem éned meg a sorok közt szaladó gondolatok erejét; nem érzed meg a lelkem tartalmát. — Pedig ezt szeretném én ! — Valamikor régen, úgy neveztek el : Gyöngyvirág. — Ez akkor történt, mikor megsejtettelek Téged. — Gyöngyvirág = én ? — Légy Te akkor a Napsugár! — Boldog voltam s kacagásom mint valami Gyöngyvirág csilingelés rezgeti keresztül a légen, majd könnyű kedvvel rárítmikázott a Te csillogó lelkedre. S tiszta szép szemeidnek nyugodt tekintete pedig úgy hatott reám, mint mikor a Gyöngyvirág fehér, — de lankadó szirmaira életet csókol az édes Napsugár. _S hiszed-e, hogy megszerettelek? Egy csoda szép délutánon, mikor halvány homályok megülték már a nyugodni készülő uccákat — s benn a szobában egyetlen egy nagy árnyékká olvasztott bennünket az alkony — meg is mondtam Neked. Akkor elfogadtad hódoló rajongásomat, de nemsokára meg is untad azt. Nem kellett a fehér Gyöngyvirág, —■ a fehér szirom, fehér álom, fehér lélek — fehér szerelem. Többre vágytál! És én — balga — csak jöttem hozzád — s elhoztam Néked mindenemet. — Tudtam dalolni. — S csak néked daloltam. Apró kis versek lágy rímeitől, szelíd kontúrokkal bontakozott ki a Te csodás lényed káprázatos alakja. — Szemed csodás csillogása, arcod enyhe vonalú arabesztjei, hangod halk finom árnyalata, ott zengett-zson- gott a kis betűk közt. Sohase tudok azoknál szebb dalokat írni, mint amelyekben Te inspirálsz. Tudtam mesélni — s csak Néked meséltem. Meséltem kis bolond szívről, mely magas piedesztálon tündöklő elérhetetlen ideált rajong körül, imádatszerű tisztelettel. Meséltem a poétáról is. Örök vággyal szívében keresett valakit, aki biborszínekkel festené ki fiatal életét. És megsejtett egy káprázatos álmot = Te voltál. Ecset volt a kezedben. — A kis poéta eléd tartotta fehér élet palettáját — de nem festettél mást rá, csak lilát és feketét. — Istenem, pedig hogy vágyott a szíve melegebb színre, pirosra. Tudtam álmodni. — Voltak álmaim, de azokat is Te irányítottad. Ha csöndes magányos perceimnél elkerült az idegen gondolatok tolakodó ámulata, — kibontottam a lelkem egymásra boruló szirmait, — s belenéztem annak szédületes mélységébe,