Esztergom és Vidéke, 1916
1916-09-10 / 71. szám
Esztergom, 1916. XXXVIII. évfolyam 71. szám. Vasárnap, szeptember 10. POLITIKAI és TfíRSfíDRLMILAP. SZERKÉSZTOSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNATÁRSAK: DR RÉTHEI PR1KKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR . NYILTTER SORA 50 FILLER. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA A mi utunk felette igen nehéz. Telve folytonos veszedelmekkel. Szűk sziklás ösvényen kell járnunk, melynek két oldalán mély szakadékok tátonganak, békók és börtönrácsok fenyegetnek. A tilalomfáknak nincs se vége, se hossza szemünk előtt. Minél előbbre megyünk, annál gyakrabban kell olvasnunk, hogy — ezt nem szabad, azt nem szabad ! Maholnap már azt sem tudhatjuk, mit szabad hát vol- taképppen. Ilyen a mi utunk, magyar újságíróké most a világháborúban : a cenzúra szűk korlátái, szoros fékei és súlyos bilincsei nyomnak bennünket. Többet kell lenyelnünk s magunkba fojtanunk, mint amennyit kimondhatunk. Sorsunk olyan, mint a tojások közt táncolóké: majd minden lépésünket félő óvatosságai lehet csak tennünk. A szabad bírálattól mind mesz- szebbre maradunk el ; s innen- onnan csakis a szemforgató szuggerálás és kenetes megnyugtatás lesz a kénytelen feladatunk. Egészen bizonyos, hogy cenzúrára a háborúban szükség van. E szükséges rosszat korántsem akarjuk mi magunktól kereken elhárítani: lenyeljük keserű ürömpoharait. De mikor ezek egyre szaporábbak s egyre keserűbbek lesznek ! Mikor úgyszólván már vezetik a tollat kezünkben ! Ellenségeinknél és szövetségeseinknél is van cenzúra. De az nem olyan pedáns, nem oly kicsinyeskedő, nem olyan szigorú, mint a mienk. Még Ausztriában sem. Kérdjük : mire jó a magyar újságírásnak ez a túlzó gondviselése? Vájjon biztosítja győzelmünket, vagy előmozdítja a nemzet lelkesedését ? — Se egyiket, se másikat. Ez nagyon is mesterséges, körmön font mód arra, hogy győzelmünk kivívásában nyomosabb része lehessen. A nemzet lelkesedését pedig ilyféle étherin- jekciókkal nem lehet felfokozni. A cenzúra rideg szigorúsága többet árt, mint használ a jó ügynek. A jogos bírálat következetes einémítása s a nemzet erősebb szívverésének visszaszorítása igazában csak keserűsége t és csüggedést szülhet. Tehát ép az ellenkezőjét éri el, mint amire céloz. Különösen áll ez reánk, magyarokra, kiknek természete mitől sem irtózik jobban, mint a pórázonjártatástól. Tudjuk, hogy cenzúránk joggal kifogásolható sok túlzásáért nem az egyes cenzorok felelősek. Ezért nem is hibáztatjuk őket. De igenis jogosan bírálhatjuk a fő irányítókat, kik gyönyörűségüket lelik az érthetetlen és bosszantó tilalomfák felállításában. Ideje volna, hogy ettől az egyrészt felesleges, másrészt határozottan káros tútorságtól már egyszer megszabadítsanak bennünket. Priscus. ló tanács. „Nincsen tudomásunk arról, hogy a szappan árát maximálták volna, ellenkezőleg annak ára rohamosan emelkedik. A kereslet nagy, az árúhiány mindjobban mutatkozik. Jól teszi, ha minél nagyobb meny- nyiséget felhalmoz, mindenesetre csak nyerhet rajta.“ — Ezt olvastuk szóról-szóra egyik kereskedelmi szaklap szerkesztői üzenetében. Ami a cinkotai tömeggyilkosnak az apróhirdetés volt, — ez a szerkesztői üzenet a kereskedelemnek ! A dolog természetében rejlik, hogy „ Esztergom és Vidéke“ tárcája. Az én hajóm. Lenge sajkám gyorsan siklik Az életnek tengerén, Utasai ketten vagvunk A reméuység, no meg énZúg a tenger vészes árja: Habra újabb hab tolul. Recseg, ropog a kis sajka fia két hab közé szorul. — Maid a vihar szírihez vágja S őrült táncot jár vele, Hogy a gyenge kicsi hajó Szinte megroppan bele Aztán gyorsan tovább oson, Ha a vihar s szél elült, S felettünk az ég azúrja Szivárványosra derültMegy, fut sebten a kis hajó Az életnek tengerén, Míg egyszer csak partot ér majd A boldogság szigetén . .. — Én Istenem ki a sajkám Irányítod, vezeted; — Ha küzdők a bősz habokkal Nyújtsd segítő kezedet! — Védd és óvd meg bajtól, vésztől A Te igaz hívedet, És hol a boldogság terem, — Mutasd meg a szigetet... Fikó Sándor. ^elmenjünk kacsázni. (Vadász tárca.) Egyszerre csak hápogás zavarja meg a csendet. Kácsahápogás. Nem egy, nem tíz riadozik, de nagyon sok. Hogy mennyi, bajos volna megállapítani. Biztosan megkezdődött a hajtás felülről, s a Kácsa- nyomás lakói kezdenek mozgolódni. A városi úr izgatottan húzza föl puskája kakasát és merően figyel nyugat felé, hol a lombok nem érnek össze. Á szúnyogok tovább muzsikálnak és csípnek, de ezt már nem érzi a városi úr. Néhány pillanat múlva egy hosszúnyakú gém evez el a tisztás fölött. A városi úr ösztönszerűen fölkapta puskáját, de hirtelen meggondolta magát és nem lőtt. Annál feszültebben figyel a növekedő zajra, amely a mocsaras közepén kácsahápogásból, a mocsaras két szélén pedig emberi kács- kács kiáltásokból telik ki. Majd elhangzik az első lövés. A hápogás betölti a levegőt, minden más hangot elnyom, csak egy- egy puskadurranás szakítja félbe. A lövés gyakrabban ismétlődik. A városi úr jobbra-balra kapkodja fejét, lát is a távolban valamit, de olyan messzire nem érdemes lőni. Hirtelen a feje fölött röpül el egy csörgő- kácsa. Rádupláz és a madár lepoty- tyan a Dunaágba. Ketségbeesett gyorsasággal iparkodik tölteni; ezt cselekszi a plébános is, de mosolyogva s alighogy megjelent egy másik kácsa a tisztáson, a városi ur lába elé pottyant. A gyorskezű plébános újra tölt. Éppen ideje. Egy csomóban vagy száz kácsa tart a Dunaág felé s alig tizenöt méter magasságban. A városi úr ismét dupláz és négy madár fordul le a vízbe. Hallja is a loccsanást, de .most nincs ideje elmélkedni, mert egy másik nagy csapat surran el a feje fölött, amelyikből a plébános megint lelőtt hármat. De most jön az igazi. Mesébe illé sereg húzódik át a tisztáson. Ezer-e vagy tízezer, ki tudná megmondani. Nagyon, de nagyon sok. Alig tudnak egymástól repülni, azért a tömérdek kinyújtott nyak sebesen tűnik el egymás után. Jön helyettük másik, s oly sűrűén, hogy beborítják az eget, legalább azt a részét, amely a városi úr helyéről látszott. Egy hápogó fekete felhő úszik a fák íölött, azaz hogy nem is egészen fekete, mert hiszen szabad szemmel is látni a vöröses, zöldes, aranyos tollakat. És nem is annyira úszik, mint inkább száguld vagy rohan. Hallani a szárnycsattogást, s szinte érzi az ember, hogy a repülés fölkavarta a levegőt. Száz puskás kellett volna ide, nem kettő. Vagy hogy száz keze lett volna mind a kettőnek. Mert a hápogó felhő nem várt arra, hogy az urak újra töltsenek. Eltűnt, eltűnt. Néhány pillanatig tartott a tünemény, aztán vége volt. A vén fák susogva csóválgatták fejüket, a városi úr pedig tűnődve tekintett nyugat felé, ahonnan a leáldozó nap hintette aranyos sugarait. Majd új lövések hallatszottak. De csak ritkán. Még egy-egy elkésett kácsa iparkodott menekülni, ha ugyan tudott. A mocsaras körül mind sűrűbb lett az emberi hang, s egy gerendákból összerótt hídnál gyülekezett a társaság. A főerdész fia a kutyákat a nádasba vezényelte s az okos Bandi, a barna Pajtás meg a tarka Néró egymás után hordták
