Esztergom és Vidéke, 1916

1916-07-27 / 58. szám

Esztergom, 1916.

XXXVIII. évfolyam 58. szám.

Csütörtök, július 27.

SZERKÉSZT05ÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS-UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

Laptulajdonos és a szerkesztésért felelős :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE I K NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR . NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEA. Dl.... VISSZA

Magyar vér

pusztult el Wolhyniában és Bukovinában. Patakzott a tiszán- innen, tiszántúli, a dunáninnen és dunántúli vér. Magyar vér volt. Ez fáj a magyar embernek. Mert úgy is kevesen voltunk, még háború előtt sem voltunk bizony sokan. Kicsi nemzet voltunk mindig és kevesebbek lettünk a nagy harcban, ha nőtt is tekintélyünk a világ e borzadalmas háborújában. Es nem vigasz szó az, amit Tisza István gróf mond, hogy több, sokkal több az elpusztult muszkák száma. Nemcsak azért mert sokkal, de sokkal több a muszka mint a magyar, de főleg azért, mert né- künk többet ér egyetlen egy magyar vérünk, mint egy egész orosz ármádia.

A síró anyák, a vigasztalhat- lan hitvestársak, a bánatos szülők, az árván maradt gyermekek nem azt kérdik, hogy hány kutyafejű tatár, vagy otromba kozák hagyta ott a foga fehérét, hanem azt kérdik : hol van a fiam, hol marad az uram, hol késik gyermekem, hol alszik apuka. Igaz, háború van. Háború vérontás nélkül el nem képzelhető. De drága portéka a magyar vér. Ezerszerte drágább mint a kész arany. Csinyján kell bánnunk vele, mert faj minden elfolyó cseppje. Az is igaz, hogy a mai világháború, hol nem csak óriási embertömegek állanak egymással szemben. a milyenekre a világtörténelem példát eddig nem nyújtott, hanem a gyilkos gépeknek, ágyuknak, gépfegyvereknek, kézigránátoknak, aknavetőknek és tűzhányóknak oly tömkelegé, a melyre egy előbbi háborúban

szintén még nem is gondolhatott senki, hogy az olyan háborúban a veszteségek, a véráldozatok aránya is meghatványozódott. De ha vérről, magyar vérről van szó, nem kívánhatjuk, hogy a rideg agy működjék, hogy arányszámításokat végezzen és oda bukkanjon ki, hogy a számadás vagy arány nincsen túlhaladva, a magyar vér rendes medrében patakzik. Ez nem a rideg ész, ez a szív kérdése. Egy Brussiiov mondhatja, hogy a veszteség nem számít, ha csak az eredmény ki van viva, de magyar ember nem mondhatja. Szép a győzelem, szép es dicső dolog. Győzni akarunk, mert győznünk kell, ha nem, letipornak bennünket elleneink.

Ez a végtelen drága magyar vér, amely ha már kiomlott s még ki fog omlani, amelyen már nem segíthetünk, legyen legalább egy szebb boldogabb jövendő vérrel itatott melegágya, melyből Magyarország nagysága, az itthonlevők boldogsága kell, hogy kisarjadva erőre kapjon. S azok, akije a hatalmon vannak, kell hogy bátran, a hősöktől merített bátorsággal kell, hogy kiáll- janak jogaink, igazságaink megteremtésére. Mert ha megalkuvással, gyáván, férfiatlanul állanak ott, mint Magyarország képviselői, akkor ez a vér átok lesz, mert ott szárad lelkűnkön, maradékainkon s egy nemzet örök gyűlölete, átka kiséri őket majd végig a történelmen. Bátran és férfiasán, mint elveszett hőseink. Ezt kívánja a magyarság szent ügye. Annak a magyarságnak, melyről ellenségeink elismerik, hogy „Ausztria kaszárnyája és magtára“.

Feltámadás küszöbén.

A felfegyverzett népek milliói még szemben álinak egymással, de mintha a boridat fölötti régiókban már felhangzanék a diadalmas ének, az igazság diadalának isteni hymnusa.

Az igazság diadalának készítünk ünnepeket. Vértengerből kiemelkedő fényes diadal ez. Diadala harcos fiainknak, apáinknak egyaránt; diadala a küzdő, a vérző, a sokat szenvedő és szenvedett magyarnemzetnek.

Ebből a vértengerből támad a megtisztulás, a megújhodás, az újjászületés, — felébredés a tagjainkat elzsibbasztó álomból. Alom, melyben, mint az ópium áldozata, kábulatában szenvedtünk.

Mert már nem voltunk urai saját magunknak. Nem az Isten bűntető keze volt rajtunk, hanem a mi gyarlóságunk bűnei fojtogattak bennünket.

A könnyű megélhetés lett életadó dogmává, a hivatottsá- gott felváltotta az üzérkedés ; a kötelesség teljesítését a léhaság.

Kezdtük elfelejteni öntudatunkat. Feledtük, hogy magyarok vagyunk, hogy van magas színvonalon álló költészetünk, irodalmunk kultúránk, lovagias érzésünk, nemzeti öntudatunk és végül legfontosabb : nemzeti becsületünk !

Vagyonúnkat, keresetünket léha szórakozásra pazaroltuk. Magunkba szívtuk idegen erkölcstelenség kábító mérgét s ez a szenvedély már-már elkábította az egyéni öntudatot.

A politikai, a nemzetiségi ellentétek már aláásni kezdették az egységes magyar nemzeti államot. Azt az államot, amelyet Bochkor Károly oly szépen definiált: „A jog létesítésére és fenntartására, az erkölcsi és anyagi jólét és fejlődés előmozdítására, valamely meghatározott területen lakó embereknek egységes főhatalom alatt kellett szervezkedniük : az igy létrejött közület — az állam“.

Ezen az államon, ezen a közületen ellenségeink már osztozkodtak. Már megrajzolták Európának új térképét. Ezen a térképen hiába kerestük a Kárpát bércei koszoruzta hazánkat! Jutott abból mindenkinek : szláv- nak, szerbnek, orosznak, oláhnak s a magyarnak is, de az utóbbinak csak annyi, hogy abban eltemetkezzék, és sírja fölé elhelyezzék a feledés szomorú kövét.

Mert a magyart ugyan nem gyászolta volna meg senki. Nincsenek testvérei, de még igazi rokonai sincsenek ezen az elkorhadó világon.

De reánk szakadt az élet-ha- lálharc jellegű háború és a magyar -nemzet megtalálta saját magát: megtaláltuk a nemzet igazi, őseinkhez méltó képét.

Ellenségeink elámulva, szinte csodálattal nézik a magyar nemzetnek küzdését, kitartását és ugyancsak ők, akik a közel múltban még halálra szántak bennünket, ma már elismerik, hogy a magyar nép valóban nemzet és egy nemzetnél sem alábbvaló. Belátják, hogy ez a nemzet nem szuette fa, melyet, hogy ki ne dűljön, csak a reá tapadó folyondár tartogat; nemzet ez, melyet fenntartani kötelesség : letörni nem engedi magát, kiirtani pedig határozottan bűn lenne!

Erre tanít bennünket magyar nemzeti öntudatunk ! A háború a nemzet sorsának nagy irányítója ; sok megoldhatatlannak látszó kérdést oldott meg már eddig is.

A ^háború szellemének utolsó vergődése dúl; a diadalmas béke hajnalhasadását - várjuk. Várjuk, hogy szikla sírjából kikeljen a béke Krisztusa.

Várjuk a békét, vágyakozunk a béke után, de azt a békét várjuk, melyet a diadal tölgy- korszorúja fon körül ; azt a békét várjuk, mely el hagyatottságunkból benn ünke felemel oda, ahova méltó a magyar.

Egy új korszakot, egy új Ma-