Esztergom és Vidéke, 1915

1915-05-02 / 34.szám

nemzet fiatalsága, melyre nemcsak a természet rendje szerint vár az ország jövendő sorsának intézése, hanem most .már azért is, mert ők hozzák magukkal azt az uj lelket, mely a világháború után következő életet be lógja tölteni. Arra pedig kár még most egyetlenegy szót, egyetlenegy gondolatot is vesztegetni, hogy mi lesz, hogyan lesz akkor, mikor az uj Magyarország haza jön ? De hogy az ország, a nemzet életében sok minden másként s jobban lesz, mint eddig volt, azt már is reménykedve sejtjük. II. Miklós cár és fivére. Egyike annak a számos tragédiának, amely a szentpétervári udvarban játszódott le, volt György nagyherceg-trónörökös halála. Senki sém hitte, hogy ez az erős atléta ember ilyen véget érjen. Sokan remélték, hogy előbb-utóbb ő kerül a trónra, hisz már születésekor megindult a mozgalom, amely Miklós cár trónmegfosztására irányult. A két egyén közti nagy erőellentét szülte e mozgalmat s akkor nőtt nagyra, midőn Miklós mindinkább a szabadság és emberjog ideális ábrándozójává lett, mig íivére atyjuk autokratikus elveit követte. egyezésével ő elmegy katonai reáliskolába. Tiszt akar lenni. Már föl is van véve. Én eleinte nem hittem neki, bár tudtam, hogy ideálja neki az egyenruha és a kard. Hiába mondottam, hogy cifra nyomorúság az egész, — ő tántoríthatatlan maradt. A vizsgák előtt már a kollégium udvarán újságolták egymásnak' a diákok: — Kakódy Dani katonatiszt lesz... Nemsokára megvoltak a vizsgák, s a vidéki diáksereg készülődött az útra. Vakációra! . . . Hazafelé! . . . Annak a napnak előestéjén, mikor a Kakódy Dani és ért elutaztunk Sárospatakról, még egyszer ellátogattunk a „Komám"-ba. A titkos Csokonai-Asztaltársaság — már mint a „Komám* diákvendégei — még egyszer akarták hallani együttes szereplésünket: a Múzsa kettős megnyilatkozását. Csakhogy ahhoz már sem én, sem a Dani nem voltunk disponálva. Nagyon sajnálkoztunk, hogy utaink elváltak; de mikor már a kelleténél egy kicsit többet szippantottunk, mégis rákezdtük: Á diáknak a temploma a pince, Könyörgéses könyvecskéje az itce , Csaplárosné bort ide a kupába, Hadd igyék a szegény diák bujába. Kezembe van bizonyság levelem, Már Patakon nem less diák a nevem. Miklós Irónöröklése sokszor forgott kockán, kivált akkor, midőn a nagyhatalmú Pobjedonoszewok III. Sándor cárnak tanácsolták, hogy a gyenge és megbízhatatlan Miklós helyett tegye meg trónörökösül a velük együtt érző erős Györgyöt. S Miklós testvérei közül ép őt szerette legjobban, ővele játszadozott legszívesebben, sőt, midőn a Pojedonoszewok és az alexandrini csoport egyedüli reménysége megtört, Miklós volt az, aki minden gyengédséggel vette körül és mindent megkísérelt, hogy fivére erejét és egészségét visszanyerhesse. III. Sándor halálával György lett a trónörökös s mivel II. Miklós házassága sokáig nem hozta a várt örököst, az alexandrini aera hősei ismét reménykedhettek, hogy György nagyherceg nyeri el a trónt. De a gondviselés máskép hozta. Alig foglalta el a trónt a gyenge Miklós, az izmos György ereje és egészsége hirtelen fogyni kezdett. S miért? Főleg azért, mert György herceg nem volt az az óriás, akinek őt egész Oroszország s ő maga magát tartotta. Túlságosan biztak erejében mindaddig, mig csak az orvosok tanácsát nem kellett kikérniök. Az orvosok sietve jöttek, de a nagyherceg rajtok is csak úgy nevetett, mint mindazokon, akik azt tanácsolták, hogy egészségét kímélje. De ő továbbra is a legveszélyesebb sportot űzte, azt gondolván, hogy a legnaSok víz lefoly még addig a Bodrogon, Mig te engem meglátsz rózsám Patakon. A Csatáry Miska tósztozott is és mikor a búcsúcsók után szétoszoltunk, szivettépően énekelte a társaság: „Ballag már a vén diák ..." Ez volt a búcsúesténk. Másnap reggel én is csomagoltam. Délben együtt mentünk ki az állomásra, kezünkben kofferrel: én. és Dani, a kadétjelölt. Sok jóbarát kikísért bennünket, s mikor a vonat elindult: nem egy könny hullott és nem egy fehér kendő lengett . . . A hatvani állomáson nekem át kellett szállnom. Csak ezt ne kellett volna tenni! Egymás keblén sírtunk sokáig. Mikor leszálltam a vonatról, Dani utánam kiáltotta még: — Szervusz, a viszontlátásra! Azóta sem találkoztam Danival. Eleinte sürün leveleztünk, de később mind ritkábban jöttek a lapok. Egyszer valamelyik újságban olvastam a nevét a zenerovatban, — majd küldött nekem egy fényképet: fiatal, csinos kadétot ábrázolt. A Dani volt. Szárnyal az idő az élet homokóráján . . . Múlnak az évek s velük együtt minden elmúlik a földön. A világháború kitörése után, gyobb hideget és meleget egyaránt birja. Midőn erői már nem bírták, elkövette azt a dőreséget, amely életébe került: kényszeríteni akarta a megrontott testet a régi életmód folytatására. Ekkor haragudott meg II. Miklós komolyan. Ha nem küldi el akkor a hozzá küldött orvosokat s nem él inkább a pópák és a vénasszonyok tanácsával, meg lehetett volna menteni. Indiába, Kínába, Japánba és Szibériába való utazásakor szerzett mellbaja 9 évi betegeskedése után végre is halálával végződött. Hiába való volt az udvar s II. Miklós minden figyelmes gondozása s ápolása, mert György nagyherceg csak akkor hitte el, hogy komolyan beteg, mikor már halálához közelgett s csak ekkor volt hajlandó testvére tanácsát követni s a részére Finnországban külön épített szanatóriumba menni. Nemsokára, 1899. június 28-án érkezett meg AbbasTumából, ahol a nagyherceg időzött, Boissmann adjutáns sürgönye, amelyben a nagyhercegi trónörökös halálát jelenti II. Miklós cárnak. A sürgöny szövege a következő : „II. Miklós cár őfelségének Péterudvar. Junius 28-án délelőtt 9 órakor sétát tett György trónörökös benzinmotoron. Miután a fenség gyors utazásban két kilométernyi utat tett meg, visszafordult. Az uton arra jövő egyik parasztasszony a forduláskor észrevette, hogy a nagyherceg mozgósításkor én is édes hazám védelmére siettem. Harctérre mentem. Átéltem mindazt, amit átélni kellett. Egy napon — havas téli nap volt — a frontról jelentést kellett vinnem a hadosztályparancsnoksághoz. Hat emberrel indultam útnak. Hideg volt. A hó csikorgott lábaink alatt. Estefelé egy kis lengyel faluba értünk, melynek határában az előző napokon heves harcok folytak. Amint befelé megyünk, egy jobboldali dombocskán faragott keresztet pillantottam meg. Közelebb mentünk. Sir domborult ott, s a keresztfára ez volt ráírva : KAKÓDY DÁNIEL TÜZÉR-HADNAGY, 1915. január hó 15-én hősi halált halt. A szemeim káprázni kezdtek. Vájjon a Dani lenne ez? A Kakódy Dani? . . . A kereszt hátulján voltak személyi adatok. Semmi kétség. Te nyugszol itt, édes jó barátom ! Letérdepeltem. Imádkoztam. Mikor tovább mentünk, elgondolkoztam a múlton : Eszembe jutott a pataki kollégium, a fiatal kadét arcképe, az elvállásunk és még sok, sok minden. Eszembe jutottak utolsó szavai: A viszontlátásra /;'..'.-'. lassabban hajt s ott vért köpött. Néhány perc múlva a nagyherceg megállította a motort s le akart szállni, de közben támolygott, mire a parasztasszony segítségére ment s hogylétéről kérdezősködött, mire a nagyherceg azt válaszolta, hogy semmi baj. A fölajánlott vizet elfogadta. Az asszony óvatosan elhelyezte őt a földön, száját és halántékát megnedvesítette, de közben nyugodtan s fájdalom nélkül elköltözött a másvilágra. A holttestet a palotába vitték. A halál helyét bekerítették. Boissmann." Alig képzelhető el az a borzalom, amelyet e váratlan hir Szentpétervárott s a Péterudvarban előidézett, II. Miklós cár majd kétségbe esett annak a tudatában, hogy György fivére egyedül, elhagyatottan az uton, parasztasszony kezében, mint valami vándorlegény mult ki. Vérömlés vetett véget a képzelt óriásnak hirtelenül s ez a halál nagyon is drasztikus módon mutatta meg az orosz udvarnak, meg kegyeltjeinek, menynyire egyformák az emberek. II. Miklós cár nagy kötelességmulasztással vádolta a nagyherceg környezetét s e vádnak Boissmann adjutáns majdnem áldozatává lett. Midőn meghallotta, hogy fegyelmi eljárás készül ellene, öngyilkossági kísérletet tett, de megmentették. A vizsgálat azonban kiderítette, hogy a nagyherceg környezetét terrorizálta, tanácsát s figyelmeztetését semmibe sem vette, hanem saját tetszése szerint cselekedett. Ez okozta korai halálát is. Füsttelen nap. Milliók szívébe vet fénysugarat május első napsugara, derűre keltve a csüggedő lelket is és hányan vannak, akik már nem láthatják a rezgő lénysugarat, hányan vannak, akik szemére örök éj borult, hányan, akik kínzó fájdalommal hánykolódnak kórágyukon? Miért, mi csepegtetett ürmöt a tavasz nektárába ? A haza védelme kívánja a szenvedést, az itthonievők biztonsága a kínt, de nem hála nélkül, nem részvét nélkül. Hungária nyújtja . felétek kérő kezét, nem életet, nélkülözést kér, csak egy kevés alamizsnát azok részére, akik érte vérzenek. Nem, a hőshöz nem méltó az alamizsna, annak nemzeti ajándék elismerés és hála dukál! És mi volnánk oly. kislelkű, oly hitványok, hogy megtagadnék? Soha! Május elsején csengjen a gyűjtő helyeken a