Esztergom és Vidéke, 1915

1915-03-04 / 18.szám

val nagyobb összegben, mint a mekkorát a segélyzettek ezen idő alatt rendes "körülmények közt kereshetnének. Egész természetes tehát, hogy a felvett segélynek tetemes része nem a mindennapi betevőre, hanem élvezeti cikkekre költődik el, annál is inkább, mert hiszen a segélyt felvevők jó nagy csoportja, egyáltalán nem szorulna rá az államsegélyre. De azért nyugodt lelkiismerettel fölveszik azt és markukba nevetve adják ki — nyalánkságokra, italra s egyéb szükségtelen élvezetekre. Hát kérdjük : nem haszontalanok az ilyenek ? Hisz ha másra nem, a sebesült katonák támogatására, a rokkantak műszereire sokkal jobb lenne ez a pénz, amikre' ma ép a túltengő segélyezések miatt alig jut! Hol itt az erkölcs, hol itt a nemes jótékonyság ? Pálinkára, sörre, szardiniára, borra kell kell-e adni a jótékonyság garasait? A ki erre adja, az a társadalom szemetje, heréje. Pedig tessenek elhinni, nem sokat mondunk, de a segélyek fele erre megy. Többet talán kár is beszélni. Itt a tavasz. A hatóságoknak s jótékonysággal foglalkozóknak, népsegélyzőknek fontolóra kell venni, hogy most nem a segélynek, hanem a becsületes munkának kell fentartani a családokat. Lesz, sőt van most munka elegendő és e munkabíró férfinép hadban levén, gyeA negyvennyolcasok bizalmas asztaltársaságának minden tagja már tul élte a negyvennyolcadik évét. Ranglisztájuk szerivt vagy agglegények, vagy magányos özvegyek vagy elvált urak voltak. Akadt köztük zeneművész, festő, szobrász, ügyvéd, orvos/ tanár, hivatalnok, gyógyszerész, fotográfus, kereskedő a túlnyomó magánzókon kivül. Ez alapszabálytalan klubb egész szabályosan szervezkedett. Egyetlen kézbe került az elnöki és a pénztári hatalom. És ezt természetesen dr. Tarjagos Albin viselte pártatlanul és igazságosan. A pénztárt három persely szimbolizálta. Az egyikbe árva gyerekek felruházására folydogált az adakozás, a második a mentők egyesületének javára működött, a harmadik pedig a bírságok gyűjtése volt. Az az asztaltárs ugyanis, aki egyetlen egy illetlen szót kiejtett, amelyet nem lehetne kinyomatni, az köteles volt büntetésül husz fillért a perselybe rakni. Á társtagok perselyének pedig egészen sajátszerű hivatást szabtak. reklány, serdülő fiu, asszony mind kell hogy férfit pótoljon. Erre azonban addig, mig a segélyből lehet duhajkodni, ne számítson az állam, ne a megye, a város, a társadalom, a gazda. Megyei és városi hatóságok, a jótékonyságok, a jótékonyság elismert vezérei tessenek ezeket fontolóra venni és beszüntetni a segélyezést! Ma még nem késő ez. Ma még csak a tavaszi munka és a munkaerőhiány elején vagyunk! Szabadítsuk hát ki a segélyezésszülte lusta, munkakerülésből a munkaerőket! Tessenek elhinni: nem halnak ők éhen!! Hogy kell élnünk aratásig. Igy tél utolján, tavasz kezdetén még béke időben is meglehetősen nehéz gondot szokott okozni ez a minden évben viszszakerülő töprengő kérdés: Hogy leszünk ki újig. Mennyivel aggodalomkeltőbb ez a felsóhajtás most, mikor a megszokott, rendes szűkös állapotokon felül még háborús időkkel mindenha együttjáró Ínséges napok réme is ijesztget bennünket. Pedig hát nem kell megijednünk. Ahogyan kiteleltünk eddig bátran kimondhatjuk minden nagyobb nyomorúság nélkül: — azonképpen, merjük állítani, hogy Isten segítségével, ha nem is zsíros nagy jólétben, de éhség, koplalás nélkül kibírhatjuk Minden tag névnapján vagy születése dátumán meghívhatott egy vendéget. Érre a különös vendégszereplésre keletkezett a jól táplálkozó pörzsöly. Az elég gondtalan életű urak közül persze már senkise kellett a háborúba. Elhetározták tehát, hogy ebben a komoly korszakban, a haza ltárára szánják fölösleges pénzüket. A gyűjtő perselyek ekkor új felírást kaptak. Az első az elhagyatottaknak, a második az Auguszta Gyorssegítő Alapnak a harmadik Vörös Keresztnek gyűjtött. A névnapi áldomásokat megszűntették hogy annnál többet fölajánlhassanak a jótékonyság javára. Minden szombat este, általános érdeklődéssel, elszámoltak az adakozásról. Hetenkint ötven-ötven korona jutott a három címre. Néhány hónap múlva azonban az elnök a következő allokuciót intézte a negyvennyolcasokhoz: — Kedves tagtársak! Tempora mutantur et nos mutamur in illis! A válságos időben hazafias kötelessége minden tagnak fizetése vagy aratásig, ha magunk is úgy akarjuk, ha mindenki akarja, ha minden itthonmaradt ember a nap minden óráján ehhez a szigorú parancshoz igazodik: Ezt az országot kiéheztetni nem szabad! Ebben az országban nem veszhet éhen senki. Ebben az országban meg kell hogy legyen mindenkinek a maga mindennapi kenyere. Nem sok, csak éppen amennyi szűkösen elég. Minden étkezéshez egyegy karéj ka. Ahogyan hadbavonult véreinknek csak egy jelszavuk van: „Győznünk kell!" — és Hindenburg, e minden idők legnagyobb hadvezére, bízvást állítja, hogy győzünk is, mert nekünk jobb az idegrendszerünk, mint az ellenségeinkké: ugyanúgy az itthonmaradt dologtevő népeknek pedig szintén arra legyen gondja, hogy a megélhetés tépelődéseitől senki, se maga, se más el ne veszítse fejét. Mindenki akarjon élni s akarja, hogy a szomszédja is éljen. Tehát csak akarat kell. Nagyon erős akarat. Hogyan kell ezt akarni ? Erre is Hindenburg vezér acélidegzetü nemzeteitől vehetünk példát. A németek törvénnyel, hatósági és társadalmi intézkedésekkel rákényszerítik önmagukat a szigorú takarékosságra, beosztják a készleteket úgy, hogy akinek merőben üres is a kamrája, Németországban még az sem fog éhezni. Lesz mindenkinek kenyere. Bizony nem fehér, de lesz. Bejárta a német sajtót mostanában egy csudálatos szép írásmű, mely valóságos himnujövedelme arányában, hadi adót fizetni hetenkint. Én szívesen megajánlok hetenkint ötven koronát. Reménylem, hogy egyetlen tag se lesz köztetek, aki ma nem tart velünk. Nem hadisar-. cot, hanem önkéntes adományt ajánlunk fel. Jegyezzen tehát minden hazafias tagtárs anyagi erejének megfelelő összeget erre az évre. A negyvenhét tag az első percben negyvenhétféleképen gondolkodott. A megcsöppent jövedelmű bajtársak kaján pillantást vetettek egymásra. Néhány tag tehát végül vonakodott a megajánlással és nem írt alá semmit sem a gyűjtőívre. „ Ebben a kritikus pillanatban fölemelkedik dr. Tarjagos Albin elnök és határozott hangon így nyilatkozik : — Kedves tagtársunk marad az, aki ezekben a komoly időkben komolyan teljesíti hazafias kötelességeit. Nekünk a haza jólétet juttatott. Ne juttassunk mi most semmit sem hálánk jeléül ? Nincs családi gondunk, nincs hadikötelezettségünk, mire sza, tízparancsolata és kiskátéja ennek a zordon, katonás kiáltásnak : Muszáj kenyérnek lenni! Kivonatosan igy szól emez írás: Németország (mondhatjuk Magyarország is) egy egész ellenséges világgal áll szemben, amely meg akarja őt semmisíteni. Diadalmas, dicső seregeinket nem tudja leteperni. Hát, mint egy ostromolt várat, ki akar bennünket éheztetni. Ez sem fog neki sikerülni. Miért nem ? Azért, mert elég kennyérmag van az országban, hogy aratásig kibírja a lakosság. Csak nem szabad prédálni pazarolni. Ne etessétek marháitokat a kenyérnek gyümölcsével. Takarékoskodjatok a kenyérrel, hogy ellenségeink kaján reménye szégyenné váljon. Legyetek tisztelettel a mindennapi kenyér iránt. Akkor mindig lesz belőle nektek, akármeddig tart is a háború. Érre neveljetek gyermekeiteket. Ne vessetek meg egy darab kenyeret sem azért, mert már nem friss. Ne szeljetek egy karéjjal se többet a kenyérből, mint amennyit éppen enni akartok. Gondoljatok mindig katonáinkra, akik sokszor az őrhelyen, vagy lövészárokban boldogok volnának, ha tarisznyájukban volna a ti elprédált kenyérdarabkátok. Egyék mindenki hadikenyeret, éppen ugy táplál és éppen úgy jól lehet vele lakni minta másikkal. A krumplit mindig hámozatlanul héjában főzzétek. Ezprédálhatnók ma azt a mit az országtól kaptunk ? Aki nem tart ma velem, az nem tartozhatik tovább ebbe a hazafias körbe. Nem kényszerítem a hat tagtársat, hogy kötelékünkben maradjon. Itt mindenki önálló és független. A mint a kilépni szándékozó tagtársak ami közös hadikölcsön alapjára jegyzettek, azt én azonnal visszatérítem nekik. Vegyék azonban tudomásul, hogy jó hirű klubbunk már holnap hat új taggal gyarapodik. Tempora, mutantur. Erre a döntő nyilatkozatra azután a hat renitens tag rögtön kapitulált, alájegyzett az ívre — módja szerint — öt, tiz vagy húsz korona heti járulékot. És ezen a csatatéren ma szívesen fizetik az önkéntes hadiadót a derék tagtársak, a kik remek példával szolgálnak az összes budapesti asztaltársaságoknak nehéz napjak ban.