Esztergom és Vidéke, 1915

1915-09-05 / 70.szám

„Rendszerváltozást! Uj szellemet a városházán!" Lapunk évek óta zászlóvivője azon tisztitó mozgalomnak, mely a városházán uralkodó rendetlen állapotok megváltoztatásáért, javításáért küzd. Miként régebben, úgy most is kereken tagadjuk, hogy bennünket ezen harcos törekvésünkben bármiféle nemtelen ok; személyi ellenszenv, bosszúvágy, vagy izgágaság vezettek volna, jóllehet a ludasok, kiket a varos tiszta érdekéből támadtunk és támadunk, majd mindig ilyesmit vetettek szemünkre. A legtöbbször fölmerülő vád pedig a város bolygatott vezetősége részéről az volt ellenünk, hogy a közgyűlések előtt rendesen hangulatcsinálói vagyunk egyes tisztviselők következő élesebb megtámadásainak. Nos, tiszta meggyőződésből fakadt elvi álláspontunk még egyszer sem nyert oly frappáns igazolást, mint a legutóbbi közgyűlésen, melyen a nagy számban megjelent képviselők egyhangúan helyeseltek annak a felszólalónak, ki a városházán uralkodó lehetetlen állapotokon alapos megokolás után azt a „Esztergom és Vidéke" tárcája. Baka nóták. (Dalos könyvemből.) Halvány csillag. Jaj de halvány csillag ragyog Odafenn az égen, Könnyes szemmel, fájó szívvel Nézegetem régenFáj a szivem, bánat tépi; Sir, zokog a lelkem, Kis falumtól, jó anyámtól Hej beh' távol estem- — Ahol az a csillag ragyog Ott a Kőrösparton, Nádfödeles fehér házban Lakik egy jó asszony, — Az én kedves édesanyám, Hogy az Isten áldja, Most is talán sirva gondol \ Katona fiára . • • Üzenet hazulról. Az a hir jött a falunkból, Azt üzenték nékem, Kökényszemű szép szeretőm Hűtlen hozzám régenMásnak adta hűtlen szivét, Mást ölel a karja, Piros ajka tüzes csókját Más legénynek adja • . . Verje meg az Isten érte Mindakét kezével, Éljen boldogtalanságban Azzal a legénnyel — Fikó Sándor. végső szentenciát — a mi állandó jelszavunkat! — mondotta ki, hogy „rendszerváltozást, új szellemet követelünk l

a Brutsy, dr. Gróh és más tekintélyes képviselők, kiket legkevésbbé sem lehet izgágaságról vagy személyes gyűlölködésről vádolni; mélyen elszomorító kétségtelen adatokkal mutatták ki, hogy a város f

vezetésében uralkodó állapotok eljutottak azon fokig, melyet csakis kétségbeejtőnek lehet mondani. A város legvitálisabb gazdasági érdekei könnyelmű gondviseletlenségben ; egyik fő tisztviselője nyilvánvaló engedetlenségben; a másik megbotránkoztató fegyelemsértésben; bíróilag lefoglalt tisztviselői járandóságok a terheltetnek törvénybe ütközően nemcsak kiutalva, hanem — hogy a deliktum még inkább tetőződjék — fél évre előre kiadva; stb. stb. Oly tények ezek, melyekről Esztergom polgársága még a legeslegenyhébb felfogással is csak megdöbbenve vehet tudomást és amelyek tudatában a legnagyobb aggodalommal kérdezheti: Hát lehetséges ez ? Nincs itten határ ? Tűrhető ilyen anarchia tovább ? Magyar kis városokban, náA két hangyaváros. (Folytatás.) Mondom, sokáig elnéztem a hangyák háborúját, gondolván, hogy itt, a hol nincs sem lövőárok, sem vár, sem angol üzlet, sem francia reváns, sem pánszlávizmus, sem olasz kapzsiság (a mi nem egészen bizonyos, mert ezek a kis fekete-vörös legények nagyon plagizálják az embereket), hamarosan véget ér a gyilkolás. De csalódtam. Egyik fél sem volt hajlandó a teret átengedni a másiknak és a hangya-Kadornák aznapi hadi bulletinjeikben bizonyára szintén az időjárásról zengtek elégiákat, mert sikert nemigen jelenthettek. Döntés egyik oldalon sem volt. A harc azzal a lomha mozdulatlansággal folyt mint az úgynevezett poziciós-háboru az emberi harctereken. Itt egy csapat nagytestű hangya lesből körülfogott és legázolt egy kisebb ellenséges hadosztályt, amott ordonáncok lihegtek át a téren, oldalt nagy nyüzsgés, de a folyton ismétlődő epizod-harcok hovatovább — elposványosodtak szememben. Végre is azt tettem, a mit testnek genfi vagy stokholmi semleges kollégáim, mikor ásítozva leteszik az újságot és csengetnek a fizetőpincérnek, hogy a megunt háborús hirek közül hazabalagjanak az ő irigyelt, lünk Esztergom is sok Sulyosdi Simon és Pató Pál van, kiknek minden jól van ugy, ahogy régóta van, kik maguk küröi minden hibát és mulasztást készek látatlanra s hallatlanra venni; de a fentiek ismeretében úgy hisszük, még ezeka mi elnéző Sulyosdiainknak és Pató Páljainknak vajszive is keli, hogy megmozduljon és haragra gyúljon ! Ha csupán arról volna szó, hogy a város egyes tisztviselői időlegesen hanyagok, vagy kötelesség mulasztók, meg valahagy tűrhető lenne az állapot, mert ilyesmi másutt, is előfordul, (ha nem is oly gyakran mint Esztergomban !) de nálunk immár nyilvánvalóan tudott dolog, hogy az egész városházi rendszer van megfenekloben, mindnyájunknak kiszámíthatatlan anyagi s erkölcsi karára. Itt tehát sürgős reformra van szükség, melynek városunk egész bürokráciojat meg keli javítani, még esetleg személyi feláldozások arán is. Csakis igy remélhetjüK, hogy Esztergom végre megszűnik lenni az elmaradadottság és patriarkális nemtörődömség tipikus, sajnálkozásokkal emlegetett varosa; s rátér arra az útra, mely csöndes, semlegesen boldog otthonukba. Énis hazamentem. Másnapra bizonyosra vettem, hogy megkötötték a hangyák békefrigyét és szinte izgatott az a gonbolat, hogy végre meglátom — habár csak hangyányi miniatűrben — a béke tündéri ábrázatát. Ámde mikor a hangyavároshoz értem kénytelen voltam konstatálni, hogy „a helyzet változatlan". A hangyák háborúja ott volt, a hol tegnap; nem változott semmi sem a keleti, sem a nyugati, sem a délnyugati „harcszintéren", sem a Dardanellákban. És azóta huszonnégy óra mult el, a mi a hangyák életében bizonyára ugyananyi hétnek felel meg. — Hogyan ? — mondok. — Hát ezek sem elégelték még meg a háborút ? Hát ezeknek mindenben utánozniuk kell közös sárgolyónk kétlábú hangyáit, kiknek ember a nevük ? Nincs irgalom ebben a mi bolygónkban, hogy fenékig üriteti a szenvedés poharát (dehogy poharát! százakós hordaját I) a rajta élő lényekkel, mikor összeveszejti őket ? Átnéztem a két hangya városon. Ha megcsappant számmal is, csakúgy dolgoztak körülötte a hangyamunkások, mint béke idején. De mi ván odabenn? Vájjon nem ül-e ott is a zokogó anyák és kétségbeesett hitvesek fölött rendőreivel, cenzoramás városokhoz hasonlóan az észrevehető haladás felé vezet. Sajnáljuk, hogy egy cikk keretében nem lejthetjük ki eléggé azokat a hátunkban fenyegető veszedelmeket, melyeknek a polgársághoz egységesnek kellene tenniük a városházi megújhodás követelésében. Ámde biztosithatunk rola mindenkit, hogy megingathatatlan föltett szándékunk mindaddig feszegetni sebeinket, mígnem a leglassúbb gondolkozású polgárok is at íogják látni, hogy az eddigi meddő sopánkodasok és sajnálkozások helyett végre a lettek terére kell lépnünk. Háborús vidámság. A megsemmisítés hívei cimen a nagy ír szatirikus, Shaw ezt irta : — Lesznek olyan militáriusaink akik Németország megnyomoritását és földarabolást követelik, hogy soha többé el ne kövesse azt, amit tett. Nos, ez valóban nagyszerű dolog, ha vagytok olyan jó militaristák, hogy ezt meglehessétek. Megterhelni adóssággal Németországot céltalan. Poztomouthba vontatni és elsülyeszteni flottaját céltalan. Megszallani tartományait és elvenni gyarmatait céltalan. A célravezető módszer jóval rövidebb és sokkal gyakorlatiasabb. ival a gőgös kormány, mely a sóhaj, sirás ködét ezzel a stereotip kijelentéssel veri le: — Addig nincs béke, a mig az ellenség militárizmusát meg nem törjük és országát föl nem daraboljuk I — Nem, — mondom, — én ezt a háborút nem tűröm tovább. Itt én vagyok a semleges hatalom, (a milyen Amerika) a ki egy lépéssel megszüntethetem a vérontást. Leszek én a becsületes Amerika és nem szállítok több muníciót Európába. Muníció-tilalmat ugyan nem adhattam ki, merthiszen a hangyáknak nem kell gránát és srapnell ahhoz, hogy gyilkoljanak, de volt egyéb eszközöm. A közelben bugyogott egy pici forrás; vizét egy hatalmas faág, melyet a szél tört le, és dobott a földre, elterítette medréből. Észrevettem, hogy ha én ezt az ágat elmozdítom helyéből, a forráska egyenesen a hangyák határvölgyébe ömlik, — és ezzel a két harcoló sereget és országot elválasztom, talán örökre. Igaz, hogy ez sok áldozatot fog követelni, mert a pici hullámok sok vitéz hangyát fognak elsodorni, de vájjon nem éri-e meg a béke ezt az áldozatot ? Elvontam tehát az ágat. A víz engedelmeskedett. A forrás alácsevegett a völgybe és igaz élvezettel gondoltam el, mint nyúlik meg a