Esztergom és Vidéke, 1915

1915-05-30 / 42.szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKS. 1915. május 30. tónak bizonyuljon a nemzethez, mely sorsának gondozójává tette őt. Éttől a tudattól áthatva for­dul a kormány a nemzethez azzal a íelhívással, hogy bo­csássa rendelkezésére minden téren, az egész vonalon összes erejét s a véráldozat mellett, amelyet olyan pazar hősiesség­gel ont a haza oltárára a nem­zet, gazdasági téren is adja a haza szolgálatába erőforrásait. A háború nemcsak vért, anyagi javakat is kivan. A győ­zelemnek gazdasági erőfeszíté­sünk is egyik előfeltétele. Tel­jes siker és teljes dicsőség csak annak a nemzetnek homlokát övezheti, amely gazdasági té­ren is megüti a mértéket. Ezt ;iz áldozatkészséget, ezt az elszántságot nyilvánította a nemzet a háború eddigi folya­mán. Zúgolódás nélküi tűrte a gazdasági bajokat; egymáson segítve igyekezett a hadrakel­tek munkáját is teljesíteni. Fényes tanujeleit adta Í* jószí­vűségnek, a felebaráti szeretet áldozatkész mun'-ájának s az első hadikölcsönnek példátlanul miért maradt el,, de ő csak nagybú­san felelte. — Hej fiúk, Isten bizsony rossat irzsek! Egyik-másik megpróbálta őt pisz­kálni, de ez sem hasznait, ő csak búsult, búsult egyre. Már reggel volt, kilenc óra kö­rül, amikor megérkeztünk a lövőár­kainkba, ahová az oroszok egyre erősebben tüzeltek. Most egyszerre ismét megjött a füstös gyerek kedve. Ennek termé­szetesen hamar hire terjedt a sza­kaszban, s rövid idő alatt vígan ne­vetgélve lövöldöztük a muszkákat. Egyszerre egy srapnel iépült felénk, éppen előttünk robbant szét, s egy kihűlt szilánkja a füstös gyerek elé röpült. S ő nem állhatta meg szó né! kül, nevetve mondta oda egyik szom­szédjának : — Te vissa dobjam annak a ku­tya muskának? Vissa dobom én ! S ezzel elkapta a hideg vas szii­lánkot, s fölemelkedett, hogy viasza dobja a muszkák felé. De erre már nem ért rá, mert egy éppen akkor arra tévelygő ágyú golyó fején találta s elvitte a fejét. Tehát mégis csak jól mondta, hogy rosszat érez. Amikor a főhadnagy úr ezt meg­tudta, szomorúan felsóhajtott, két könnycseppet törült le az arcáról s monda: — Szegény füstös nyugodj csen­desen ! Igazad volt! S mi utánna re­begtük : Bizony igaza voit , . . Földváry Béla. álló eredményével ámulatba ej­tette a világot. . Éppen most, kevés nappal az olasz árulás előtt, fordult a kormány a második hadiköl­csönnél a nemzethez. Az ed­digi eredmény a nemzet önbi­zalmának, gazdasági erejének és áldozatkészségének ujabb tanújele. De most az uj ellen­ség, az uj veszedelem láttára ujabb, fokozottabb erőkifejtés szüksége mutatkozik. Ezért a kormány meghosz­szabbította a hadikölcsön ere­detileg tervezett aláírási határ­idejét és a hadikölcsön tömeges jegyzésére hivja íel a nem­zetet. A nemzetnek rettenthetetlen elszántságát ezen a téren is be kell bizonyítania. A hadikölcsönben való rész­vétel becsületbeli kötelessége mindenkinek-, aki a szükséges anyagi eszközökkel rendelke­zik. A háború nagy tőkéket hozott forgalomba. Pénzzé tette a polgárok millióinak termé­nyekben, állatokban s más árukban fekvő anyagi javait. Ennek a pénznek egy részét fektesse mindenki a hadikölcsön értékeibe. Annak fokozott, tö­meges aláírása nemzeti c .ele­kedet, amely hatványozza a nemzet élet-halál harcában ren­delkezésre álló anyagi és er­kölcsi erőt. Budapesten, 1915. május hó 27-én. Tissa István s. k. miniszterelnök. Bízzunk! Napsugár villanását, fák rü­gyezését, virágszirmok feslését nem élvezzük ma annyira, mint más tavasszal. A természet minden körülmények között erős hatással van lelkünkre, a harc­téren szent kötelességüket tel­jesesítő katonáink is sugárzó szemmel nézik a tavasz-tündér jöttét, de azért hiába, máskor több gondolatunk volt a ter­mészeté. Most a tavaszt főkép­pen azért üdvözöljük lelkünk hevével, mert meleget hoz fénylő sugárkévéiben s isjy mindenünket: dicső védőkar­jainkból aiió seregünket nem kell féltenünk a hideg ezer ve­szélyétől. Most sokkal jobban érdekel „Höfer" és a német legfőbb hadvezetőség jelentés', mint a rügyfakadás . . . Lelkünk minden melege, minden aggódása a csaták vér­szirmos színhelyére száll. S ha jó hírek jönnek onnét, a jövő megalapozásának vagy — Isten óvjon tőle — elvesztésének helyéről, akkor bizonyos nem­zeti büszkeség dagasztja keb­lünket. Úgy érezzük, mintha a szitiya vér tüzesebben folydo­gálna ércsermelyeinkben. Önbi­zalommal tekintünk egymás szemébe, remélünk lankadatlan hittel, törhetetlen szívvel! De a hir tarka madarai nemcsak jó híreket hoznak, aminthogy nem is hozhatnak mindig, győzelemről szóló hirt, diadalról zengedező hőskölte­ményeket. Hiszen majd minden háborúban forog a kocka, egy­szer ide, másszor oda áll a szerencse szeszélyes Istenasz­szonya. Hosszabb háború mind­két télen váltakozó, vesztett csaták nélkül csak olyan ese­tekben lehetséges, mikor a két fél közül az egyik aránytalanul hatalmasabb, erősebb a másik­nál. Már pedig nálunk ez az eset nem forog fenn. Hiszen tudjuk, hogy ellenségeinknek is nagy az ereje, sok a katonája, erős, a felkészültsége, másrész­ről pedig mi se állunk védte­lenül. Igy hát örömünk poha­rába ürömnek is kell vegyülnie. Mi, itthonievők, akik a há­ború nagy színjátékát kényel­mes helyről, a távolból nézzük, igyuk ki az ürömmel, a rossz hirrel telt serleget is; hiszen, mint láttuk, háború nincs vesz­tett csata nélkül. Azonkívül a nézők, az ithonlevők egyrésze, mikor oly sok, szép győzelmi hirt kiáltott ki az újságok szó­csöve, hitetlenül csóválta fejét, mondván: „Az újságok úgyse írják meg az igazat." De mi­kor Belgrád visszaadásáról, Przemysl elestéről s más ked­vezőtlenebb hírekről irt hűsé­gesen a sajtó, akkor már : hit­tek és — elkeseredtek. Akkor már nem csóválták a tejüket, a lapok állítólagos veszteségel­hallgatása miatt; s vigasztalha­tatlanok voltak. Pedig az a sok, szép győzelem ellensúlyozza azt a néhány könnyetfakasztó, de el nem csüggesztő balsikert! Javíthatatlan optimistáknak, a győzelemben vakon hívőknek lennünk semmi körülmények közt sem szabad. De azért annyi eshetőségünk még min­dig van a győzelemre, mint a veszteségre. — Sebesült kato­tonákkal beszélgettünk. Egyesek aggódva mondtak Przemysl eles­tének hire vitán, hogy nemso­kára hazánk fővárosába jönnek be a muszkák. Erre az egyik sebesült azt felelte, hogy az nem létezik, mert tapasztalatból tudják ők, k ;tonák, hogy öt-hat muszkával ér fel a háborúban egy bátor magyar baka ; s min­den magyar baka bátor. Intelli­gens fiú volt az, aki igy nyi­latkozott. S igy beszélnek a többiek is. E kijelentés nagy bizalmat öntött belém. Az a magyar katona tapasztalatból beszélt; sok tűzben volt, mig sebet kapott . . . De azért alig van ember, aki nem üdvözölné szívesen az olajágat tartó, fehér béke­galambot. Mert hiába! Borzadva állunk a háború vértengerénél, borzadva látjuk képzeletünkben a kis fakeresztes földhányáso­kat, meiyek alatt annyi derék katona alussza örök álmát. Nem nézzük azt, hogy a holt hős magyar-e vagy ellenség, az em­berért könnyezünk. Sajnáljuk a sok kiömlött vért, a sok elhal­kult szivet, a sok „jövő remé­nyét", a sok sebesülést, nélkü­lözést, veszedelmet kiáliott de­rék vitézeket. Azok a hősök, azok a lelkes Védő karok, szi­vünk melegét, minden szerete­tét megérdemlik. Ezer nélkülö­zésen, millió szenvedésen, óriási veszedelmeken mennek át éret­tünk s szép Hunniánkért útta­lan utakon bolyongva, lövész­árkokban dideregve. Mialatt mi kényelmesen olvassuk a harc­téri híreket, hány ezer sziv dobban, hány ezren érzik a másvilágba költözés nagy lelki s fizikai fájdalmát, melyet azon­ban hüs forrásként enyhít a „pro patria" balzsamos esz­méje. Mert a halált sem adják ingyen. Azért is meg kell szen­vedni. Hánynak sajog a sebe, sir a lelke, vérzik a szive . . . Hany szülő kapja meg akkor a fekete hirt, a váratlan, a földig lesújtó, a kegyetlen, a legmeg­rendítŐbb üzenetet, melyet szin­tén csak ,,a „hazáért" szócska napsugara* von be gyönyörű, fényesítő ecsettel ... Valljuk be örömmel látnók hazánk háborús-vörös, felleges, árnyas egén, a béke, tarkaszinű, sugárzó szivárvány-hídját! Ne hitetlenkedjünk. Krisztus, az örök Mester mondta Tamás­nak: „Ne légy hitetlen, hanem hivő!" Ne csüggedjünk; bíz­zunk. Mert: „Nincs veszve bármi sors között, ki el nem csüggedett!" (Vörösmarty.) Hi­szen van mire alapoznunk a mi bizodalmunkat. Katonáink me­sébe illő hősökként harcolnak s ha mi, itthonmaradottak szin­tén vállvetve dolgozunk ki-ki a neki megfelelő téren, akkor az eredmény nem fog elmaradni. Higyjünk a gyönyörű győze­lemben! Bízzunk a még gyö­nyörűbb, kedvező, becsületes békében! Kolpassky yenő. A magyar becsület és kötelességérzet parancsolja, hogy mindnyájan résztve­gyünk a hadikölcsön jegy­zésében!!

Next

/
Oldalképek
Tartalom