Esztergom és Vidéke, 1915
1915-03-21 / 23.szám
teszi őt arra, hogy a legnehezebb körülmények között is megállja helyét. Igaz ugyan, hogy ezen a földön nem mindig az igazság szerint igazodik a győzelem, de azért ki vonná kétségbe, hogy az igazság, már magában véve is, nagy ám a győzelemre?! — „Az Isten — mondotta egyik erődítmény elfoglalása után katonáinak Lochow generális — ha kitartunk mellette, továbbra is meg fog minket segíteni, mert az igazságnak igazságnak kell maradnia." Ha az a katona úgy van meggyőződve, hogy az az ügy, melynek a megvédésére őt fegyverbe szólították, igaz ügy, akkor egyéb körülményeket nem igen fontolgat, hanem cselekszik. És ha az életét kell feláldoznia, azt is feláldozza s mártírjává lesz annak az eszmének, melynek az ő meggyőződése szerint, ha százezrek halála révén is, de diadalmaskodnia kell, mert az igazságnak igazságnak kell maradnia s mert az Isten, ki maga a legfőbb igazság, végre is diadalra segiti azokat, kik igaz ügyért ragadtak fegyvert. (Folyt, köv.) Csík József. A háború iskolájában. (Vége.) A világháború több millió magán tanulói három klasszis szerint végzik tanulmányaikat. Az elsőben lelhetők azok, akik a katonákat helyettesítik őrségi szolgálattal; azután akik a sebesülteket gyógyítják vagy gondozzák végül azok is ide*o« Nem tudja felejteni a fiát — De hiszen azt nem is lehet. Milyen kedves völt. Hogy tipegett a kis lábaival. Hogy beszélt. — Milyen édesen selypített. — Veszi fel a szót Fájdalomné, kit nem a társaság, nem a barátnő elevenít fel, hanem az emlékezés egyetlen első kis fiára. — Mennyit játszadoztunk ketten. Mindig a földön voltunk. El nem hagytam egy percig. Mikor megfogta kis kezeivel arcom, ütögette, csókolta. Az ölemben olyan boldog volt. Oh ha most itt lehetne. Észre sem vette, himbálni kezdte magát. Mintha ott ülne most is, mintha altatgatná. Arca kipirult, csak olyan volt ez, mint a leszálló nap visszaverődő sugarának pírja nyugaton s nem a kelet ragyogó fényessége. — Aztán beteg lett. Futkostunk mint őrültek mindenfelé. Három négy doktor állott kis ágya mellett. Kimentem, hogy ne lássam kínos vergődését, de sírása vissza vitt. Mikor meglátott, kis szemeivel reám nézett, ajkai még mindig sírásra álltak, felém nyújtotta apró kezeit, tartoznak, a kik harcosaink jólétét szolgálják önzetlen és hazafias föláldozással. A második klasszisban csoportosulnak a folytonosan szorongók, az állhatatosan aggódok, a sötét szemüveges pesszimisták és a folyton drukkoló kishitűek légiói. A harmadik szakaszban találkozunk azután a haszonlesők alakjaival. Ezek közt hienáskodnak az élősdiek, a , pióca 1 ', szóval a háború legkellemetlenebb vérszopó férgei, melyek az éhezőktől élnek. Ezek a szörnyetegek rabolják ki — nagyban vagy kicsinyben — reményeink kincstárát és hitünk szentélyét. Ezek az ágyútölteléknek való mihasznák a mi itthoni ellenségeink, a kik nem nyilt fegyverrel, hanem alattomos csalással dolgoznak az országkárára. Tanulságos átalakulásokat és kellemetlen fattyúhajtásokat szemlélhetünk tehát mai napság mindenfelé. A biztos zsákok uzsorásai azonban nem mernek a lőporzsákokra ülni; de azt kaján kárörömmel tanulmányozák, hogy mennél több feketeliszt fogy a harctéren, annál többet jövedelmeznek a fehérlisztes zsákok idehaza. Ezeket a hiénákat fogja azonban leginkább sújtani a nemezis. Mi, a háború társadalmi közkatonái, szívesen lemondunk minden fölösleges élvezetről, csakhogy mennél többet juttassunk vitéz testvéreink erősítésére, a harctérre. De azéi;t nem szívesen zsaroltatjuk meg magunkat a telhetetlen kufároktól. A társadalomban dobog ma a háború szive. A harcolókkal hosszan, elnyújtva szólított: mamám, kis mamám . . . mintha kért volna, hogy mentsem meg, hogy küldjem azokat az arcokat mellőle s ... én ... én kellett, hogy nézzem . . . kínos vergődését. Nem tudtam segíteni rajta. Az uram elhúzott mellőle, hallottam sikoltását erőtlen hangján, visszahívott. Kirántottam magam férjem kezei közül, félrelöktem az orvosokat. Kikaptam az ágyból, ölembe vettem lázas kis arcát. Görcsösen fogódzott nyakamba, szive erősen dobogott, félve nézett az idegenekre. Mint egy megrettent kis madár olyan gyönge volt. Csókoltam folyton, szüntelen, míg lecsendesedett. Míg elaludt. Oh jaj istenem ! — Ne folytasd leányom, látod egészen felizgatod magad. — Bizony, bizony, hadd el édesem. — Szól Részvétné, mintha egy üres hordó belsejéből jönne e hang. / — Oh hiszen engem ez nyugtat meg. Elmondanám egy nap százszor. Olyan jól esik. Mintha most is érezném gyors lélekzetvételét. Gyorsabb, érezünk, szenvedünk vagy ujongunk. Ebben a nagy földindulásban egészen új közvélemény alakul. Ez az új érzés fölháborodnék ma minden szentségtörő mulatságon. Ezaz érzés zúdul föl bennünk tehát minden nem időszerű fölölösleges fényűzés ellen. Az új idők új tünetei közé tartozik, hogy csak annak nyújtunk ma szívesen baráti meleg kezet, aki velünk együtt állhatatosan takarékoskodik, férfiasan lemond minden hiúságról és önzetlenül tevékenykedik a közérdek szolgálatában. Ez az üdvös átalakulás el fogja nemsokára tüntetni a léhaságokat. A korcsmák ma csöndesek a falvakban. Fölháborító bűnt követne el ott a dorbézoló. A naplopó kártyahősök kora is lejárt. Maradjunk azonban az üdvös átalakulások korszakában szerények és serények, tevékenyek és önzetlenek, vallásosak és hazafiasak. Ne érezzük sohasem apró bajainkat a világháború óriási bajái közt. Rendeljük tehát összes érzéseinket, gondolatainkat és érzékeinket, harcosaink javára, azzal a szent varázsige alá: a haza minden előtt! Dr. Kőrösy László. , Hazai vérszopóink. Jóideje már, hogy hazánkat a korrupció országának hirdetik ellenségeik. Némely külföldi lapok évek óta úgy írnak rólunk, mint a panamák nemzetéről, kiknél minden eladó és mindenki megvásárolható. Szó sincs mindig gyorsabb volt. Nyakam erősebben szorította. Néha néha fölpillantott. Milyen volt ez a pillantás. Mintha a másvilágról jött volna. Egyszer csak sokáig, hosszasan nézett, nem pillantott, olyan volt a szeme, mint az üveg . . . elhallgatottt szive verése is, ajka hideg lett ... az én egyetlen drága kis fiam . . . meghalt . . . Belenyillalott a szivembe, mint villám a haragos fellegek közül, nem tudok aztán semmit . . . semmit. Tétován néz révedezve a semmiségbe, mint ahogy nézünk a kék ég végtelenségébe, keresve egy bíbor bársonyos széket, hol talán a minden fájdalmat enyhítő hatalmas úr trónol . . . — Hagyd el leányom, ne folytasd tovább. — Nincs tovább, azóta nincs tovább. Ott megállott számomra az élet, azóta egy lépést sem tettem. Érzem, hogy mindig ott fogok lenni. Ő sohase nő nagyobbra, én meg egyre vénülök. Az ölembe tartom. O mosolyog felém, ez lesz már minden róla, hogy e rosszakaratú híresztelések híven fednék a valót; de viszont az is igaz, hogy az utóbbi évek eseményei sok szeny nyet és rothadást vetettek felszínre közéletünkben. Még azok is, kik a nemzetgyilkolásoktól egyébként irtóznak, reménykedve köszöntötték azért ezt a háborút, mert züllésnek indult, közerkölcseinknek tisztulását várták tőle. Tisztító tüzet láttak benne, mely a ránk tapadt rozsdát és salakot le fogja égetni fejünkről. A tiszta erkölcsi érzékű szebb lelkek előre örvendtek véghezmentének, amikor majd megifjodva, felfrissülve állhat a nemzet a rá váró nagy feladatok elé. A kezdet felette biztató volt. Az elementáris egységes felbuzdulás, mellyel a háborúnak indultunk, a legvérmesebb reményekre jogosított. Ugy látszott, mintha itt a nemzetnek legutolsó fia is valóban „vért és életet" akar áldozni országa épségeért, királyáért s nemzeti becsületéért. A jelek azt mutatták, mintha még azok is megtértek volna, kik hazafiságukat a múltban maguk számára kamatoztatták. Csupa önzetlenség, csupa puritánság és áldozatkészség ragyogott le a magyar arcokról ! Fájdalom, csak alkalmi felhevülés, hiú látszat volt igen sokaknak önzetlen, hazafi színben való mutatkozása. A pillanatra elnémult lelketlen üzérkedés sebtében kibújt rejtekéből s mohó éhséggel vetette magát a megkötött kezű nemzetre, hogy szívja a vérét, ameddig szívhatja. Kezdődtek a csalások a kórházak ellátásánál; folytatódtak az élelmiszer szálboldogságom. Oh ne zavarjatok e szentségemben, ha igazán szerettek. Még egyre emlékszem, igen, mikor magamhoz tértem a te karjaid között voltam, de ő már akkor el volt földelve. Csak egy koszorút láttam a sírján, mintha ő lett volna a koszorúban, mintha kis kezeivel játszott volna a virág szirmaival. Hívtam, hívogattam haza, de már akkor nem hallgatott szavamra, elment, eltűnt valahová. Utána akartam szaladni, de megfogtatok ti ... ti ... te és ... az ... az uram. Hangos zokogással borul Részvétné keblére. — Vigyázz, vigyázz édesem. Nézd a ruhád is mind összegyűröd . . . kár volna érte, milyen jól áll, milyen csinos vagy benne. Mond, hol csináltattad ? — A ruhám ... a ruhám ... azt kérded ? A ruhám magam csináltam. Hangos sikoltásban tört ki. — Menjünk, menjünk innen édes jó anyám. A ruhám, ... a ruhám . . . magam csináltam. Ha ... ha . . . a ruhám.
