Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 83. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 83. szám. Csütörtök, október 15. POLITIKAI és TRRSR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 8 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Városi közmunkák. A napokban egy társaságban a városi közmunkákról íolyt a szó. Természetesen csak amúgy epizódszerűen, közbe- vetőleg, mellékesen, mert a főhely ma a háborúé. Ezen nem csodálkozunk, még kevésbbé sopánkodunk. Hiába is sopánkodnánk ! Elég az hozzá : a nevezett társaságban egyik tisztes korú érdemes polgár sajnálkozva hozta szóba, hogy a mostani rendkivüli helyzetünkben a legsürgősebb városi közmunkák is elmaradnak, holott soha olyan olcsón, könnyen és gyorsan elvégezhetők nem lesznek, mint épen most volnának a nemzeti megpróbáltatásban nekünk jutott véletlen szerencsénél fogva. A társaság tagjai kérdő arccal meredtek az öreg úrra, ki erre ifjúi tűzzel imigy toldotta tovább a fölvetett eszme fonalát : — Ugyebár csodálkoznak a megjegyzésemen ? Talán bizarr- nak, képtelennek találjak? Pedig semmi különösség és semmi lehetetlenség nincsen benne! Jól tudja mindenki, hogy körülbelül 30,000 hadifogoly van hosszabb időre városunk határába, a kenyérmezei táborba telepítve. Ez a város lakosságánál jóval nagyobb embertömeg tétlenségre van kényszerítve, helyesebben: kárhoztatva, mert hiszen majdnem bizonyos, hogy az odahaza nagyobbrészt kézimunkával foglalkozó katonákra nézve csakis gyötrelem lehet a kényszerű munkátlan- ság. Az is tudva van, hogy a foglyokat hadvezetőségünk közmunkák végzésére szívesen rendelkezésre bocsátaná a városnak — csekély díjazás fejében. Hogy a díjazás Esztergomban, hol a foglyok a mi területünkön laknak, a legminimálisabb lenne, ahhoz alig férhet kétség, Vagyis Esztergomra nézve valósággal véletlen szerencsének mondható a fogolytáborban kínálkozó olcsó munkaerő kihasználása. Magától értődőleg csak úgy, csak akkor, ha lesz benne annyi élelmesség, hogy nem szalasztja el a ritka kedvező alkalmat. A társaság tagjainak azon kérdésére: milyen közmunkákat végeztetne el hát a város a fogoly katonákkal ? — tüzbe jött az öreg úr : — Milyen közmunkákat ? — pattant fel keményen — nézzenek csak körül uraim a város határában, van ott tenni, javítani való elegendő ! Kettőt akár külön is kiemelhetek. Ezek: a határbeli utak rendbehozása, meg a közlegelő kitisztítása s elegyenge- tése. Látszik, hogy önök csak a kövezetét és aszfaltot szeretik koptatni, kint a határban nem igen fordulnak meg, mert ha kitekintenének, megbotrán- kozva látnák, mily infámisan rossz utak vezetnek a szántóföldek és szőllők között az égnek valamennyi tája felé. Nem lehetne most ezeket az oroszokkal megjavíttatni ? Hiszen van a városnak köve és kavicsa egész ország számára való ! No és továbbá a közlegelőnk csakúgy rí az irtás és egyengetés után ! Mindenféle giz-gaz: bogáncs, tüske, szamártövis, bojtorján tenyészik rajta, s öli ki a füvet szerteszéjjel. S amit ezek meghagynak, azt a vakondok segítenek eltulajdonítani „Esztergom és Vidéke" tárcája. Csata előtt Mint kinek fészkét vihar elsodorta, Ijedt madár itt most a nyugalom; Riadót fúj az ércharsonák torka, A halál jár a magyar ugaron; A harangokat ne verjétek félre, Nem oly félelmes, — nézzünk a szemébe! Ott les reád az erdő rejtekéből, A tisztásról, a völgykatlan mögül, fia fölötted az égbolt elsötétül, Szitáló ködből feléd könyökül; Nincs egy parány, mely reád ejti árnyát, Ahol az ő csontalakját ne látnád. Ne kísértsen! — ej, nézzen a szemébe A zászlóaljnak minden hií fia, Míg bömbölve szól az ágyúk zenéje, Férfi fülnek a legszebb muzsika; Míg frissen, mint a harmat szakadása, A vér magát a holt rögökbe ássa. fia szívedben a bátorság tüzének Lángja lobog, mely ég felé emel, Éretted zeng a győzedelmi ének, Híred, neved soha nem veszhet el; E gránitfalon — amely utat vágna, A halálnak sincs olyan buzogánya! Ha futsz előle, követ mint az árnyék, Üldött vadénál nem lesz jobb sorod, Mit jutalmul nyersz, nem kívánt ajándék, Káinbélyeg és folyton hordozod; Beléd ragad a gyávaság piszokja S hitvány tested a sírból is kidobja. Tóth Dezső. Csillog ... csillog ... Irta : Sebök Zsigmond. Egy sebesült barátomat látogattam meg. Épen az imént hallottam, hogy itthon van a szülei lakásán, még pedig már egy hete. A srapnel fején sebesnette meg s bár agyrázkódást is szenvedett, most már túl van a veszedelmen s meg is lehet látogatni. Siettem hozzá. Ágyban találtam, igen lesoványodva s nagyon gyöngén, de már egy kis mosoly is kikukkant elém a szeme lázasan csillámló bogarából. Áldott mosoly te heroldja a visszatérő egészségnek és életnek! Azzal az elfogódottsággal léptem be a lakásba, mellyel az itthonmaradott- tak nézik azokat, akik visszatértek az ágyúk és puspák torkából, a halál árkának széléről, ahol már megragadta a kaszás a köpönyegük csücskét. Az ember leül az ágy elé és amig nézzük ennek az embertársunknak a megnyúlt, keskeny orrát, megvékonyodott száját és megmagasodott, megboltosodott homlokát, egy nagy súly terhét érezzük a hátunkon. Ez jár az eszünkben. Íme, én itt vagyok most is, ahol voltam, ballagok ugyanazon az ösvényeken, melyeken eddig jártam, rovom a papirt ugyanazon az íróasztalon, melyen eddig, fekszem ugyanabban az ágyban melyben mindig, — és hol járt, hol sodródott, hol lihegett, ve- ritékezett, vérzett és hevert füstben, sötétségben, halálos eszméletlenségben ez itt 1 Hol itt az igazság, az egyformán való mérték ? Azért, mert én néhány évvel korosabb vagyok ? Nekünk itthonmaradottaknak, minden nap és minden óra új meg új leckét ad abból, hogy mi a háború. És mindennap érezzük, hogy ebben az iskolában kezdők vagyunk és a sötét könyvek még csak az első lapjait betűztük át. Mikor kitört a háború és meglestük az itthonhagyott asszonyok és gyermekek arcán a titkon pergő könnyeket, megdobbant szivünk: — íme, ez a háború ! Mikor végigrikoltottak utcáinkon apró piros zászlóikkal, melyek jajgató tűzmadarak gyanánt repültek a levegőben, a sebesültszállító automobilok hosszú sorai, minden idegünk lázban reszketett: — Ez hát a háború! A csaták eshetőségeinek lelket tépő latolgatása, a várakozás emésztő napjai, a győzelem tűzoszlopként felszökelő ragyogványa és most itt, előttem, ez a sápadt ember, jóbarátom, akinek a tiszti köpenye két szárnyán hét golyóverte lyukat számláltam meg, hét kis kapuját a halálnak, melyen át búvócskát játszott vele anélkül, hogy megfoghatta volna és a sipkáján egy nagy szakadás, melyen át a srapnel vasa leteritette, — mindez úgy tetszett, megtanított már arra, hogy mi a háború, melynek titkos, csodás forrását, kijege- cesedett és fantasztikus alakulásait tehetetlen ámulattal látjuk. Pedig mit tudunk mi abból, mi, gügyögő vén gyermekek és őszhajú ábécés kis diákok a nálunk fiatalabb professzorok mellett, kik saját, most sebláztól fényes szemükkel látták ?
