Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 12. szám
to914. február 8. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 és megyénkben is, a családfő névnapján, a rokonokat és jóbarátokat vasárnapi, házias ebéd fogadta.' Tiz-tizenkét meghitt vendég csak fokozta az őszinte ünnep nemes örömeit. Később azonban, már országszerte, ünneplő lakomává fejlődött vagy fajult a névnap és előkelő idegeneket is meghívott. Ekkor egyes vidéki kastélyba Budapestről rendeltek szakácsot, sőt cukrászt. Vidámító jó bor helyett, izgató pezsgő, rendes, jóízű magyar étel helyett pedig külföldi ínyenc különlegesség került terítékre. Ezek a lukulluszí hekatom- bák végre annyira megdrágultak, hogy vegzetes nyomot hagytak az adósságok rovatában. Mert az egyik megveszekedett tékozló úr a másikat akarta letorkolni vendégasztalánál. A harmadik notabilitás az előbbieket iparkodott névnapján megszégyeníteni és már háromszorta nagyobb társaságot traktált. A negyedik pazarló összes elődjeit lefőzte, mivel ötven terítékes vendégséget állíttatott ösz- sze budapesti szakértőkkel és zenekarral. Végre, a végzetesen kieszelt fényűzés utolsó Mohikánja, már hetven hölgyet és urat hivott meg dáridójara. Az ezüst evőeszközöket és terítékeket éppen olyan ügyesen kikölcsönözte, mint a szükséges hatalmas pénzösszeget is — Budapesten. A mai fényűzés szédületes fokozatai természetesen megrontották a családi tagok jóléiét, sőt a cselédeket is, akik eszeveszetten prédáló uraságaikat mindenféle gálád visszaéléssel múlták fölül. Elmaradhatatlan következmény lett tehát tékozló társadalmunkban a névnapi fényűzések csődje. Vajha ^ez , az esemény kihatna a mai túlzott divatversengés megszűnésére is. Hajdan csak arra költekeztek nőink, amire mulhatlanul szükségük volt. Ma a fölöslegesre fogy legtöbb kiadás. Azelőtt valódi volt a családi ékszer. Ma nagyszerűen sikerült utánzat. Még nem régiben megelégedés mosolygott a családi ebédlőben. Most az irigység vagy a kárör- vendés a vendég. Egykoron megtakarított pénze volt legtöbb úri családunknak. Ma lavinaszerűen nő az adósság. Ennek a végzetes erkölcsi züllésnek az egyetlen oka a szertelen fényűzés, melyet a vallásos felfogás is elitéi. Ha már mi nem változtathatunk korunk kóros állapotain, legalább örvendünk, hogy az erényeinkre és bűneinkre egyaránt őrködő Magyarok Istene végre lesújtó példákkal állítja meg a kárhozatos fényűzés Szodomái üzelmeit. A fényűzés csődje az erkölcsök diadala. Dr. Puritán. *- -+•- ♦*- ♦» ♦» ♦*- -♦ Sebők Zsigmond uj novellái. Irta: Alfa*) Sebők Zsigmond uj kötetében (Ifjúkor és néhány más elbeszélés. Franklin 1914.) elbeszélő művészete delelőjen van. Ez a művészet egészen egyéni, mégis azonnal meggyőzi és meghódítja az olvasót, mintha ezt, eppen ezt várta volna. Az „apró- cseprő embereket“ (az uj kötet egyik novellájának cime) keresi föl, a népet, a naiv lelkeket, kiknek beszédjét, gondolkodását, viselkedését úgy ismeri, mint Mikszáth, kiknek belsejébe varázslatos módon bele tudja magát érezni, úgy hogy alakjait és ezek sorsat belülről fejleszti és így adja meg nekik az elet színét és gesztusát. Ha úgy tetszik, realistának nevezhetjük; eszébe sem jut eltávozni a valóságtól, emberei élnek, mást mint élőt, mást mint igazságot nem tud formálni, csak azt írja le, amit fantáziájában átél, őt nem kellett a realizmusra megtéríteni, Írásaiban nyoma sincsen küzKÖdésnek vagy habozásnak, ő a született realista. Másképpen sem erőszakos realista. Neki nem jelenti a realizmus az élet szennyes- segének vagy eltitkolt bűneinek föltárását. 0 nem akarja megdöbbenteni, meglepni, megijeszteni olvasóit. Ü nem polemizál a pesszimistákkal, a szemérmetesekkel, a rajongókkal. O nem preparálja magának a valóságot, melyet azatán hideg nyugalommal vagy vérvörös színben vagy kétsegbeesetten bemutat a világnak. Ő szereti a világot, a valóságot, melyet úgy, amint van, megszerettet velünk. Az ő jellemző vonása az, hogy érdekessé tudja tenni a mindennapit. Hogyan? Mi módon? Úgy, hogy ő maga is szereti és hihetetlen finom szemmel meg tudja lesni jellemző vonásait. Ő nem akar semmit sem bizonyítani. Ő művész, csak művész. A tudós számára tudvalevőleg nincsenek kicsiny vagy nagy dolgok, csak valóságok vannak, melyeknek igazságát meg kell tudni. A művész számára is minden, ami él, értékes és minden, ami értékes, él. A megmerevedett paraszt lélek is élő valami, tehát művészileg megformálható, tehát érdekes. A tudós uj tényeket fedez föl, vagy a tényekre vonatkozó uj igazságokat. A művész uj életformákat lát meg és alakit. Sebők Zsigmond oeuvre-jében tömérdek uj alak és életforma a magyar nép kifogyhatatlan gazdagságából föl van fedezve és meg van Örökítve. Sebők Zsigmond művészetével a ki csínyt naggyá tudja tenni. „A két Piros“ a magyar elbeszélő művészetnek mindenkor egyik remeke lesz. Sebők a művészi formálásban is egyszerű és tökéletes. A realistákra egy nagy veszély leselkedik, túlságos sok részletet látnak és figyelnek meg és értékesítenek is. A „jegyzőkönyv“ *) Sebők Zsigmond, kiváló munkatársunk, Esztergom derék szülötte uj kötetéből már volt szerencsénk nehányat lapunkban is közölni. Alexander Bernat, a jó hirnevű kritikus irta azt a bírálatot, mely Sebők (Zsigmond újabb kötetét megkoszorúzza. Örvendünk, ha ezt a koszorút olvasóink is megismerik, mert sokan fogják örömmel és élvezettel elolvasni. A Szerk. ejti őket hatalmukba. Nagyon is tudatosan dolgoznak, csak emberi dokumentumokat akarnak adni, tehat nagyon gyűjtik őket és azután kénytelenek őket mozaikszerűen összerakni. A sok igazságból nem látjuk műveikben az igazság egységét, ami pedig az igazi igazság. Velük összehasonlítva Sebők majdnem túlságosan takarékos, de csak magával ösz- szehasonlitva se nem takarékos, se nem pazarló, hanem olyan, mint a természet: szükséges. Adja, amit adni kell. Meg tudja választani, ami szükséges és elegendő: ami ennél több, nemcsak fölösleges, hanem káros. Sejtelmem sincs róla, hogy van- nak-e Sebőknek megfigyelő naplói, jegyzőkönyvei, ha vannak, nem használja őket. Ő azokat az adatokat használja föl, melyeket maga alkot és azokat alkotja, melyek szükségesek. A két Pirosban van egy öreg asszony, ki okulárét akar venni a városban. Tessék elolvasni a jelenetet, nincs szivem elmondani, hogy el rontsam. Ezt Sebők biztosan nem figyelte meg, hanem kitalálta; de igazabb, mintha megfigyelte volna, mert ilyeneket csak a nagy művész talál ki. Itt az író benne él népe lelkének szubstanciájaban és amit kitalál, azt népének lelke találta ki benne. Ez Sebők művészetének nagy ereje. Odaadja magat egészen alkotásának, benne van egészen, azért igaz, egységes, természetes és szükséges. Művészi formáló ereje nem kisebb, mint művészi latása. A realisták művészetében fontos, hogy ők maguk, mint elbeszélők, milyen állast foglalnak el elbeszélendőik- kel szemben. Vannak nyugalmas megfigyelők, kiknek mindegy, mit figyelnek meg; legalább ők ezt akarjak elhitetni az emberekkel. Így mondotta Spinoza tudományos szempontból, hogy az emberi indulatokat úgy fogja tárgyalni, mint a geométriai alakokat. A művészetben ez természetellenes, ez összezavarása a művészi és tudományos eljárásnak. A tudós nem mondhatja, hogy ő a pókokkal nem foglalkozik, mert undorodik tőlük. De a művész nem tudós, ő válogathat művészi céljaihoz képest, ha ugyan vannak ily céljai. Akik a realisták közt például az emberi aljasságot hideg tárgyilagossággal ábrázolják, nem oly hidegek, mint gondolják, vagy cinikusok, vagy kétségbeesettek, vagy elfásultak, egyik sem hidegség és nyugalom. Vannak, fájdalom, a művészek közt moral insanity-ben leledzők, azok a leg- visszataszitóbbak, de azok sem objektívak. Sebőkben a legkedvesebb vonás, hogy van humora, hogy tudja szeretni a kicsinyt, ámbár mosolyogni kell rajta. Elbeszélései mind napsütések, a humor fénye aranyozza be a legtöbbet. Az uj kötetnek van egy nagyobb elbeszélése, Ifjúkor, mely. majdnem tragikusan indul. Egyik főalakja egy szegény öreg asszony, kinek fiát elnyelte, megölte a falánk Budapest. És most az unokája is fölmegy Budapestre és hasonló veszedelembe kerül. Sőt mintha a történet ismétlődnék, ő is beleszeret abba a gazdag leányba, akinek testvérkéit tanítja és ő is, mikor a leány mással jegyzi el magát, pisztolyt vásárol, hogy végezzen magával. De a döntő pillanatban észre tér. Átlátja, hogy a leány játszott vele, hogy hazudott maga-magának és őneki. Ez fájdalmas tapasztalat, de nem öngyilkossági ok. „Hogy ennek az igazságnak a tudatára jutottam, egyszerre úgy éreztem, hogy húsz évet öregedtem. Mert az ifjúkornak semmi köze az igazsághoz, az ő élete az illúzióhoz van tapadva, vele él és hal.“ (Mellesleg; mily finom lélektani vonás ! Sebők nincsen odaláncolva a népi témákhoz, habár eddig ezekben adta legjavát.) De ez a történet is kap egy napsugarat. Az ifjú, mielőtt Pestre ment, mindig tubákot szokott hozni nagymamájának. Most hajótörötten hazatér és meglátogatja nagymamáját, kinek lelki állapotát most jobban érti, mint azelőtt. Ajánlkozik, hogy megint hoz neki tubákot, ő, a jogasz! És mikor ment a nagytrafik felé, szinte hallotta, mint nevet körülötte és benne ifjúkora, amiért azt hitte, hogy elhagyott. A fiú kigyógyult. Kissé komikus, az tagadhatatlan ; de igazán szenvedet és a szerző együtt tudott szenvedni vele. Ezért azután szabad mosolyognia is rajta. Sebők alakjai nem komikusak, hanem humorosak, a komikus és megindító magában az alakban van együtt. Sebők nem neveti ki alakjait, de mosolyog rajtuk, mert szereti őket. Néha nem tagadja meg magatói a szatírát sem (Tas vitéz népe), de még ebben is kedves es szeretetreméltó. Néha- néha emlékeztet a svájci Kellerre, kihez sok rokonvonás közelíti. Az igazi művészek a maguk körében mind rokonok. Sebők Zsigmond nem abban az értelemben objektiv, hogy mintegy elrejtőzik műve mögé. Ő maga sajátos módon beleszól az elbeszélésbe: beleszövi abba lírájának gyönyörű virágait. Ez elbeszélésének a kerete. Minden műalkotás el akar különülni a való világtól, hogy saját magából értsük meg és saját magában élvezzük. A festő ehhez segítségül vesz külső dolgot, a keretet, a szobrász a talapzatot, a dráma a színpadot. A költő is rászorul keretre, de ezt magából a műalkotásból kell fejlesztenie ; ilyenül kínálkozik a ritmikus forma, a nyelv sajátos módja, de azután a hangulat a környezetrajz, az egésznek sajátos szelleme, levegője. Az epikus költő szereti azzal kezdeni, hogy magáról szól, mint elbeszélőről, szándékairól, emlékeiről s igy tovább. A rövid novella ilyesféléket ritkán tűr meg. De a jó elbeszélő egyéniségének tónusa a legszebb keret. Sebők a maga finoman érző személyiségének líráját dalolja. Csodás módon megeleveníti azt a világot, melyben történetei lefolynak. 0, az elbeszélő kiséri költői látásaival az elbeszélés folyamát. Úgy, mintha ez is hozzátartoznék az egészhez. Úgy, mintha a hold süt a tájékra és mindent finom fényáradatba alámerit. Például. Az öreg Janos a hajóhidnál foglalatoskodik, mig rája szakadt az éjszaka. Most a költő szól. Csodálatosan szépen érkezett meg nálunk az este. Nem is hiszem, hogy másutt ilyen szépen nyomogatta volna az est a házakra, a hegyekre, a Duna partjaira s magára a folyamra az alkony színeit. A várost feketére festette, az ablakait pirosra s feher tornyait ezüstösre, a hegyeket ame- tisztszinűre, az eget pedig bodza- szinű bársonnyá, mely milliónyi sárga gyönggyel és ezüst pitykével volt ki- varrva stb. Az epikusok szeretik a leírást, amely mégis fárasztó. Sebők úgy tesz, mintha saját érzéseit és látásait rajzolná, de ezzel tájképet is adott, mely a dologhoz tartozik. Nézzük tovább. A vizen egy kis deszkaláda féle jött, alvó gyermekkel. „János nézte a gyermeket, akinek csöpp vörös arcára a holdvilág ráteritette súlytalan átlátszó kendőjét. A álla pici sarkában néhány fehér gyön- gyöcske remegett, jeléül, hogy mielőtt szélnek eresztették, utravalóul megszoptatták. Akárcsak nehány szem gyöngyvirág lenne ott, mely egy haldokló szeretet kertjében hullott rája.“ Nem gyönyörű-e ez? Olvassák el kérem A Baráber c. novellában az
