Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 10. szám

Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 10. szám. Vasárnap, február 1 POUT! HR lés TRR5R SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., $ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI . ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMUNKATÁRS: DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN» VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Fokról-fokra. A mai magyar politikai élet képe ez: „fokról-fokra“, még pedig két irányban: le- és föl­felé egyaránt. A nemzet kö­zömbössége, elfásultsága, ál­mossága egyre mélyebre hat. Viszont az ország ügyeit irá­nyitó pártnak hatalmi féktelen­sége mind magasabbra hág. Mi lesz ennek a vége: nem is jó rá gondolni, mert bizonyos, hogy csak rossz fakadhat be­lőle ! A koalició bukásával nem­zetünknek a keservesen csaló­dott ember sorsa jutott osz­tályrészéül. Nem mintha ez a sors régebbről ismeretlen lett volna előtte; —- mert innen- onnan négyszáz esztendeje elégszer megismerkedhetett vele! — de mégis ezúttal különösen fájó volt csalódása, mert talán „Esztergom es Vidéke“ tárcája, Dal az uccáról. Irta : Sárkány Sándor. Még ma is jön oly csendes, sötét éjjel, mikor már minden ajak néma minden szem elvakul . . . És elindulok hozzád szenvedéllyel, hogy beszélhessünk zavartalanul. Megállók ablakod alatt, mint régen midőn megérzéd, hogy én ott vagyok. És úgy találom mig ablakod nézem, hogy Te is ott vagy, szemed is ragyog. Elmondom újra, hogy nagyon szeretlek, hogy selymes ajkad ajakamra vágyom . . . Te kihajolsz, én ajkamra ölellek, miként a régi forró éjszakákon. És újra sírok, hogy tiltott szerelmünk; hogy el kell válnunk, hogyha jő a regg .. . De mig besirom az éjbe neved a csend reám les, s a lelkemre ront: Kinek beszélsz itt egyedül, bolond ?•'... soha annyira nem remélt, soha oly közel nem érezte magát a szabaduláshoz, mint a koalició szép virágos tavaszán. Sajnos: ez a virágos tavasz nem szök­kent nyárba, hanem egyszerre őszbe, télbe hanyatlott. A re­mények gyorsan szétfoszlottak, és árvaság, sivárság, tehetet­lenség maradt nyomukban. S mindez nem valami láthatatlan idegen kéz érintésétől, hanem saját hatalomra éhes véreink gyászos mesterkedéséből! A nemzet elsőben nem akart hinni szemeinek. Ot fél­revezették, elámitották ? — Le­hetetlen ! . . . Akkor ébredt csak tudatára a szomorú való­ságnak, mikor a nyakára ült ravaszok eleinte szerényebben, utóbb mind leplezetlenebbül, végre kíméletlen nyíltsággal szemére kezdték hányni vá­gyainak merészségét, idétlensé­Katinka. (Égy öreg gyerek naplójából.) Irta: Fülöp Ferenc. Ugri-bugri pöttön kis, gyönyö­rűen csillogó fekete szöghaju leány­ka volt Katinka, az én gyerekkori kis pajtásnőm. Senki mással nem szerettem igazánban játszani, csak ő vele. Rendkivüli eszes kis lány lé­tére lehetett vele igazi élvezettel ját­szani, anélkül, hogy naponta össze kellett volna vele veszni. Sajnos, lepkék kergetésére virá­gok szedésére nem igen volt alkal­munk, mert bizony az afféle ököl- nyi gyereknek rém módon messzi volt a határ. S igy egyéb szórako­zás hiányában Katinkáék levendula illatos udvarában játszadoztunk gye­rekes gondtalansággal. Letelepedtünk ilyenkor a hüs pincegádor tövébe. Katinka pedig tűt, cérnát, meg hasznavehetetlen ruhadarabocskákat kerített elő az o titkos ruhatárából és megkezdődött a munka. Katinka örömsugárzó arc­cal leste, amint ákom-bákom öltések­kel varrtam az ő nagy francia ba­bája, (akit Műikének neveztünk el) számára divatosnál divatosabb kosz­tümöket. Katinka csak tervezgette gét, ábrándosságát, lehetetlen­ségét. Hogy a kiábrándulás nyo­mán mily nagy fájdalom vett erőt a nemzet egyetemén, arról szükségtelen szót ejteni, hiszen nem olyan rég történt, és mind­annyian részesei voltunk a fáj­dalomnak — a nyeregbe fel­kapaszkodott csalafinta kárör- vendők kivételével! Sajnálatos, hogy nagy nem­zeti fájdalmunk nem volt afféle tisztitó, jótevő fájdalom, mely­ből az elkövetett mulasztások s hibák gyors helyrehozásának cselekvő vágya fakadt volna, hanem észnélküli sötét (igazi magyar) nekibusulás, melynek következménye csak elernyedés, nemtörődömség, magauntság lehet. így esett, hogy mig köz­vetlenül a választások után or­szágszerte: törvényhatóságban, az ő okos kis eszével, mit varrják, vegy hogy milyen szabású legyen Műikének készülő legújabb ruhája. Mamájától elorzott divatlapokat gon­dosan tanulmányozva, okosan kisü­tötte mindig, hogy a készülendő ru­hadarabnak hány fodra, vagy épen ranca legyen, milyen öltésekkel varr- jam a szegélyeket. Mikor aztán igy szerencsésen kész lett Műiké ruhadarabja, Ka­tinka boldog lelkesedéssel ujjongott, picike kis fehér ujjacskájával puszi­kat szórt a kész babaruha felé. S hogy jól kitombolta örömét Katinka, valami szomorúság féle te­lepedett ártatlan kis lelkére. Ilyenkor ölecskéjébe temette Műiké legújabb ruháját. Egy ilyen mélázó, szomorú pil­lanatban egyszer Katinka fátyolozott hangon rebegte: — Jaj Istenkém ! Ugye milyen csacsi kislány is vagyok én ! S egész délután nem nevetett többé. Valami öreges tűnődés, okos­kodás szállta meg fejét. Előhozako­dott komoly hangon, micsoda lesz, ha majd megnő. Először hercegkis­asszony. De utóbb meggondolta a dolgot s hirtelen frontot változtatva színésznő akart lenni. Aztán megkérdezte tőlem is. — Hát te mi akarsz lenni ? népgyüléseken s országházban egymást érték az erősebbnél- erősebb tiltakozások a törvény­telen és bűnös nemzetletörés ellen, addig az uralomra vere­kedett pártnak egyre fokozódó törvénysértéseivel szemben nem­hogy erősbödött volna a nemzet ellenállása, hanem mind gyen­gébbé, gyérebbé, utoljára majd­nem semmivé lett. A tiltakozások száma hétről-hétre fogyott, hangjuk napról-napra gyengült, majd egészen elhalt, úgyhogy a legkevésbbé sem fölemelő ökölharcnak győztes akroba­tája ma már egész bátran hir­detheti fennen: „Magyarorszá­gon minden csendes!“ Csupán hozzáfűzött következtetéséhez férhet némi kétség, hogy — „tehát a nemzet helyesli az erőszakos kijózanitást“, mert ezt majd csak a legközelebbi választás fogja megmutatni, ha Én nagyszerűen összeráncoltam homlokomat, ahogy ezt Csiszár bá­csitól, a vén tót harangozótol láttam. — Tudod-e Katinka, mi szeret­nék lenni ? — No mi ? — Mié? Hát kocsis. Nagyott kacagott ezen Katinka. Tisztán csilingelő hangja hasonlított a néhai kis báranykám csengetyűjé- hez. Kíváncsian kérdezte meg Katinka ! — És mért akarsz kocsis lenni ? — Hm. Hogy mért? Mert a ko­csis mindig kocsikázhat. (Abban az időben ugyanis rendkivüli módon szerettem kocsikázni.) — És ha a jó Istenke megen­gedi, hogy kocsis légy, ugye akkor engem is elviszel néha kocsikázni ? — Minek ? Hiszen te külömb kocsiban fogsz ülni. A hercegkisasz- szonyok nem ülhetnek amolyan ócs­ka, fatengelyü kocsiban. Azok gyö­nyörű, bársonyos hintóval kocsikáz- hatnak. Katinka elgondolkozott egy kissé, fehér, csöppnyi homlokát keményen összeráncolta.-- Hátha színésznő leszek ? Ak­kor se ? Elnevettem magam. — Persze, hogy akkor se. Nem tudod, te csacsi, hogy a színésznők

Next

/
Oldalképek
Tartalom