Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 62. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 62. szám. Vasárnap, augusztus 2. POLITIKAI és TRR5RDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., * HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4 KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7 ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t 4 FŐMUNKATÁRSAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR. NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A világháború réme. Amitől már évek óta rettegünk, amelynek éveken át oly sokat áldoztunk, amelyet elkerülni óhajtva, már annyi megaláztatást tűrtünk: itt van a küszöbön. A rém nem jő orozva ; nem is talál készületlenül. Fogadására éveken át készült Európa, készültünk mi is. Gazdasági életünk íokról-fokra süllyed. Kultúránk fejlődése stagnál: minden figyelem arra irányult, minden felesleg arra fordittatott az utóbbi időben, hogy a Milita- rizmus telhetetlennek látszó mo- lochját kielégítsük. Készültünk a Nyugat harcára a Kelet ellen. Herder, a nagy német költő már a XVIII. században azt hangoztatta, hogy a magyar nemzet betöltötte már történelmi hivatását. Tévedett! Az a nagy, de dicső munka, amelyet Szent István országa a tatár, majd a török hordák feltartóztatása által évszázadokon által olyan önfeláldozóan, olyan diadalmasan végzett: a Nyugat műveltségét Kelet felé terjeszteni, a Nyugatot a kultúrában Kelet ellenében megvédeni — nem szűnt meg ma sem. Európának jelenleg két része van, amely a nyugati kultúrának fája számára terméketlen szikla, amelybe az nem tudja gyökereit bebocsátani: a Balkán és Oroszország. Nemcsak a vérségi kötelékek fűzik egymáshoz e két földterület lakosait, hanem a kulturátlanság közössége is. Durvaság, vadság, embertelenség jellemzi, mind a Balkán,mind Oroszország lakosságának nagy részét: amott a bomba, orgyilkos fegyverek, emitt az erőszak s elnyomás az eszközeik. A lelki tulajdonságoknak e közössége, úgy látszik, most sem tagadja meg magát :Orosz ország, a népek szabadságának gyilkosa, segítségére siet a királygyilkosok hazájának, Szerbiának ; azonosítva magát ezáltal az orgyilkos népnek minden gaztettével. Azonban a történelem is ismer igazságszolgáltatást, a nemzetek is bűnhődnek úgy, mint az egyesek. Szerbiát már elérte a büntető Igazság keze, Oroszország, a jelekből Ítélve, maga áll ítélőszéke elé. Bízik vakon nyers erejében, nem tudva azt, hogy az Igazság ereje győzedelmeskedik mindenek felett, hogy az erőssé teszi a gyengét, tüzessé a lelkeket, acélossá a karokat, hogy az igy megerősítetteket büntető ostorul használva, érvényt szerezzen örökszent törvényeinek. A magyar nemzet, ismétlem, újból világtörténelmi feladatok teljesítése előtt áll. Áll pedig az ősi magyar hazaszeretettel és királyhűséggel, lelkesedéssel és vitézséggel íelvértezve, a testvérország és a szövetségesek erejétől támogatva. Küzd önmagáért, küzd boldogulásáért és biztonságáért, küzd, mert ez a történelmi hivatása; küzd a szerb, s ha kell az orosz ellen, mint apái küzdöttek török s tatár ellen : mellette az Igazság, ellene a Bűn. Igazunk tudatában reménylö, bízó szívből száll forró fohászunk a magyarok Istenéhez, az igazságos Istenhez: „Isten áldd meg a magyart, Jókedvvel, bőséggel, Nyiijts feléje védő kart, Ha küzd ellenséggel!“ (ml.) „Esztergom és Vidéke“ tárca ja, De szép a katona-élet. Irta: Verner yenő. Ha azt akarom, hogy az udvaromon ne nőjön meg a burján, a kankalin, meg az árva csalán, keserű lapu meg más, gazda hírnevét rontó paréjok, füvek, hát magamhoz cső- ditek egy pár kis gyereket, akik egyébként nékem jó barátaim. Helytelenül mondottam: dehogy is cső- ditem. Mindig sompolyog utánam az uccán egynéhány, ha barátságos arccal fogadom és a kávém terhére elcsent fehér cukorral megkínálom őket, rajban sorakoznak utánam. Akiknek meg barackot nyomok a fejére, az egész bizalmas, kikérdezi a házam rendjét, a néni állapotját, meg vájjon fel lehetne-e most ülni a Néró kutyám hátára. Beszédközben úgy követnek, hogy egyszerre otthon is vagyunk unalom nélkül. — No fiuk 1 álljatok sorba. Nesze neked is egy kukorica kóró, neked is Esős Paja, Hidas János, Szentpé- teri Matyi nesztek nektek, nektek is kicsinyek. Ezek a lapuk itt, amelyek úgy lehajtják széles leveleiket, tudjátok : kínaiak lesznek. Mert azoknak is akkurát úgy áll a bajusszuk. Amott azok szerbek, amiből a legtöbb van, mi legyen ? — Muszka, muszka ; zengik kórusban. — Jól van. Azok a muszkák lesznek. — De ti mik lesztek ? — Magyarok; kiabálják nagy erővel, hogy a szemük ég belé. — Negyvennyolcasok ? — Azok, azok; persze, hogyazok. — Halljátok tehát, fiuk! Hazánkat szomorú jövő fenyegeti. Hatalmas ellenségek fújnak harci riadót s háborút reánk. A magyar ember kezére nagy most a szükség, mert kezébe illik a kard; a történelem meg a legjobb tükör. Mit tudtok Nagy Lajosról, Hunyadyról, Kinizsiről? No hát ti is azoknak vagytok ivadékai apró vitézeim, bátran induljatok a csatába s mondjátok, kiáltsátok utánam : Éljen a haza 1 Már erre a kis beszédre is tűkön állnak a gyerekek, alig várják a legfelsőbb helyről jövő kinevezésüket. Az is megvan egy füst alatt. — Te Hidas János, ezredes leszel. — Magyar ezredes, ugye bácsi ? — Az Janikám. —Te Szentpéteri te kapitány leszel — Huszár ugy-e ? — Jó, huszár. — Te Esős Paja hadnagy leszel; — De nincs sarkanytú a csizmámon. — Tollat kötök a zsinegre sarkantyúnak az is igen jó. Jó-e? — Ühüm. — A Vetés Gáborék fia, hogy hívnak, no, gyere elő, igaz 1 Vetés Laci, te leszel a káplár. Mire a káplár kiáll az ezredes elé és jelenti fenszóval: — Magyar ezredes úr ássan jelentem, a magyar század glédába áll. A háború kezdődhet. — Hidas János most valami bolondot talált ki, azt mondja : — A bácsi volna a király. Hát hiszen királlyal nem cserélnék ebben a birodalomban, — gondolom — jól van, király leszek. — Felséges királyom — szól a kapitány — döntő ütközetre késszen állunk. Intek. Azzal vége. Fékeveszetten neki a parajnak. Irtják az én magyar katonáim ugyancsak. Két napszámost megspórolok vele, de a lelki gyönyörűség több ennél. Egynek-egynek verejtéket gyöngyözik keskeny kis homloka. A másik kiabálja nagyhangon, de vékonyan: — Nesze te szerb, nesze muszka, igy bánstd a magyart. Nagy bennük a virtus. Olyan kiszámító csapással ütnek, hogy egyre leesik a levél tövéről. Amelyik meg le nem esik egy ütésre, a kis katonát elönti az epe, addig szabdalja, amig ki nem verte a földből a haszontalan növényt. Valóságos katalanumi mező. Elpusztítva minden. Egy szál magyar sem esett el. De hálásak is érte. Parancsomra elkezdik zengeni leemelt kalappal : Isten áldd meg a magyart! I. Napoleon mondta: A francia gyalogsággal és a magyar huszárral meghódítom a világot. Igaza van ! A magyar huszárral! Azzal az emberekkel, akik ott nőnek fel a magyar nép körében 1 Ki a Jászságban, ki a Duna töve mellett, vagy ahol a Maros siet Szeged felé, Csongrádon, túl, ahol a Balaton partján, virágos völgyü Nógrádban, bérces Erdély-Háromszéken. Hej Istenem, hogy illik ezekre a magyar huszárokra az attila, a csákó a kard kezükbe, bátorság a szivükbe ! Hazánkat nem fenyegeti talán sohase a vész, mert látom, ha az én udvarom akármilyen nagy bajban van, egy fél óra múlva ellenségeim le vannak terítve. Pedig ezek csak kis emberek, de a hasonlat, azt hiszem : jó.
