Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 58. szám

Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 58. szám. Vasárnap, julius 19.

FOLITIKfí! és TflRSfíDfíLMILflR

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM \

TELEFON 21., $

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4

KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7

ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. f

4

FŐMUNKATÁRSAK :

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR . NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Korunk eszményei.

A XIX. század kétségtelenül úttörő volt. A közlekedés, a gyáripar, a sajtó óriási fellendülése jellemzi. A reális kultúra tagadhatatlanul fejlődött. A világrengető háborúk után új államok és új világvárosok keletkeztek. Hanem azért volt a mi megboldogult századunknak egy halálos bűne is, még pedig : a tekintély rombolása. Mintha csak rendszeresen betetőzte volna a XVIII. század égbekiáltó bűnét, a hitetlenséget.

A múlt század sötét lapjaira tartozik az ősi pápai állam eltörlése, mert IX. Pius pápa valóban elvesztette világhatalmát. Csakhogy amire nem számítottak, a korlátolt világhatalom árán, megnyerte a egy csapásra az egész katholikus világ korlátlan hódolatát.

Vigasztaló fordulat, hogy a pápával, Krisztus helytartójával érez ma millió és millió katholikus, mind az öt világrészben. Van-e hozzá hasonló uralkodó a világon ?

A tekintély rombolása valóban tömérdek eszményt megtámadott. Gondoljunk csak Re- nanra, aki kegyetlen cinizmussal vonta kétségbe az evangéliumok hitelességét és Jézus Krisztus Istenségét. Néhány évtizedig gyönyörködött ebben a pogány műben a világ valamennyi szabadkőművese, akik dáriusi kincseket fordítottak terjesztésére. Renan azonban betetőzte nemzete szellemi korrupcióját, mely azután gyászos katasztrófában végződött, amikor a poroszok végeztek Renan híveivel.

Vallásos eszményeinket tehát ép oly kevésbbé lehet lerombolni, mint a csillagos égboltozatot vagy a nap verőfényét.

Keletkezett ekkor a múlt század végén, szintén Francia- országon egy új apostol, P. Didón, aki tündöklő tudományossággal és művészi formában teljesen leleplezte Renan léhaságait és újra felemelte az új nemzedék tisztultabb gondolat- világát Krisztus országába.

Tehat, ha pusztít is, rombol is a hitetlenség, még sem használt semmiféle jólétnek. Legföljebb az elkeseredett anarhis- ták légióit gyarapította a világrend fölrobbantására.

Nálunk is, a Regnum Ma- rianumban, örvendetesen föllendült a múlt század végén, az egyházpolitikai harcok után, a katholikus önérzet. Virágzó katholikus körök, életrevaló egyesületek és irányító országos intézmények hódították meg újra

Szent István ideális országát. A felebaráti szeretet és a kor színvonalára emelkedő tudomány alapján épül föl tehát újra a régi jó ideális szellem.

Vallásos eszményeinkért pedig hatalmas egyházi és világi géniuszok küzdöttek diadalmas íegyverekkel.

Az emberiség lélektanának egyik megnyilatkozása az, hogy ahol kimerül az ideálizmus, ott tenyészik a fatalizmus. Ez a szerencsétlen deprimáció nemcsak tétlenségre, hanem megsemmisülésre kárhoztat. Ezt definiálja, a keleti lethargia szülőföldjén, Perzsiában, ez a különös közmondás: jobb térdelni, mint állni; jobb ülni, mint állni; jobb feküdni mint állni; de legjobb inkább meghalni, mint feküdni. Ebből a szerencsétlen fatalizmusból már kiér- zik az opium degeneráló mérge.

„Esztergom és Vidéke“ tárcája.

Egy állatvédő albumába.

Irta. Szabolcsba Mihály.

Milyen jó a ti szivetek,

Ti állatvédő emberek,

Juhász, ha a szamarát hajtja : Megesik a lelketek rajta (T. i. nem a juhászon,

A szegény, gyalogos szamáron.)

S az eb, ha étlen-szomjan kóborog, Megráz ez a valóban csúf dolog.

— Én mégis azt mondom tinéktek, Vakon-szülött e ti erénytek ; Mindaddig az, mig ottan.ottan,

Lesz ember, egy is, elhagyottan, Mindaddig az, mig lészen árva,

Kinek az ég, föld mostohája,

Ki úgy vesz el magános árván,

A szívtelenség Szaharáján ;

Vagy úgy nő fel bűnben, tudatlan, Az állatoknál állatabban.

Mig lesz egy lélek is nyomorba’,

Ki hasztalan vár szánalomra;

S bús szivek, a kereszt jegye alatt; Társtalanul bolyonganak.

Mig szerte utón, útfélén,

Azt látni szünes-szüntelen:

Hogy ott seb, s nincs ki könyörülne Hogy itt könny, s nincs ki letörölje!

Szóval mig a világ akkép forog,

Hogy étlen-szomjan nemcsak a kivert eb De más is kóborog 1

Adósság.

Irta: Fiilöp Ferenc.

A régi, meszeletlen vármegyeház tágas udvarán hódító illatú, fehértestű, fürtös akácvirágok nyiladoztak. Az udvar jobb sarkában alacsony kis léckerítés terpeszkedett girhes oldalbordáival, melyek hasadékain pompás rózsafák sokszínű virágai mosolyogtak be a kertből a néptelen, gyöppel borított udvarba. Az akácvirágok dúsan megrakott kelyheiben vidáman zsongott-bongott az ezernyi méhecske és fullánkos darázs, melyeknek zümmögése lágy muzsikaszó gyanánt hatolt el az udvar legelrejtettebb kicsiny, felreeső zugába is. El, egészen az udvar túlsó részébe is, az egyetlen nyitva levő ablakig. A vármegyeház többi ablakai lustán, behunyt szemekkel szunyókáltak a rekkenő kánikulai meleg délután.

A nyitott ablakos, hűvös lehelletű ' szobában, egész közel az ablaknál

gunyaszkodott álmosan, szanaszét heverő aktacsomók társaságában, tarkaszinű, tintapecsétes rozoga íróasztalnál a tekintetes vármegye legfiatalabb tintafogyasztója.

Az iskola penészes szaga még szinte érezhető volt rajta. Alig egy éve került ki a professzorok ölelő karjai közül. Leányosan finom arcán még ott derengett a fiatalság és rom- latlanság hajnalpirja. Homlokáról ideális temperamentum sugárzott le.

Az álmodozó szemű, pelyhedző állu kis közigazgatási gyakornok Lő- rincz Béla volt, a főszolgabíró urnák a kedvence. Egyedül és kizárólagos, törvényileg jogosítványa volt a fiatal gyakornoknak a tekintetes főbíró ur öblös torkú pipáinak alapos megpu- coválása kora reggelenként. Mikor még a tekintetes főbíró ur a hetedik mennyekbeli boldogok álmát alussza. És mi tagadás benne, Lőrincz Béla minden áldott reggel olyan alaposan megregulázta az esernyődrótból át- vedlett pipaszurkálóval, hogy a rágyújtás alkalmával olyan pöfékelést eszközölt a szuperáló pipa, hogy minden lelkifurdalás nélkül kisebb kaliberű vicinális kávédaráló leckéket vehetett volna tőle.

A pipatisztogatáson kívül Béla ur- fira bízta a tekintetes főbíró ur a sokféle ceruzák gondos és alapos szakértelmet igénylő megfaragását, az iró- tollak fényesre smirglizését, továbbá az Íróasztal rendben tartását. Egyéb semmi. Körmölni hétszám nem akadt. Ki lesz bolond a fullasztó kánikulában pereskedni.

Mindenek dacára a gyakornok ur mégis benn robotoskodott az irodában. Két könyökét asztala szélén megvetve, kibámészkodott az akácvirágok hótiszta fehérségére. Vagy talán nem is oda. O maga se tudta. Hiszen ezalatt ártatlan naivsággal szőtte azokat a szívárványszinű álmokat, melyek az ifjú, délibábokra hajló lelkeket édes csalódásba szokták temetni.

Utóbb ezt is megunta. Szórakozásul valami elrontott blankettát kerített elő az íróasztal fiókból. S gondtalan egykedvűséggel cikornyás betűket pingálgatott a papír tisztább felére. Aztán mást gondolt. Először szép kacskaringósan egy nagy „M“ betűt rajzolt, majd önkéntelenül irta a többit:

Margitka . . .

Olyan jól esett lelkének, hogy ezt a nyolc betűből álló szócskát lepin- gálhatta maga-magának. Sok ideig elnézte, elbámulta a leirt szót. Alig tudott nézésével betelleni. Mosolygós,