Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 49. szám
PO ÜT! HR lés TRRSRDRLMILRR Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 49. szám. Csütörtök, junius 18. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR NYILTTER SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Kölcsönadott könyveink sorsa. Valóban sajátszerű életfilozófiája van a mi közönségünk nagy részének. A régi potyavilág ivadékai még ma is ingyen akarják élvezni a szép irodalom vagy a tudomány újabb alkotásait, De ezek a különös világnézetű urak nem gondolnak arra, hogy a könyv terjedésével az írónak, a könyvnyomdának és a könykereskedőnek élnie kell. A kölcsonkönyvtárak, a kaszinók, körök és egyesületek könyvgyűjteményei a helyi kultúrához tartoznak. De épen a potyázó nem tagtárs. Holott a rendes tagok rendes adóval mozdítják elő a haladást. A moly is szereti a könyvet — pusztítani, Ilyenek a mi esztergomi könyvmolyaink. Igénytelen alakok. Nyájasan kiszimatolják, milyen legújabb könyveink vannak és diplomatikusan kikölcsönzik. Jól van. Egyszer-kétszer még megjárja. De ebből a szívességből rendszert alkotni nemcsak kapzsiság, hanem merénylet. Az együttérző családi körök örömmel cserélgetik könyvkészletüket egymással. Ez természetes. De a könyvvadász soha életében még nem vásárolt könyvet, mert annak az ára a gyomrának, a trafiknak és a szabónak kell. Makacsul űzi tehát különös potyázo mesterségét. Ha még megbecsülné a mi becses könyvünket! Mikor hazahozza valóságos fülesbagoly kalitka. Teii van a lusta olvasó bizonyítékaival. Egyes lapokon gyümölcsfoltok, másokon dohánylé, harmadikon haj és bajusz törmelék az illusztráció. Ha nős az illető könyvmoly, akkor biztosan tudjuk, hogy milyen főzelék, pecsenye vagy tészta került azon a héten színre, mert ott vannak az áruló ujjlenyomatok. Hogy milyen háziállatokkal laknak, azt a kölcsön adott könyvbe sajtolt múmiák bizonyították. Érdemes az ilyen vámpíroknak könyvet kölcsönözni ? Meg ha csak a dezinficiálás költségeit megtérítenék! Valóságot írok. És ennek alapján összes olvasóimmal ligába egyesülünk a káros szokás ellen. Ha valaki könyvet kér tőlünk, jól nézzük meg: ki érdemli? Jó barátnak szívesen, de élősdinek sehogy. Hozzuk az ilyen potyázó sportolok tudomására a nyilvánosság előtt, hogy ha már megtakarítja a tagsági díjakat, fordítsa azokat legalább könyvek vételére. így van ez az egész művelt világon. Az irodalom ma nem pártolásra, hanem fogyasztókra számit. A szükséges könyv valóban nélkülözhetetlen életcikk minden rendes háznál. Olykor többet ér valami jó fogásnál vagy műbornál is. A jó könyv a legjobb társaság. Könyvek nélkül élni, talán nehezebb a művelt léleknek, mint levegő nélkül. A jó könyvek a mi bizalmas barátaink. Szeretjük, mert nyíltan szólnak hozzánk, Becsüljük, mert szellemi világunkat gyarapítják és nemesítik. És kegyelettel besorozzuk könytá- runkba, régi jó ismerőseink közé. A jó könyvet többször is élvezhetjük. Akár csak a szellemes látogatót. Művelt úri csa- ládainknak rendes évi büdzséjük van a szellemi táplálékok megszerzésére. Ezek után a bizalmas magyarázatok után kényszerítsük most összes potyaolvasónkat arra, ha mar mindenhonnan kikopott és nem kaphat az egyesületi könyvtárakból sem, induljon egyenesen a — könyv- kereskedésbe. Magyarázzuk meg neki és fajtájának, hogy a könyvkereskedő épen olyan nélkülözhetetlen szellemi életcikkeket árusít, mint az ő mészárosa, hentese „Esztergom és Vidéke“ tárcája. Enyelgés Ámorral. (Vers ciklus). Ajánlás. Valamiről én most dalolni szeretnék . . . Rólad, igaz álom, szende szerelem. Ugyan kinek imám, ha nem neked Ámor; íme, neked cimzem dalos levelem. Egy kis, kedves lányról szeretnék dalolni, Aki csupa szépség, csupa szeretet, Aki édes jóság, szánó irgalom; Azon, ki szereti, sohse nevetett. íme, vedd e dalsort; mind egy-egy virágszál... Szedd össze csokorba s tedd el, kedvesem, Hogyha a szerelmünk hervadni találna, Majd elővehessük titkon, könnyesen . . . Psyché. A kialudt lámpa. Irta: Ssomahásy István. Akármit beszélnek önök, mondta a hallgatag kriminalista, lehetnek olyan esetek is, mikor a férj egyetlen zokszó nélkül zárja el szivébe a fájdalmát. Én közelről ismertem azt az embert, aki egy borzasztó éjsza kán megtudta, hogy a felesége évek óta csalja, s bár minden tekintetben korrekt és egész férfi volt, semmit se tett, hogy a maga mondhatatlan szenvedéséért boszut álljon. A történet hőse egy csöndes hivatalnokember, egy nyugodt és álmodozó filiszter, aki azt képzelte, hogy minden vihar nélkül fog eljutni ahhoz a hatlábnyi gödörhöz, ahol minden emberi törekvésnek vége szakad. Nappal aktáit bújta, este pedig odahaza gubbaszkodott a nagy petróleumlámpa alatt, ahol a felesége tiz éven át csupa asztalkendőt stik- kelt, a kicsike leánya pedig hangosan sillabizálva olvasta a gyermek- mekújság meséit. A ház asszonya tiz éven át csupa tulipántos asztalkendőt stikkelt, csak egyszer térve el megszokott kedvtelésétől: akkor, mikor a hosszúlábú gólya ott keringett a tömzsi kis kémény körül. Változatosság okából ekkor csipkés főkötőcskék s egyéb fölötte nevetséges holmik öltöttek alakot a családi lámpa alatt. A férj házisipka alatt szótlanul pipázva, ő nem egyszer sunyi hallgatással ezt gondolhatta : — Teremtuccse, az sem épen utolsó dolog: filiszterként végigtengődni az életen . . . Történt egyszer, tiz éves stikke- lés és horgolás után, hogy az asz- szony egy napon megbetegedett és ágynak dőlt. A férj csak annyit látott, hogy tiz éven át hűséges társa mindjobban sápad és elgyöngül, egykori gömbölyűsége mesévé és álommá lesz, s hogy a hálószobában immár hajnalig sem alszik ki a sárgafényű petróleumlámpa. Es a pamutok, a selymek, a sokszínű cérnák háborit- lanul pihennek a kicsike munkakosárban, ahol máskor egy fehér kéz babrált közöttük. — Mi lesz mindebből ? — gondolta a csöndes ember és a hátán jéghideg nyilalás futott végig. Egy éjjel furcsa dolog történt: a beteg halkan megszólalt. Ezt mondta ; — Tamás, gyere ide az ágyamhoz ... — Nem alszol ? kérdezte a férj és az újságot, mely fölött bóbiskolt, gyorsan letette kezéből. — Tamás, — susogta az asz- szony, — ne bolondíts, tudom, hogy meghalok . . . Lehet, hogy még elélek a jövő vasárnapig, de az is lehet, hogy holnap reggelre már mindörökre néma és süket leszek . . . . Nincs sok időm, Tamás, nincs, nincs, — azért kérlek, hogy még legutoljára megtégy nekem valamit . . . A csöndes ember arca görcsösen vonaglott, az asszony pedig halott- halványan folytatta: — Egy kérést akarok hozzád intézni, egy nagy kérést, — olyat, melyért emlékemet is megátkozod, De mindegy, akármi vár is rám azután, — a földben sem lennék boldog, ha most őszintén nem beszélnék veled. Tamás, arról van szó, arról van szó . . — Miről ? — kérdezte a férj, és a szive oly borzasztóan dobogott, hogy kénytelen volt leülni az ágy szélére. — Arról, — pihegte az asszony, a szemét lehunyva, — hogy még halálom előtt el akarok búcsúzni valakitől . . . — És ki az a valaki ? — mondta a férj, de a hangja oly furcsa és szokatlan volt, hogy még a saját fülének is idegenül csengett. Az asszony végigsimitotta kezével a paplant, kialvó szemébe bágyadt mosoly költözött és hallkan, mintegy magának rebegte: — Soókytól . . . — Miért akarsz elbúcsúzni Soó-
