Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 45. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1914. junius 4.

harmadosztályú kereseti adóját mintegy harminc millióval szándékoznak emelni. Igaz ugyan, hogy ez a szaporítás megoszlik szerte az országban, mindazonáltal kétségtelen, hogy érezhetővé válik az mindenütt, hol az iparosok és kereskedők adóinak megállapításáról leszen szó.

Pedig ugyancsak ránk férne, hogyha súlyos terheinken, melyek alatt szinte roskadozunk már, könnyítenének! Sajnos, meddő sóhajtás ez, — mert a mai viszonyok között valósággal utópia ez a gondolat. A törvényhatóságok ugyan több ízben felírtak a kormányhoz, hogy az adókivetéseknél a leg- méltányosabb eljárást tanúsítsák, az eredmény azonban vajmi kevés. A bizottságok tagjainak emberies érzülete sokszor semmi hatással sincsen; hiába rimánkodik, könyörög az adózó, hogy terheit nem bírja, hogy ne kergessék a végső megsemmisülésbe, legtöbb esetben az előadó javaslata győzedelmeskedik. De ne higyjük, hogy ez valami nagy gyönyörűséget okoz a kincstár képviselőjének, neki is a felsőbb hatóság parancsol és csak annak rendeletéit hajtja végre.

Ennek dacára most, hogy nagyobb adóemelésről van szó, az adózó felek bizalmukat ezúttal is a bizottság méltányosságába és emberies érzületebe vetik, mert csakugyan nem remélhetnek mástól segedelmet, csak a bizottságtol, amelynek tagjai szintén adófizető polgárok, akik épen úgy érzik terheit az életnek, mint a polgártártársaik, a kiknek ügyében határozatot hoznak. Kétszeresen szükség van most a legnagyobb jóindulatra,

szivar volt a zsebemben. Tehát olyan különös gonddagőriztem, mint a zsugori a kincsét. Élénken kiszíneztem képzeletemben azt az órát, amikor a diadalmas csata után ráfogok gyújtani ! De rosszul számítottam. Csata közben észrevettem egy szegény dra- gonyost, akinek mindakét karját ösz- szezuzták. Mozdulatlanul hevert a szerencsétlen az ut szélén. Meglátszott rajta, hogy valami üdítőre volna szüksége. Megtapogattam a zsebeimet. De nem volt nálam egyéb, mint pénz, meg a szivar. Meggyujtottam tehát a szivart és a szájába dugtam. Csak láttátok volna a boldogtalan katona hálás mosolyát! Nekem igazán még soha életemben nem esett olyan jól egy szivar sem, mint épen az a bizonyos königgreci, amelyet nem én szívtam el.

A franciákkal — amint tudjuk — igen erélyesen bánt Bismarck. Már a hadjárat sorsának eldöntése után történt, hogy Thiers, a francia köztársaság elnöke Versaillesben tárgyalt Bismarck kai, kinek valami követelésére ezt mondotta Thiers :

— Mais, c’est une indignité ! (De ez méltatlanság!)

Bismarck, aki eddig franciául tárgyalt, nyomban németül folytatta számért a jelen körülmények között, amikor még mindig pang országszerte az ipar és kereskedelem, amikor alig-alig van forgalom, amikor a vállalkozási kedv tnajdnek teljesen szünetel országszerte, amikor a legélénkebb iparágak, mint az építőipar is, munka nélkül szűkölködnek, — igen nagy hátrányára és kárára lenne az egyébként is nehéz viszonyok között tengődő üzleti osztálynak, ha újból súlyosabb adóval rónák meg.

Az országos érdek sokat követelhet polgáraitól, de azt még sem követelheti, hogy az adók terhe alatt roskadjanak össze.

K~g.

A barbárság

maradványai.

A barbárság régmúlt idejére s a barbár pusztításokra minden művelt ember bizonyos undorral emlékezik vissza. A „barbár“ jelzőt ma is kíméletlen, durvalelkű embereknek szoktuk adni; a „barbárság“ meg egyértelmű előttünk az esztelen ron- tással-rombolással.

Naiv idealista lelkek abban a jó- hiszemben vannak, hogy a barbárság emlékei rég kipusztultak, vagy csak szórványosan kerülnek elő a keleti „végeken.“ Ebben lehet is valamelyes igazság; ámde Magyarországra való gondolattal semmi esetre sem, mert nálunk a „barbárság“ az al sóbb néposztályoknak még mindig pajzán kedvtelését teszi, vallósággal „magyar virtus“ számba megy.

Hogy pedig ez a „magyar virtus“ Bottyán János népében: az

esztergomiakban van legrikitóbb virágzásban, azon senki sem csodáival. Thiers, aki nem tudott németül, nagy meglepetéssel azt kérdezte, hogy mit jelentsen ez ?

— Ön uram az imént ezt a szót említette: indignité. Ezt a szót én nem értem. Tanácsosabbnak tartottam tehát németül beszélni, hogy tudjam, mit mondok és mit hallok.

A köztársaság elnöke ekkor azonnal aláírta azt a követelést, melyet előbb méltatlanságnak tartott — és most már Bismarck ismét tudott franciául.

*

A porosz francia háborúban, mikor egy francia gerillaharcost elfogtak, megtudakolták Bismark tói, hogy mit csináljanak vele ? Bismarck ezt határozta:

— Udvariasan bánjatok vele egész akasztófáig. Hanem ott azután hadd lógjon gyorsan!

*

A bátorság mindig imponált a bátor államférfiunak.

Mikor a poroszok diadalmasan bevonultak Párisba, a bámészkodó tömegből előrohant egy francia és ezt vágta elszántan Bismarck szemébe:

— Te hires! Te söpredék!

— Elfogathattam volna — nyilatkozott később erről a jelenetről — de

kozhatik, aki Esztergomban néhány évet töltött. Nincs még egy város Magyarországon, melynek népe oly kíméletlenül „barbár“ volna a kulturális közjavakkal szemben, mint a mi fölötte fogyatékos nevelésű népünk.

Többször volt már szomorú alkalmunk ennek szóvatételére. Soha se botránykeresésből: a hatóság

piszkálása végett, hanem orvoslást kereső szándékkal tettük. Hiába! Panaszszavunk hatástalanul hangzott el. Rendőrségünk továbbra is huszadik századbeli gyengédséget, magyarán : erélytelenséget tanúsított a

„barbár“ kihágásokkal szemben; sőt bátran állithatnók, hogy figyelmére sem igen méltatta s méltatja mai napig őket. Pedig ha valahol, hát e téren kellene kérlelhetetlen szigorral fellépnie, mert minden azt mutatja, hogy az esztergomi barbárságoknak csak egyetlenegy orvosszere van: erőszakkal szemben erőt állítani, ama bölcs közmondások szerint: „amilyen a mosdó, olyan a törülköző“ és „ha kutyával van dolgod, bot legyen a kezedben!“

Lapok kellenének hozzá, ha azt a sok barbárságot fel akarnók sorolni, melyeket neveletlen fickók vasár- és ünnepnap délutánonként Esztergomban büntetlenül elkövetnek. A hely szűkéhez képest csupán arra kell szorítkoznunk, hogy a szigeti sétálón elkövetett barbár rongálásokat, csak az utóbbiakat tegyük szóvá, ezúttal talán több eredménnyel, mint a múltban !

Meg kell adni, hogy a szigeti sétáló mostani gondnoka: Kosa ur jóval nagyobb gondot fordít mind az útnak, mind a padoknak rendben tartására, mint régebben történt. Az eredmény azonban az ő hibáján kívül (sőt mint tudjuk: elég nagy

bosszúságára!) sem igen jobb, mint azelőtt, mert az út és padok piszki- tása, rongálása, csonkítása csak oly

nem tettem, mert annyira tetszett nekem annak az embernek a bátorsága.

*

Az utolsó francia császárt, III. Napóleont, nem igen sokra becsülte Bismarck. A szeptember 21.-Í történelmi nevezetességű találkozóról igy nyilatkozott:

— Napoleon akkor úgy tett, mintha sírni szeretne. De ez csak koinédiá- zás volt, hogy jobban sajnálkozzam rajta. Meg vagyok azonban győződve, hogy arcát fehérre festette szánalomkeltésre. De amikor Straszburg és Metz átadásáról kezdtem beszélni, úgy tett, mintha csak tréfálnék. Alig bírta megérteni, hogy nem tréfálok. Elmondhattam volna neki azt a kalandomat, amikor egyszer a feleségemmel bementem egy hires szűcshöz. A szűcs igen sokat kért a bundáért.

— Talán tréfál ? — mondtam neki.

— Ó nem — felelte a szűcs — üzleti dolgokban soha!

Árgus

vígan folyik most is, mint a múlt években.

Részletesebb bizonyságokkal is szolgálhatunk erre :

Azt még kisebb csinytevésnek minősítjük, hogy a padokat a vasárnapi publikum tetszés szerint hordja és hányja ide-oda; pedig ezt sem volna szabad eltűrni. Nagyobb durvaság, hogy a paddeszkákat, akárcsak régenten, a legpajkosabb szabadossággal vésik, rajzolják és firkálják tele ocsmány figurákkal s emléksorokkal. Persze arra tudtunkkal még nem volt eset, hogy a rendőrök csak egyet is elcsíptek s keményen megbüntettek volna helyi szemtelen pror- nografusainkból! Még visszataszitóbb dolog, hogy mióta az E. T. K. a külső primáskert nagyobb részét sporttelepnek kibérelte s használja, azóta versenyek alkalmával a fizetni nem akaró v. nem tudó „urak“ és „hölgyek“ a telep kerítése melletti padokat (a tavasszal szépen kifestett padokat!) teszik „kakasülőkké“, melyekre állva a kerítés felett bebámészkodnak, természetesen anélkül, hogy őket onnét bárki is leparancsolná. Ha valaki nem hisz szavunknak, ajánljuk neki, egy-egy vasárnapi verseny után fáradjon ki olyankor a megjelöltük helyre, és önnön szemeivel fogja látni: mily vastagon lepi a csizmák és cipők sara azokat a padokat. Biztosíthatunk mindenkit, hogy urí egyén rájuk nem ülhet alaposabb tisztítás nélkül! (Kedden el is kellett vinni őket külön tisztogatásra !) A legmegbotránkoztatóbb pedig az, hogy a kirakott padokat megcsonkítják, szétfeszegetik, sőt el is lopják egyes csapnivaló gazfickók, amint ez már ismételve megtörtént, a bűnösök kinyomozása s példás megbüntetése nélkül. Eléggé jellemző idevágó eset az, hogy a Leitgeb-fele kert elé kitett vasasztalt alig pár nap múlva bizonyos, máig ismeretlen barbárok darabokra törték.

Hat lehet, szabad ezt tűrnünk ? Nincs ez ellen rendőrségünknek semmi szava, semmi orvossága ? Gyönyörűséges dolog lenne, ha még annyi erélye sem volna, amennyi ilyen utálatos esztergomiadák megszüntetésére elégséges!

Vagy azt gondolja rendőrségünk vezetősége, hogy a szigeten lakó egyetlen (erélytelen!) rendőr képes a nagyobb hosszúságú utón felügyelni s rendet tartani ? Hiszen ez teljes lehetetlenség ! Egyébként megjegyezhetjük, hogy amilyen gyakran cirkál hétköznap délelőttökön (amikor bátran al- hatnék !) az egytagú „őrség“ (elma- j radhatatlan rendőrkutyájával! Óh ezek a hasznos rendőrkutyák !) a szigeti utón, olyan ritkán látható ugyanott vasárnap délutánokon, mikor ; szükség volna rája. Vagyis vasárna- j pokon a szigeti sétáló tulajdonkép- ; pen szabad prédája durva népünk- j nek! Holott legalább 3—4 rendőr- 1 nek kellene ott fel és alájárva éberen vigyázni a rendre. A legfőbb pedig az lenne, hogy a rajtacsipett delink- venseket nyomban, statáriális módon kellene megbüntetni. Két-három szi-