Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 43. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. május 28 Majd abban a sorrendben, amelyben jött a menet, visszafelé indult a „Kolos“ hídon át a Mária-Valéria- úton és a Lőrinc uccán keresztül a Széchenyi térre. Közben a Sz. István kápolna mellől a szeminárium énekkarának gyönyörű éneke hallatszott le a Prímás térre, nagy tetszést keltve a közönség soraiban. A kivilágítás. Azon kivilágítás, melyet Esztergom a bíboros hercegprímás tiszteletére rendezett, páratlan látványosság volt. A Szent-István kápolna mellett kigyulladt a nagy apostoli kettős kereszt, a Kolos-kórház feletti Előhegyen pedig hatalmas máglya hintette fényét a városra, mely egész éjjel égett. Nagyon szép volt Párkány hódolata. A Dunaparton három helyen lobogott örömtűz s a Duna mellett apró lampionok, lámpák és görög- tüzek visszfényeit rezgették meg a folyam sötét habjai. A városban különösen a kirakatok pompás díszeiben gyönyörködhetett a közönség. Csaknem minden feldíszített kirakatban látható volt a hercegprímás arcképe, drapériákkal, lámpákkal, gyertyákkal övezve. A 76. gyalogezred kaszárnyáját igen szépen díszítették fel a katonák s ugyancsak pompás díszben és fényárban úszott a szeminárium is. A bencés székház, a vízivárosi zárda, a primási jószágigazgatóság palotája, a Kath. Kör, a Vízivárosi kör és több magánépület szintén gyönyörű díszítésekkel és transparen- tekkel volt ékes. A fáklyásmenet visszavonulván a Széchenyi-térre ott Buchner 6 szó- lamú letétében a Himnuszt énekelte el a menetben résztvett közönség gyönyörködtetésére. A menet széjjeloszlása után a hercegprímás kocsira ült és udvari papjai és hivatalnokai kíséretében megtekintette a tiszteletére rendezett kivilágítást. Midőn a Központi Kávéház előtt robogott el a kocsisor, görögtü- zet gyújtottak meg, a kávéház ter- raszán a cigány pedig a Rákóczi- indulóra zenditett rá. A hercegprímást láthatóan meglepte e figyelem s általában igen nagy öröme telt a város közönségének spontán ünneplésében. Este 10 óra után lassankint elaludtak az ablakok mécsei, lezárultak a kirakatok, széjjeloszlott az uc- cákon sétáló közönség, csak az elő- hegyi máglya szórta tovább hatalmas tüzét az elcsendesült, sötét, csillagfényes éjszakába. Riporter. Közvéleményünk bögréi. Nagymamáink a családi boldogságról. Az Elnöknő születésenapján a nyájas ozsonnaasztal is ünnepelt. Teli volt ugyanis friss virággal. Minden tagtárs külön bokrétával hódolt. Az illatárban az ünnepelt nagymama a gyűlés napirendjére tért. — Hetvenedik évem küszöbén az életkérdések közül az elsőt: a családi boldogság problémáját van szerencsém ma kitűzni. Hetven év alatt valóban rendkívül sok tapasztalatot lehet gyűjteni annak, akinek jó emlékezete van. Az emlékezés az életet kedvessé, a feledés pedig lehetségessé teszi. Kedves emlékeinket folyton ápoljuk. Szomorú emlékeinket pedig halottak napján gyászoljuk. Én — hála Istennek — boldog voltam és boldog vagyok. Ma már leányom és unokáim boldogsága is sugárzik reám. Kedves vöm mindig édesanyjának nevez. Jelszavam volt: becsületes munka, becsületes takarékosság, bölcs megelégedés, örömeink élvezete és maradt ma is vezérlő csillagom a vallásosság után. Amit sokan asszony- hervadásnak neveznek, annak nem az életkor, hanem valami tragédia az oka. Angol olvasmányaimból idézek: „Ha két jó lélek szentül bízik egymásban, szerelmök valódi kincs. De ha a férfiú olyan nőt szeret, aki nem méltó hozzá és azt mégis köteles szeretni, arról nem is sejti senki sem, milyen végzetes küzdelem háborog lelkében, midőn férfiassága azt követeli : mondj le ! — a férji gyöngesége pedig ezt súgja: engedj! “ A boldogság tehát csak hasonló jellemek szerelméből sugárzik ki. Ellenkező esetben még sírjában is gyötri valami gonosz szellem. Ilyen szomorú epizódot beszélek el öregatyám egyik cinikus táblabiró barátjáról, aki ilyen föliratot vésetett felesége síremlékére: „Meghalt feleségem, Oda reménységem!“ Társaságában pedig ilyen kegyetlenül aposztrofálta: „Meghalt feleségem, Satis tarde quidem (bizony elég későn), Oda reménységem, De- buisset pridem (előbb kellett volna)-.“ Ezt a brutális travesztiát jó öregatyám is az özvegy ur sírfeliratának jelentette ki, mert az valóban meghalt számára. (Helyeslés.) Szót kér ekkor a nyájas szomszéd : — A humort elfogadjuk, de a cinizmust soha. Nem haragszunk Mózesre, aki írásaiban a feleséget oldalbordának címezte. Ez humoros. De a táblabiró ötlete becstelen. Az ilyen egyének nem is lehetnek boldogok. Kérem ne tessenek engem Madame Sans-Gén-nek tartani. Az erélyes nő lehet őszinte, sőt szigorú, de csak úgy, ha igaza van. A meggondolatlan szókimondó azonban el veszti a női gyöngédség nimbuszát. De még néhány kavicsot szedek össze a házi boldogság gyöngyös partján. „Mi a macska? kukoricázó“ társalgás uralkodik vagy zsarnokoskodik ma néhány „drágicam“ társnőm „borzasztó szép otthonában“, ahol olyan „rémkedves és guzi“ minden. Ez az a horribly beautiful, amitől az angol irtózik. Bojkottáljuk tehát a szemfényvesztést, a dicsekedést, a nagyzást, szóval a túlzást minden vonalon, mert ezek a családi boldogság fertőző bacillusainak melegágyai. Az a bizalmasan suttogott „nyílt titok“, melyek egyik-másik jó családról kiszivárognak, szintén nem egyebek, mint előkelő ellenségeink halállepkéi. Csak azok lehetnek valóban boldogok, akik nem rombolják mások házi oltárait, mert nem érnek reá, hogy boldog perceikben másoknak boldogtalan perceket utalványozzanak 1 (Tetszés.) A következő kedves nagymama azután igy folytatja : — Sokan azt hirdetik, hogy ma a jó férj jó állásától függ a család nyugalma és boldogsága. Nekem egy ügyvéd, egy orvos és egy tanár fiam van. Mind a három doktor. A tömérdek ügyvéd közt az én fiam nem tartozik az „ügyetlen, egy ügy ü, ügyefogyott ügyvéd“-ek közé. (Derültség.) Részletezhetem ezt a különös történeti magyar szójátékot? (Halljuk !) Tehát kérem. Apám régi jó barátja volt Mentovich Ferencnek, a nagykőrösi hires tanárnak. Ez beszélte, hogy egykor meglátogatta őt egyik tanítványa, aki épen kezdő ügyvéd volt. Kérdi tehát tőle egykori tanára: — Van-e ügye amice. — Nincs 1 — feleli rá a fiatal ember busán. — Akkor hát: ügyetlen — jegyezte meg a jókedvű Mentovich. — De kérem, professzor ur, mégis csak volt már egy ügyem ! — védekezett a kezdő ügyvéd. — Akkor amice együgyü! — És kérem — sopánkodott a szegény fiatal ur — azt is elhalászta egy kollégám. Erre a tanár kedves vendégének ápertum kijelentette, hogy — Maga amice csakugyan ügyetlen, együgyü, ügy efogyott ügyvéd ! Fogadja részvétemet 1 Az én fiam sohasem volt ilyenfajta kezdő ügyvéd. Szerette ügyvédi hivatását, mint a másik az orvosit, a harmadik a tanárit. Azért boldogult mind a három. Nem a szülők határozták meg életpályájukat, hanem saját megnyilatkozó hajlamaik. Egyébként nem egészen a jó állás dönti el a családi boldogság kérdését, hanem inkább az, vájjon az a jó ügyvéd, jó orvos, jó tanár jó férj és jó családapa-e? Minthogy pedig nálunk — hála az Égnek — ezek a kellékek nem hiányoztak, igy reám most három harmonikus család boldogságának boldogító verőfénye sugárzik. (Taps.) A negyedik előkelő tagtárs igy folytatta: — Sokan a politikai pályát — házassági szempontból — veszedelmesnek találják. Nekem az egyik fiam született országgyűlési képviselő. Csakhogy ő Budapesten is a családja érdekeit is képviseli. Tehát — kivételesen — együtt lakik imádott feleségével és két iskolázó, nagyobb fiával. Ne higyjék kérem, az újságok szerint, hogy a politika olyan veszedelmes foglalkozás. Az én fiam nem harcol ilyen gyújtó jeligék alatt: „Veletek, ha lehet; általatok, ha nektek tetszik ; nélkületek, sőt ellenetek, ha kell!“ Vagy: „Aki megdob kővel, dobd vissza mennykővel.“ Magam is meggyőződtem gyakrabban, midőn leruccantam hozzájuk, hogy a fiam vendégasztala mellett ülnek azok, mint legnyájasabb pajtásai, akik az ország- gyűlési karzatról legádázabb ellenségeinek tűntek föl — a tudósítóknak. A túlzás seholsem üdvös, Árt a sajtóban, árt az irodalomban, sőt a művészetben is, főkép, ha a családi szentélyt bántja, Ilyen káros túlzást ostorozott nemrégiben II. Vilmos, a zseniális német császár, aki ilyen erős szókkal rótta meg a szenzációvadász festőket: — „Aki művész létére nem tesz egyebet, mint hogy a családi nyomorúságot nagyítsa, az bűnt követ el a német birodalom ellen!“ Miért nem hallunk erre mifelénk is ilyen dörgő rendreutasítást ? De menjünk tovább gondolataink fűzésében. Ha nyilvános bűn a túlzás, bűnös az a nemtörődömség is, melyet makacs bölcseség szerint igy szoktak eladósodott rokonaink elsóhajtani: — „Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sohese lett volna,“ Ez a körmönfont mondás keleti fatalizmusra vall. Mi azonban már rendezett viszonyú nyugateurópaiaknak valljuk magunkat Szent István királyunk óta. (Taps. Éljenzés.) Az utolsó tagtárs észrevételei csak sorrend szerint utolsók : — Szint kell vallanunk a mai színtelen világban. Deák Ferenc, a nemzet bölcse, már annakidején kinyilatkoztatta, hogy a sajtótörvénynek csak egyetlenegy paragrafusra van szüksége: „Nem szabad hazudni!“ „Fény nevére, áldás emlékére! — a költő szerint. Vannak azonban — fájdalom — olyan lapjaink melyek a családi szentély titkaiba is be mernek tolakodni „auf diesem nicht mehr ungewöhnlichen Wege.“ De a gyémántot nem teszi tönkre az iszap. Az igazi családi boldogság várát megostromolhatják, de be nem vehetik. Tehát ismét másfelé kell az igazi baj után kereskednünk. Megbocsáthatatlan hibája kérem a mai fiatal urak nagy részének, mikor csakis az uri- leányok hiúságának kedveznek. Ebben a sportban — fájdalom — ma a legtöbb ünnepelt hölgy meg sem köszöni, ha erényeit, műveltségét vagy szellemességét magasztalják, hanem elragadtatással élvezi, ha szépségét dicsőítik. Pedig az igazi családi boldogság nemcsak testi, hanem lelki szépségeket is követel. Boldog tehát az a ritka férj, akinek szerény, bájos, szellemes, erényes, vallásos és hű felesége van, mert ez ellen már a rágalmazó sem véthet. Ez a valódi családi boldogság titka. (Éljenzés.) A jegyzőkönyv hitelesítése után az újabb eszmecseréről ismét beszámol kedves lapunkban a Titkár. « SPORT • j» A pályaavató mérkőzés vasárnap délután négy órakor folyt le Esztergomi Testgyakorlók Körének szigeti sportelepen levő footballpályá- ján a lehető legimpozánsabb keretek között. A rendkívül érdekfeszitő mérkőzést több mint ötszázan nézték végig, akiknek soraiban többek közt a pályaavató Vimmer Imre polgár- mestert, továbbá nejet s még számosakat a város szépei és előkelőségei közül láttunk ott. Az ünnepélyes pályaavatást megelőzőleg Balog Géza cigányzenekara szórakoztatta a nagyszámú publikumot. Negyedöt után a pályára érkező footballisták a pálya közepén, Vimmer Imre polgármesterrel lefényképeztették magukat, majd dr. Sebők Ferenc, az egyesület agilis alelnöke jeladására a polgármester belerúgott a középen levő labdába. Ezzel megindult a rendkívül izgalmas mérkőzés. Az E. T. K. intézősége úgy gondolta, hogy a pályaavatásra valamely elsőrangú pesti csapatot hozat le. S ez kissé merész gondolat volt, ha az E. T. K. alig egy éves múltját tekintetbe vesszük. De az E. T. K. az ő dicséretére legyen mondva, gyönyörűen megállotta helyét. Noha a budapesti Törekvés I-ső ifjúsági bajnok- csapatával is vette fel a versenyt. A kezdet nem valami szerencsés volt, mert rövid időn belt' 1 az E. T. K. kapuján röpült be az első lapda. Az első goal. Heves roham és techniká- zás után az E. T. K. felé kezdett mosolyogni a szerencse. Nagy II. lőtte be Törekvés kapuján az első contra goalt. A félidő tehat igy állott: 1:1. A második félidőben mindkét csapat fékezhetetlen energiával indult a játéknak. Változó szerencsével. Egyszer az egyik, egyszer a másik javára billent a mérleg. Látszott, hogy két igazi ellenfél állott szembe és az mérte össze ügyességét és erejét. A végső eredmény 3 : 3 volt. Ez az egyenletes eredmény persze (minden részrehajlás nélkül) az E.T. K. javára jelent pár babérlevelet, tekintve, hogy az E. T. K. bajnokcsapattal mérkőzött, egy olyan pesti csapattal, I amelyik már serlegért is mérkőzött.
