Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 41. szám

1914. május 21.

ESZTERGOM és VIDÉKE.

3

Oly jól esett tapasztalnunk, hogy alapító lázas munkánkban, a kezdet számos és súlyos nehézségeivel való küzdelmünkben nem vagyunk teljesen magunkra hagyatva, hogy vannak igazán ügyszerető lelkek, akik meg- ériő jóakarattal szegődnek mellénk és anyagi s erkölcsi támogatásukkal bizalmat öntenek a súlyos teher alatt már-már csüggedő lelkűnkbe. A minden jótettért gazdagon jutalmazó Úristen áldja meg nemes szivüket és támasszon sok-sok követőt, hogy támogatásukkal sikerüljön leküzdenünk az utunkat csaknem eltorlaszoló akadályokat és szilárdan megvetnünk azon alapokat, melyeken aztán a biztos siker reményével építhetjük majd fel Don Bosco áldásos műveit szeretett hazánkban.

Kedves kötelességünknek tartjuk minden alkalommal beszámolni intézetünk kiemelkedőbb mozzanatairól.

*

Újév. — Minden kezdet Istentől van: Őt illetik meg tehát szivünk első dobbanásai az uj év hajnalán. De e nap egyszermind az első évkezdet, melyet művünk itthon ér — hajnalhasadása, bizton reméljük, egy sikerrel gazdag jövőnek, kiinduló pontja azon nagy műveknek, melyek hivatva lesznek Isten országa terjesztésén és drága magyar hazánk igazi javán munkálkodni. Nem hagyhattuk tehát e napot nyomtalanul elsurranni, hanem egy ünnepi, örökre szóló aktussal tettük nevezetessé. Fölajánlottuk magunkat, intézetünket és mindazon műveket, melyek abból idővel ki fognak bontakozni Jézus legszentebb Szivének.

Az első érzés, mely szivünket az uj év hajnalán áthatotta, az első szó mely ajkunkról fakadt, az édes Jézusé volt. „Jézus legszentebb Szivei“ hangzott a felügyelő keltő szava ; és az álmukból feleszmélt növendékek kara szívből rebegte válaszul: „könyörülj rajtunk 1“

Öltözködés után a templomba vonultunk. Lágy tömjénillat áradt szét a szentélyben ; az oltár fénytengerben úszott s fölötte az édes Jézus képe mintha megszólalt volna : „Jöjjetek hozzám mindnyájan! . . .“ És a Szentségben rejlő Jézus, amikor fölhelyezték trónusára, szintén oly biztatóan szólt szivünkhöz, oly szeretettel hívogatott kegyelmi forrásához, hogy el szerettünk volna merülni Szivének lángtengerében. De ki eleg tiszta ahhoz, hogy Hozzá közeledjék és befogadtatást kérjen Szive rejte- kébe ?! Háromnapi ájtatossággal készültünk e napra, lelkünk a szent gyónás vizeiben is megtisztult s mégis — szent félelemmel közeledtünk az ünnepi pillanat felé.

A pap megindító imákba kezd, melyekre mindnyájan válaszolunk. „Uram, irgalmazz nekünk 1 . . . Krisztus kegyelmezz nekünk! ... Oh kegyelmes Jézus, könyörülj meg rajtunk nagy irgalmasságod szerint...“ — hangzik felváltva, esdeklőn. Majd a Segítő Szűzanyánkhoz, otthonunk őrangyalához, a kongregáció és hazánk Védszenteihez fordulunk közbenjárásért. Utána megújítjuk keresztségi, illetve szerzetesi fogadalmainkat s igy megtisztulva, megerősítve lelkünket a legjobb szándékokkal, szívvel lélekkel rebegjük el a Szent Szív litánia gregorián dallamát, miközben az intézeti igazgató, az oltár előtt állva, magasra emeli a fölajánlást tartalmazó pergamenpapirt, mely Jézus szentsé- ges Szivének szenteli az intézetet s az egész magyar szalézi művet.

Mennyei pillanatok! Sziveink hevesen dobognak a meghatottságtól, örömkönnyek csillognak a szemekben és kitörő lelkesedéssel zengjük :

„Hozsánna Dávid Fiának!“ Újabb imák következnek, melyekbe beleöntjük egész odaadásunkat, hitünket, reményünket, szeretetünket Jézus Szive iránt s minden érzelmeinket összefoglalóan, hatalmas kórusban hangzik fel a Te Deum ünnepélyes dallama. A szentségi áldás után testünk eltávozott a szent hajlékból, de szivünk ott maradt, ott ujjongott az oltár zsámolyánál' s alig vártuk, hogy a csengetyü szava ismét visszahívjon szentmisére, hogy keblünkbe zárhassuk Azt, ki Szivébe fogadott mindnyájunkat.

A rá következő nyolcad még a nagy esemény jegyében folyt le és ünnepi körmenettel záródott, amelyben a kenyér színe alatt rejtőző Jézus megtekintette a ház összes helyiségeit.

Az édes Jézus tartson bennünket mindig oly közel magához, mint e felejthetlen pillanatokban s védje meg intézetünket — az Ő intézetét minden ellensége ellen: az ördög, a világ, saját magunk ellen ! Immár övéi vagyunk ; az U nevében nevelünk majd jámbor papokat oltárainak s az 0 segítségével beléjük oltjuk szentséges Szivének áldozatos, szelíd lelkületét. Támogassanak szives Olvasóink is e szent igyekezetünkben buzgó imáikkal, s az édes Jézus majd gondoskodik arról is, ami célunk eléréséhez még szükséges.

Az ünnepi felajánlás örök emlékére naponta, az Oltáriszentséggel való áldás előtt egy megfelelő karéneket, verset és imát énekelünk: (Suscepit nos Dominus in sinum et cor suum, recordatus misericordiae suae, Alleluja!) Irgalmasságában keblébe és szivébe fogadott bennünket az Ur. Örvendjünk! stb) és kifüggesztettünk egy képet, amelyen a Jézus sz. Szivéből özönlő fénysugarak mezején Magyarország és a Szalézi Társaság címere, valamint az intézet képe, köröskörül pedig a fenti karének szavai láthatók.

*

Szalézi Sz. Ferenc ünnepe és Don Bosco emlékezete. — A leirt esemény édes varázsa fogva tartotta lelkünket az egész hónapon át s hogy az akkor tett szent elhatározások mindig mélyebb gyökereket verhessenek, közelgett égi Védnökünk, Szalézi sz. Ferenc kedves ünnepe és Don Bosco atyánk emléknapja. A Suscepit énekhez járult még naponta egy rövid lelkiolvasmány Szalézi sz. Ferenc műveiből és Don Bosco életrajzából, hogy szellemük áthassa szivünk minden rej tekét.

A kettős ünnepet- a lehető legnagyobb fénnyel ültük meg. A gregoriánénekes nagymise alatt az intézet egyik papja szép beszédben méltatta az ünnep jelentőségét. Szívhez szólóan beszélt szent Patronusunkról, a Segítő Szűzről, Don Boscóról és az ő műveiről. A megjelent szép számú hivő közönségre való tekintettel ismertette a szalézi munkatársak egyesületét is és megkapóan ecsetelte a munkatársak fontos missióját, melynek feladata erkölcsileg és anyagilag támogatni a XIX. század nagy Lélek- mentőjének műveit: oly feladat, melyet most és a jövőben minden vallását és hazáját igazán szerető szívnek lelkesedéssel kell felkarolnia. Mise után a hívek közt kiosztották a „Szalézi Értesítő“ egy-egy példányát és egy kedves Segítő Mária-képecskét.

Este lelkes ünnep keretében emlékeztünk meg Szalézi sz. Ferencről és tiszteletreméltó Atyánkról.

*

Farsang. — Időnket imádkozással, tanulással, kisebb házi munkákkal és zajos játékokkal töltjük. Ez utóbbi foglalkozásunk körül néha egy

kis zavar áll be, mert esős időre még nincs födött helyiségünk vagy játéktermünk. Ellenben a havazást örömmel üdvözöltük, mert néhány napi igen vidám szánkázásra adott alkalmat. Az intézeti élet rendes menetét itt-ott zavaró nehézségek nem igen aggasztanak; tudjuk, hogy minden kezdet nehéz s a Gondviselésbe vetett bizalom és egy szebb jövő reménye kényelmes, ragyogó palotává varázsolja szűk és szegény otthonunkat. A szalézi intézeteket jellemző zajos vidámságból még sohsem fogytunk ki, különösen nem a farsangi napokban.

Első kötelességünknek tekintettük megkérlelni az Oltáriszentségben rejlő édes Jézust azokért a sok bűnökért, melyekkel a fékevesztett világ szentséges Szivét e napokban elkeseríti.

Aztán pedig a pár napi vakációt arra használtuk fel, hogy a legszigorúbb illendőség keretein belül ké- nyünk-kedvünk szerint „kimulassuk“ magunkat. A mindenféle ötleteknek és olcsó mulatságoknak se szere se száma. Persze egy szalézi intézetben nem maradhat el a szinielőadás sem ! Igen ám, de hol, hogyan ? Hisz helyiségekben oly szűkén vagyunk, hogy még az ebédlőben is kénytelenek vagyunk iskolát tartani! . . . Játékteremről meg, amint említettük, szó sem lehet ezidőszerint. A szükség élelmességre tanít: az egyik hálótermet kiürítjük és padok, deszkák segítségével színpadot rögtönzünk. Két nagy nemzeti zászló oldalt és egy vászon lepel a középen, melyet madzagokkal lehet ide-oda ráncigálni, a függönyt, kárpitot, vagy mondjuk redőnyt helyettesíti. Végül egy pár pokróc, színes rongy és virágdísz a kulisszák illúzióját volnának hivatva kelteni — és ezzel kész a „színpad“. Jelmezről, bajusz és szakáiról maguk a szereplők gondoskodnak, akik alig várják már hogy felléphessenek, mint az első „szalézi szereplők“ Magyarországon. Hogy feszül mellükön az a kifordított pruszlik és kabát a nagy dicsőségtől ! . . . Végre kezdődik az előadás. A fiuk vetélkedve igyekeznek kitűnni a jól betanult szerepekben és sűrű nevetés, zajos tapsok bizonyítják, hogy a „közönség“ meg van elégedve. A siker teljes. — Hej a vidám lelkűiét és a nyugodt lelkiismeret mennyi mindent tud pótolni! Persze szívesen képzelnénk még ide egy gramofont, egy zongorát, egy kis rezesbandát vagy mit; hisz enélkül csakúgy el nem lehet egy szalézi intézet, mint a fentdicsért színpad nélkül! Dehát erre is még várnunk kell, amig valamely nemes jóakarónk előteremti. Akkor — reméljük, nemsokára — de máskép lesz minden! S akkor majd lemosolyogjuk mostani kezdetleges szórakozásainkat . . . Sajnos, ezek még csak álmok a jövőről; a jelenről meg kell állapítanunk, hogy bizony nem igen bővelkedik költői motívumokban. Előbb végig kell szomorkodnunk a nagyböjtöt, csak azután fog majd felderülni az allelujás Föltámadás ; szenvedés után a diadalmas öröm! . . .

Ez a gondolat és a megkezdett nagyböjt penitenciás szelleme vissza zökkentenek bennünket a komoly tanulás és munka vágányába. De ideje is már! Nyakunkon az évközi vizsgálatok s pótolnunk kell a költözködéssel, berendezkedéssel mulasztott időt: meg kell birkóznunk a tanulási nyelv cserélés nehézségeivel is és a nagy tananyaggal. Reméljük, hogy mindez sikerül és megvalósíthatjuk a neveltetésünkhöz fűzött szép reményeket. Adja Isten !

*

Mit rejt számunkra a második iskolai félév? Az még a jövő titka; de

reméljük, hogy Aki a művet megkezdette, szent áldásával sikerre is vezeti.

Gondolatunk azonban már mesz- szebbre is elszáll. Hogy lesz majd jövőre ? Hol helyezzük el az újonnan fölveendőket, mikor már most is (pedig ugyancsak kevesen vagyunk még!) oly szűkösen lakunk, hogy alig bírunk mozogni ? Már pedig számunkat növelnünk kell: ezt követeli jövőnk, a magyar Szaléziánum jövője, mely most már kizárólag innen várja apostolait: a buzgó papokat, akik vezessék, oktassák, neveljék ifjúságunkat; derék kisegítőket azaz laikus testvéreket, akik az ipari mesterségekkel együtt bele tudják nevelni munkás ifjainkba a hit meggyőződését, az erkölcs szilárdságát, mely egyedüli alapja az igazi boldogulásnak. Érezzük, látjuk, hogy magyar hazánkban is égető szükség van a szalézi művekre; látjuk, hogy az érett mezők sárgán pompáznak, de sajnos, kénytelenek vagyunk ismételni: „sok az aratás, de kevés a munkás“. Mi tehát legelső teendők, tisztelt munkatársak ? „Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat földjére“. Igen, kérjük a jó Istent, hogy támasszon sok hivatásos ifjút és ha ismerünk ilyet, segítsük őt hivatása követésében.

De itt még nem állapodhatunk meg. Hivatásaink, reméljük, lesznek: tanúság reá rövid, még a jelennél is kedvezőtlenebb múltúnk. Dehát ismét kérdezzük: hol fogjuk őket elhelyezni? Azért múlhatatlanul szükséges, hogy intézetünkön újítsunk, bővitsünk: építkezzünk. Itt azonban egy újabb kinos kérdőjel kígyózik fölfelé: miből? Nincs alapunk, nincs forrásunk, sőt, hogy őszinték legyünk, az első berendezkedés költségei sincsenek még födözve.

Szalézi Jóakarók, Munkatársak, kik eddig is már oly nagy érdemeket szereztek a magyar szalézi ügy körül, Önökre vár ezen ügynek előmenetele és méltó befejezése ! Kísérjék az intézet fejlődését jóakaró érdeklődéssel, támogassák imádsággal és jó tanácsokkal. De ne vonják meg tőle keresztény szeretetük áldozatfilléreit sem ! Táboruk tekintélyes, műveink iránt jóakaratuk kétségtelen. Ha tehát minden Munkatárs megteszi amit szive sugall és tehetősége megenged; ha mindegyik arra törekszik, hogy minél több uj társat szerezzen e munkához, akkor győzedelmeskedni fogunk a nehézségeken és rövidesen elkövetkezik az az idő, amikor majd a szentkereszti fecskék is tudnak majd mesélni „nagy dolgokról, aranykalászos rónákról, verejtékkel arató napszámosokról ..." A jó Isten pedig nem fogja jutalom nélkül hagyni az Ő mezejének munkásait!

*

Említettük már, hogy Szentkereszt remek fekvésű, ősrégi és messze vidékről látogatott kegyhely. Ismételjük akkori felhívásunkat, hogy a Szalézi Munkatársak közül is zarándokoljanak el oda minél többen, hogy személyesen is megismerkedjenek párt- fogoltjaikkal és meggyőződjenek arról, mily méltó és szent célra áldoznak, mikor az intézetet támogatják. Szegényes, szűk viszonyaink közt most még nem Ígérhetünk sokat. Arról azonban biztosíthatjuk mindazokat, kik felhívásunknak eleget fognak tenni, hogy nagy örömünkre szolgál, ha látjuk, hogy számosán érdeklődnek intézetünk iránt és megismerhetjük jóakaróinkat és társainkat a nagy munkában.

A legnagyobb zarándoklatok május elsején (Szentkereszt megtalálása) és szeptember közepén (Szentkereszt