Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 40. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 40. szám. Vasárnap, május 17. POLITIKRI és TRRSRDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRSAK: DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Kisgazdáink. A magyar kisgazdák nagy része a folyton emelkedő közterhek dacára — sajnos, de való — még mindig a régi patriarkális módon gazdálkodik, ahogy apáitól tanulta. Már pedig nyilvánvaló, hogy megíelelő gazdasági eszközök nélkül és csekély számú igavonókkal a földet jól megmunkálni lehetetlen. A gondosan meg nem tisztított vetőmag jobbára csak gazt terem. Gyenge és gyér állatállomány mellett a föld kívánt tápláló ereje alig pótolható. Nem vádként hozom fel ezeket a kisgazdák ellen, csupán rá akarok mutatni e jelenségekre, melyeket egyébként az adott helyzetben bár sajnálkozva, de egészen természetesnek találok. Természetesnek mondom, mert az sem titok előttem, hogy a magyar kisgazda nem igen olvas szaklapokat és szakkönyveket, melyekből a gazdálkodás modern fejlődéséről tudomást szerezhetne; nem látogat gazdasági kiállításokat, nem hallgat foglalkozása körébe vágó felolvasásokat, melyekkel ismereteit gyarapithatná; nem tagja egyesületeknek, melyek a kisbirtokos gazdálkodás előbbre vitelét céloznák; de tudtommal nincs is Magyarországon olyan szervezet, amely egyenesen a kisgazdák irányításával foglalkoznék s megtanítaná őket a tőkének a gazdaságba való jövedelmező befektetésére. E bajon a földmivesiskolák sem igen segítenek, mert általánosan tudott dolog, hogy a belőlük kikerültek nem hasznosítják ismereteiket saját gazdaságukban, hanem nagyobbrészt uradalmi szolgálatot keresnek. Semmi kétség se lehet tehát az iránt, hogy gondoskodni kellene olyan szervezetről, mely a kisgazdákat egy érdekcsoportba tömörítse s őket éppen a tömörítésben rejlő anyagi, értelmi s erkölcsi erővel gazdálkodó módjuk fejlesztésére tanítsa. Első feladat volna a falusi gazdakörök országos szervezése, melyek átvennék a szellemi vezetést és gyakorlati irányítást. Ezek minden bizonnyal fokoznák (amint a meglevők máris íOKOzták és fokozzák !) a gazdák szakértelmét. Meg kellene őket győznünk róla, hogy a tömörülésben mily nagy erő rejlik, s hogy anyagi boldogulásukat egymás kölcsönös támogatásával sikeresebben mozdíthatják elő. A mezei munka szünetelése alatt tartsanak fenn a gazdakörök alkalmas érintkező helyiséget, járassanak földműveseknek való szaklapokat, egyáltalán szerezzenek be hasznos olvasnivalókat és nyújtsanak reá alkalmat, hogy a gazdák az olvasottakról való gondolataikat kicserélhessék. Ahol a háziiparnak — ha még oly jelentéktelennek látszik is — valamelyes csirái vannak, igyekezzék azokat a gazdakör fejleszteni s keressen a háziipar termékeinek helyben vagy vidéken biztos elhelyezést. Foglalkozzék a kör vezetősége rendszeresen a lakosság gazdálkodó módjával, ennek hibáival s káraival. Jelölje meg a javítanivalókat. Figyelje meg a szomszédos községek gazdálkodását módszerében s eredményeiben és a tapasztalt jót a helyi viszonyokhoz képest igyekezzék meghonosítani, a rosszra pedig mint intő példára rámu„Esztefgom es Vidéke“ tárcája. Évfordulón. Eljöttem újra drága jó anyácskám — Mint minden évben — hozzád e napon, Hogy meggyógyítsam szivem nagy fájdalmát, Amely kesereg s szomorú nagyon, — Eljöttem újra, balzsamot keresni; — Meggyógyitni a sok bajt, bánatot . . . Hisz távozásod fiadnak lelkében Sajgó sebekül bút és gyászt hagyott. — Könnyes szemekkel sírod mellet állok, Én, az elhagyott, árva, bús fiú, Lelkem, anyácskám, minden reménységem, Zokog a szivem, fáj és szomorú. — . . . Tavasz van megint. Csalogánydal hangzik, Mindenki örül, mosolyog s vidám, Csak én érzem, hogy nagy beteg a szivem, Gyógyítsd meg lelkem, édes jó anyám. — Szeretetednek éltető sugára Legyen a balzsam, biztató remény, Útmutató az élet viharában. Vezércsillag a rögös földtekén. Szükség van erre, lelkem, jó anyácskám ; . . . Zord vihar dúl a kis család felett, A megértésnek, szeretetnek kapcsát, Durván tépik szét mostoha kezek. — . . . Tavasz van megint. Pacsirtaszó hangzik, Mindenki örül, mosolyog s vidám, Csak én érzem, hogy nagy beteg a szivem, Óh jöjj, gyógyítsd meg édes jó anyám! . . Fikó Sándor. Discour. Irta: Er . . . — Szivart ? — Köszönöm, cigarettát. Nem érzel itt légvonatot ? Nem ? iMilyen bosszantó ! Egyáltalán milyen bosz- szantónak, milyen gorombának látok mindent . . . Képzelheted, nem uta sitom el a cigarettádat. Hányadszor mondtam ma le a dohányról ? — Fiam, ezt csak te hagyhatod válasz nélkül. — Képzeld . . . — Kérlek, attól tartok, nem fogom tudni elképzelni . . . — És ezt úgy mondod, mintha ez az én érdemem volna . . . Hát képzeld . . . Ma reggel azt jelentettem ki a kis fiamnak, hogy többet az angol pipát nem kell pucolnia. Hitetlenül nézett rám. Nem ? Nem. Nem vicc ? Nem. És hol van az az angol pipa ? Kérlek, ha egyszer azt mondom neked, hogy többet az angol pipát nem pucolod : ez elég legyen. Kénytelen voltam a nyakamba ugratni a mamát, hogy befejezettnek vegye az ügyet a kis fiam is. Mégis, hol van az az angol pipa? Itt, tessék. — Nos, a kis fiad pucolni kezdte .. . — Nem. A kis fiam elkomolyodott, nagy, átértő szemekkel nézett a pipára és nem mondott rá semmit. Én . . . — Te igen ? — Igen. Én mégegyszer lemondtam. Elég az hozzá, hogy félóra múlva szédült a fejem és elszántan, fékezhetetlenül néztem le a pipatóriumot. Mit gondolsz, mire térek most át? — Azt hiszem, nem fogod elmondani, hogy a dohányfüstöt nem hiába Guanahaniban látta először civilizált ember. Talán azt sem, hogy a dohánygyártmány, akár Flor de Henry Clay, akár Bright Bird’s Eye, akár kapadohány a neve, alapjában kálinak, szuperfoszfátnak és istálló trágyának köszönheti a zamatját. Azt hiszem, az sem fog kétségbe ejteni, hogy mai nap a dohányt és hivatását teljesen félreismerik : nem ' használják orvosszernek. Nem tulajdonítanak jelentőséget annak a régi recipének, hogy áztassuk meg a’ fejünket napjában legalább egyszer dohánylével, nehogy a . . . a . . . szóval, nehogy elszaporodjanak. Azt hiszem . . . — Pihenés, pihenés. Én nem fogok ezekről beszélni . . . Arra akarok most rátérni, hogy . . . estére hazajövök. Hazajövök és szaglászni kezdek a levegőben. Mi történt itt ? Te dohányoztál talán? Te bántottad az angol pipát ? A feleségem értelmetlenül nézett rám. Hogy-hogy ? Bántotta valaki ? A következő percben előkerült a gyerek. Én körülnéztem, én felfújtam magam, én mégegyszer körülnéztem és ahogy csak kitelt tőlem, ahogy csak kifért rajtam, ráorditottam : „Adod elő a pipámat?“ . És ő . . . képzeld . . ő előadta . — Ah. A te fiad ? — Igen. Az én fiam. Az enyém .. Hát mit szólsz hozzá ? — Hm. — Hát mit szólsz mindehhez ? — Hm. — Hát látod . . . — Apropos 1 Ez nem csoda. — Tessék ? Ez nem csoda ? — Nem.
