Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 39. szám
Esztergom, 1914. XXXVI. évfolyam. 39. szám. Csütörtök, május 14. POUT!HR! és TRRSRDRLMILRR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : Á SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., \ HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ i KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ES HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. f FŐMUNKATÁ SAK : DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és D* KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS : LAISZKY JÁNOS MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. Közérdek és kritika. Több ízben tapasztaltuk már, hogy tisztán közérdekünkért irt kritikáink miatt följajdultak az érdekeltek közül néhányan. Pedig mi csak hivatásunkat teljesítettük lelkiismeretesen, midőn kötelességeinket teljesítettük igazságosan és választékos tormában. Nehéz azt a könnyű igazságot bizonyítani, hogy a közélet férfiai nem kerülhetik ki a kritikát. Ha kicsinyes személyeskedés vagy a megszólás viszke- tege vezérelné toliunkat, akkor maliciózus kritikánk bizonyára nem is lehetne figyelemreméltó és irányitó. Csak kezdetleges állapotok közt nem értik meg a kritikát és összetévesztik a kritikust a kritikaszterrel. A valódi kritikus nemes célja nem a sportszerű kellemetlenkedés, hanem a jószándéku javítás. Kritikus nélkül pedig mai napság sehol sincsen haladás vagy fejlődés. Jegyezzék meg a tulérzékeny urak, hogy hízelgőik magasztaló kórusa sohasem képviselheti a közvélemény igaz hangját. Egy őszinte és jóravaló kritikus százszor többet használ sok száz hízelgőnél. Azt is méltóztassanak tudomásul venni közéletünk szolgái és így egyúttal közérdekeink képviselői, hogy szoros kapcsolatban vannak a közvélemény képviselőivel és a közélet önzetlen szolgáival. Egyik a másikra van tehát utalva. Budapesten és fejlettebb városainkban a főpolgármester vagy egyéb felelős főtisztviselő nemcsak eltűri a jogos kritikát, hanem el is várja. Kiváló Íróink, költőink, művészeink é kusaink épen úgy hozzas^un.^.. a kritikához, mint a dicsérethez. Hiszen rózsa sincsen tövis nélkül. Miért érzékenykedik tehát városunk sokat tapasztalt polgár- mestere, ha működését és közérdekű alkotásait a közvélemény nevéber elfogulatlanul bíráljuk ? És miért duzzog néhány felelős tisztviselőnk, ha felelősségre vonjuk, nem rossz szán- ucku, de emberi hibái miatt ? A kritika — a művelt világ fölfogása szerint — nem egyéb, mint az eszes ember jogosult tulajdonsága: az Ítélet. Tehát kritizálni avagy Ítélni hasonló értelmű kifejezés, mert úgy a kritikának, mintáz Ítéletnek elsőrendű kötelessége határozottan ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. megkülönböztetni az igazat a hamistól vagy a jobbat a jótól. És ez az ész legelső joga és m kötelessége. Bármit elemezzen, vizsgáljon, boncoljon, mindig szigorúan arra kell ügyelnie, hogy világosan megkülönböztesse a valóságot a látszattól, olykor a valószínűtlen valót a valószínű valótlantól. Aki erre nem képes, az nem kritizál, hanem becsmérel, dorongol vagy hizeleg, Á nélkülözhetetlen kritika nem külön tudomány, hanem minden alkotásnak vagy közérdekű tervezésnek nélkülözhetetlen eleme. Az elmaradhatatlan logika pedig helyes és világos gondolkodásra és következtetésre kötelezi a kritikust. Csakis abban az esetben illetéktelen a bírálat, ha azt is kritizálja, amihez nem ért. A „Esztergom es Vidéke“ tárcája. Az én nótáimból.* i. Húzzad cigány, sötét még az éjszaka, Sohsem jön el boldogságom hajnala. Húzzad a legszomorúbbat énnekem — Sötét az én, gyászos az én Eltévesztett életem . . . Húzzad cigány, sirjon-rijjon hegedűd, Csaplárosné bort még ide, keserűt . . . Éjjel-nappal egy jó asszony hazavár — Édesanyám, édes szülém Nem megyek én haza már ! . . . II. Hervadozó, hulló, szálló Rezgőnyárfa levelek, Úgy érzem, hogy nemsokára Én is megyek veletek. Kihagyom a boldogságom, Ifjúságom tavaszát — Húzzad cigány keservesen, Úgy se adják soha nekem A föld legszebb angyalát . . • Repüljetek falevelek, Búcsúzzatok, szánjatok, Úgy érzem( hogy itt e tájon * Mutatvány a szerzőnek ,,Cigány mellett“ c. vers-ciklusából. En se soká maradok. Itthagyom a reménységem Korán letört rózsáját — Húzzad cigán virradásig, Egy utolsó sóhajtásig Beteg szivem nótáját . . . III. Cigány cigány, nagy a bajom, Beteg lett a lelkem . . . Nagy bajomból, bánatomból Ki gyógyít meg engem ? Bogárszemü barna kislány Vitt bele a bajba, Bogárszemü barna lánynak Lettem örök rabja. Ver érte a sötét bánat, Ver keserű átkom, Vedd szivedre, sirasd el a Boldogtalanságom ; Húrod legyen bús szivemnek Hű vigasztalója, Boldogtalan szerelmemnek Igaz sirat ója . . . IV. Bor válik a szőlőszemből, Ha pirosra érett. Bor, amitől — vén csapiáros ! Be szűkén is méred. Fehér arcú kisleányból Mi lett utóvégre ? Boldog asszony, nagysás asszony, Másnak felesége. S én belőlem, hogy e kettőt Mindig úgy szerettem : Mi válott? — hej, kocsmárosné, Mondja ki helyettem 1 . . . Somogyi Imre. Május. A gyakorlótér egy hatalmas fennsíkon volt, amelyet félkörben drága hegyek erdődiszes koszorúja fogott be. A rövid pázsit kifogyhatatlan volt az illatában, ontotta magából egész nap fáradatlanul, akárcsak a lángoló égitest, a meleg sugarakat. Mennyi tarkaság, mennyi ragyogás ! A kalendárium talán szintén májust mond. Mennyi titkos nevű apró kis virág, milyen tiszta az ég! Es milyen áldott lusta, élvező, gyönyörködő, álmos lesz az ember. A hadnagy ur hiaba kiabált az önkéntesekre, a fiatalemberek karjai, lábai továbbra is lóbálóztak a levegőben, mintha a testtörzsekhez hozzá sem tartoznának és csak úgy mozognak feszítés nélkül, lógósán, idegenül. Es emiatt többször hasra kellett vá- gódniok a dühös kommandóra. Azok nem bánták. Orrukat beledugták a kis fűbe ... a fű illatos volt, az illat befátyolozta az agyvelőt, kábulattal édes kis mámorral — auf! Felugráltak — és a marsban ide-oda támolyogtak, a nap, a pázmás fu- valmak megrészegítettek százharminc embert. A hadnagy nem birt velük. A rövid pihenőkben lefeküdtek a katonái hasra, hátra, kinek hogy kényelmesebb volt és ették lusta evéssel és itták telhetetlen iszákos- sággal a napot és a terhes illatú levegőt. Aztán vasárnapon — a nap beszórta a vidéket, tornyok bádogja csillogott, pihenő nyájak a domboldalakban és az égbolton: fehér falvak báránykáknak tetsző kis házaikkal, delelő marhacsordák, nyújtózkodó felhőcsoportok — vasárnapon Bor felöl húzódott a szél. Szél volt-e az ? A négy önkéntes a fennsíkon állott, hogy menjen valamerre. Akkor csapott közéjük a szél és akkor bódultak el a széltől, amely Bor falu felöl fújt, és Bor felé hányódtak. A lapban marhanyáj legelészett a szőlőkertek széléig. A szőlőkertek valóságos virágtelepek voltak. A sok barackfa pazarul virágzott bennök, erőspirosan az egyik, halvány rózsaszínnel a másik, ezernyi átmenetben, és a szél azt dalolta, csodálatos ez, és itt nyílik a legszebb május. A szél hordta a virág-
