Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 35. szám
1914. április 30. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 tekintetben hivatkoznunk arra, hogy a párkánynánai és az esztergomi vasútállomás egész terjedelmükben belevonattak közvilágításunk körzetébe, ami az áramfogyasztást kell, hogy nagy mértékben emelte légyen. Emellett tudomásunk van róla, hogy az ipari használatban is észrevehetően növekedett az áramfogyasztás. Hogyan lehetséges tehát, hogy a villamfejlesztő telep jövedelme mindennek dacára kisebbedéit volna? Talán a telep személyzetét szaporították ? — Nem tudunk róla. Vagy tán az üzemköltségek emelkedtek számottevőbben ? — Lehetetlen, hiszen ezeknek felszámításában a kezelő társaság rovásunkra úgyis feljutott már a legmagasabb fokra! Ily körülmények között igazán nem marad más hátra, mint annak jogos feltevése, hogy egyrészt a társaság anyagi érdekének biztosításában túl ment azon a határon, amely igazság szerint megilletné, másrészt a városi számvevőség nem gyakorolt eléggé szigorú ellenőrzést a telep tényleges bevételeivel szemben. Az előbbin nemcsak boszan- kodunk, hanem egyszersmind módfelett csodálkozunk, mert alig hisszük, hogy sok vidéki város van Magyarországon, mely oly gavallérosan előzékeny volna a kezelő társaság— Hát maga ? — Én ? — kacagott fel rikácsolva Hegedűs Pista. — Én ? Én itt maradok. Idus asszony elhalványodott. Szédültében majd hogy ki nem esett az ajtón. A többi két Hegedűs odabb hahotázott nagy lármával. — Maga édes, csak utazzék szépen haza ! Iduska zokogva temette arcát kezébe. — Miért tette ezt a csúfságot velem Pista ? Pista jókedvűen kacagott fel. — Egyszerű okból. Talán sejti is. A meséből tanultuk, többet ésszel mint erővel. Magát a házassági caf- rangok gondtalanná tették. Emlékszik a végrendeletre ? Meg az özvegységi passzusra? Tehát rendben van. Nemde? Iduska ásszony nem felelt rá semmit. Csak keservesen zokogott. Milyen nászutazás! Pista pedig folytatta. — Lássa Iduska igy van rendén. Az igazi jószág mindig megkerül idő nap előtt. Dehát ilyenek maguk! Olcsó szavakért, cifra álarcokért belerohannak a számukra ásott verembe. A vonat harmadikat füttyentette már. — No Isten vele Iduska! Keressen valami szebb pályát. Tudja I A magánzóság nem fiatal nőknek való. Aztán mit csinálna azokkal a sok szép földekkel. Ajánlom, amilyen bájos, legyen színésznő. Fess pálya. Kevés gond, gyönyörű élet. Pá édes! S Hegedűs Pista kezével intett a folyosó falának támaszkodó bánatos asszonyka felé. Fájdalmas, hangos, fuldokló zokogását elnyelte a tova száguldó vasparipa dübörgése. gal szemben, mint Esztergom városa. Ennek dacára újabban egyre több és több panaszt hallunk a polgárság körében a telep vezetősége ellen. Kettőt fel is említünk itt mellékesen a panaszok közül. Az egyik az, hogy jóideje már oly gyakori ingadozás tapasztalható a villamos áram erejében, amely igen sok kellemetlenséget okoz mind a világításban, mind az ipari üzemekben. A másik meg, hogy az ivlámpák eloltása mind koraibbá s koraibbá kezd válni. Mostanában teszem, jóllehet csak úgy fél nyolc tájban kezd- nek égni, tiz órakor, sőt nem egyszer már előbb is eloltják őket. Pedig régebben télen-nyá- ron egyformán tizenegy óráig égtek ! A városi számvevőség köteles ellenőrző feladatának nem eléggé éber s erélyes teljesítése más lapra tartozik; s bizonyos, hogy dicséretet szintén nem érdemel, (sőt!), mert Esztergom városának évi 4000 korona nagy veszteség, különösen akkor, mikor teljes joggal éppen jövedelemszaporulatot remélhetett volna. Egyetlenegy — nem nagyon örvendetes! — haszna van ennek a váratlan jövedelemcsökkenésnek az, hogy bár drága tanulság árán, de kétségtelenül óvatosabbá teszi a képviselőtestületet a Ganz-társaság- gal éppen ma kötendő tiz évi bérleti szerződés megtárgyalásában. Videant consules, ne quid detriment! respublica capiat : vigyázzanak a képviselő urak, hogy valami kár ne érje a várost! Bástyázzák körül a lehető legszilárdabban érdekeinket! Főleg tegyék az ellenőrzést a jövőbeli bevételekkel szemben minél szigorúbbá, minél aprólékosabbá! Taster. Az ország mostohái. A munkások részére hoztak szociális törvényeket, nevezetesen : betegsegélyezési, balesetbiztosítási és több jóléti intézményt, csupán a kisiparosok voltak azok, akiket Ígéretekkel elégítettek ki — sanyarú helyzetükben. Helyesnek és szükségesnek tartjuk, hogy a munkásokról gondoskodnak, de nem helyes, hogy amit a jobb kéz megcsinál, azt lerombolja a bal kéz. Már pedig akármint tagadjuk is, ez igy van. Mert hiszen bedugultak azok a források, ahonnan a munkások táplálkozhatnának s melyekből munkájuk után pénzkeresetre tehetnének szert, hát napról napra fogy a munkaadók száma. A kisiparosok nagyrésze nemcsak, hogy munkást nem tud tartani és annak kenyeret adni, de nagy körültekintésre van szüksége, hogy a maga és családja szükségletét be tudja szerezni. Állami intézmény pedig nincs, mely a kisiparost támogatná. A kisiparosok évtizedeken keresztül nemcsak súlyos adóval járulnak az állam, város vagy község fenntartásához, nemcsak munkás ifjakat iparkodnak nevalni, hanem egyúttal mindenféle társadalmi kötelezettségeinek is eleget tesznek. S vajon megvan-e ezért a kellő elégtétel ? Bizony nincs. Az állam, a község, a magánosok egyaránt fL gyeimen kivül hagyják az ő munkájuk kellő méltánylását. A magyar kisiparosság mindig számottevő része a társadalomnak ; s ezért megérdemlik, hogy ha valamit akarnak a saját jövőjük biztosítására megtenni, eme törekvésükben az állam is segítségükre legyen. Ne csak a terheket rójuk a kisiparosok vállaira, hanem arra is törekedjünk, hogy a teherbírást betegség és öregség esetén is fenntartsuk azáltal, hogy reményt és jókedvet nyújtunk nekik ahhoz a munkához, amely úgyis elég sovány jövedelemmel látja el őket. Artifex. A falu kincse. Vonaton utaztam és a vasúti kocsiban két élénken beszélő földmive- lőt hallgattam. Érdekes beszédjük volt. Annyira érdekes beszédjük, hogy érdemes itt nagyjában leírni. Már régebben beszélgethettek, s hogyan indult el a gondolatuk, azt nem tudom. Azt mondja az egyik magyar a másiknak. — Pedig állitom és meg sem másítom a vélekedésemet, hogy a falunak is lehet kincse. — Talán az a sok gyerek, akik uccáikon szaladgálnak ? — Azok is. Minden ország olyan gazdag, amennyi a dolgos keze. És a gyerekekből válik a dolgos kéz. De most nem arra gondolok. Arra gondolok, hogy milyen elmaradt volt a mi falunk még akkoriban, mikor a kincsünkkel nem törődtünk. — Es most törődnek? — De nagyon ! Látni fogja mindjárt utítársam. A vonat egy fordulón a mi községünk határába ér. Mindjárt láthatja. Utazott-e itt előbb? — Valami öt éve. Úgy emlékszem, hogy a falujok határmesgyé- jén a községi legelő van. Tán ott van a kincsök. — Ott bizony, mindjárt meglátja. — Akkor ugyan elhanyagolt helyen találták meg a kincsöket. A mi községi legelőnk is csak csúfolásképpen nevezhető legelőnek, mert annyi a lósóska, a savanyufű, a kutyatej, a Szerbián tüsök rajta, — de a maguké mikor ezelőtt öt évvel erre utaztam — még jobban el volt hanyagolva. — Mindjárt meglátja. Eközben a vonat egyet kanyarodott. Akácfákkal, majd gyümölcsfákkal beültetett legelő mellett haladt el a vonat. A két ember szótalan volt. A falubeli mosolyogva nézett a csodálkozó magyarra, aki — minél jobban a község felé haladtunk — annál jobban kinyitotta a szemét, ümmögve rázta a fejét. Magam is kíváncsian néztem csodálkozásának okát a bujazölden diszlő legelőt. Valóban nem lehetett mindent a dús májusi esőknek tulajdonítani. Haragos bokros, kövér fű szép zöld pázsitja terült el. Ézzel a legelővel, ha igaz az előbbi kijelentés, csoda történt. Nem volt itt hírből se semmiféle alkalmatlan, a legelőt csúffá tévő fű. Szép dús perje és rétifű kínálkozott a jószágnak. S szép cime- res-jószág legelt a kövér gyepen. Bonyhádi piros-tarka tehenek, szép szimmentháli címeres bikák. A tehenek tele tőgye jelentette, hogy itt a jószág bő legelőre talál, a szép községi gulyának értékes állatai azt jelentették, hogy abban a községben jövedelmező állattenyésztést űznek és a gazdák tudják azt a régi regulát „Kinek sok a jószágja, Sok lesz annak trágyája Kinek sok a trágyája, Bőven terem búzája I“ Végre a csodálkozó magyar megszólalt : — Varázslat történt, varázslat ! Mit csináltak itt maguk ? Nem is tudok erre a helyre ráismerni. — Jól mondotta: — szólt a készülődő hazaért magyar. Ezt a mi legelőnket igazán csak csúfolódásból hirdették községi legelőnek. Kegyetlenül el volt hanyagolva. A jószág csak tengett, lengett rajta, A faluban e miatt kevésnek volt tehene — mert kézből, a sovány földön termett takarmánnyal senki sem győzte. Emiatt a nép állandóan szegényedett — mert a föld minden évben kevesebbet termett, aminek igen érthető oka az volt, hogy kellő számú jószág nélkül nem trágyázhattuk a földünket. Ebben — a siralmas helyzetben a földmi- velésügyi miniszter kiküldöttje nyitotta föl szemünket. Olvastuk az újságban, hogy a miniszter olyan elhanyagolt községeknek, mint a mienk, ahol legelőn már semmi fű sincs és kihajtott jószág koplal rajta, segélyt ad a legelő rendbe tartására. Folyamodni kell és kérni kell szaktanácsot, olyan szakértőnek ingyenes leküldé- sét, aki tervet készítene, hogy lehet a közlegelőt rendbehozni. Hogy nekünk milyen munkákat kellett rajta végrehajtani, azt miután mindjárt beér a vonat — el nem beszélhetem, de bízvást mondhatom, hogyha a közlegelőnek rendbehozásával volt is bajunk, nekünk megérte, mert az lett a mi falunk kincse. Mióta ilyen jó legelőnk van, azóta boldogulunk voltaképpen. A föld többet terem. Én például — miközben tarisznyáját a vállára akasztotta —■ csak két kézi napszámos, házas zsellér vagyok a falumban ; és ezen a dús legelőn két címeres tehenem legel. A közlegelő a munkás embernek nagy kérdése. Egy községnek se szabadna lenni, ahol a közlegelőt elhanyagolják. No, Isten áldja. A vonat tovább ment. A csodálkozó magyar felém fordulva igy szólt:
