Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 4. szám
Esztergom. 1914. XXXVI. évfolyam. 4. szám. Vasárnap, január 11. FOLITlKfílés TfíRSRDfíLMILfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FŐMUNKATÁRS : DR KŐRÖSY LÁSZLÓ FELELŐS SZERKESZTŐ: DK GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. 6 K | HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT t KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. 4 .................. A modern szakműveltség. Sokszor hallani a panaszt öregektől, hogy a régi" kor emberei alaposabbak és sokoldalu- abbak voltak, mint a maiak. Valljuk meg, hogy e panasz nincs alap híján, különösen ha a sokoldalúságra gondolunk. De az alaposság sem nagy erénye korunknak. A régi kor embereinek tanultságáról kettőt kell kiemelnünk. Egy, hogy bar kisebb anyagot tanultak, mint mi, de azt alaposabban sajátították el, mint mi a magunkét. Elbámulunk: hogy tudják idézni öreg urak Cicerót, Horatiust, Vergiliust, Senecát, vagy a bibliát stb. holott korunkban egy-egy klasszikus idézetnek találó odavetése ritkaság számba megy. A másik, hogy a régiek műveltsége sokoldalúbb, általánosabb volt a mien- kénél. Majd minden tudományhoz értettek valamelyest. A po- lyhisztorok: egyetemes tudósok mindennapi jelenségek voltak, holott manapság valósággal csodálat tárgya egy-egy egyetemleges tudásu ember. Mi az oka ennek a nem éppen örvendetes változásnak? — Semmi egyéb, mint hogy az általános műveltség szerepét a modern korban majdnem kizárólagoson n szakmű-'reltsé0 vette át. Régenten az volt a műveltség jelszava, hogy — minél többfélét! ma meg, hogy — csak egyet alaposabban ! A követelmény többé nem az, hogy a művelt embernek minden tudományhoz legyen hozzáértése, hanem hogy egy tudományban legyen járatossága. Szép, ha az előbbivel is rendelkezik többé-kevésbbé, de a modern műveltség közkövetelményé igazában csak az utóbbira terjed ; s művelt számba megy mindenki, aki egyetlen szakot, választott szakját jól elsajátította. Eszerint oda jutottunk, hogy a műveltség jogcíme nem az általános ta- nultság, hanem a szakismeret; hogy a műveltek osztálya nem annyira tudósokból, mint mesteremberekből áll. Ha valaki manap jó ügyvéd, orvos, mérnök, tanár stb., már eo ipso „művelt ember“; s teljesen mellékes: van-e többi szaktudományról ismerete vagy sem. Ha tárgyilagos egybevetést teszünk a régi és a mai állapot között, egyrészt el kell ismernünk, hogy tulajdonképpen szélsőségbe kerültünk, másrészt aligha lehet e szélsőséget értékre nézve a régebbi állapot fölé emelnünk. Hogy ma a szélsőségben vagyunk, azt nem lehet tagadni. A „művelt“ emberek óriási többége csak választott szaktudományával foglalkozik (ha ugyan foglalkozik!), csupán ehhez ért. Más tudományokról alig vannak számba- vehető ismeretei, sőt ilyenek elsajátítását egyenesen haszontalan dolognak tartja. Legjobban meggyőződhetünk erről oly „művelt“ társaságokban, melyekben külömböző szakbeli egyéneket találunk együtt. Bizonyos, hogy — ha már az örökéltű politika és a pletyka, no meg az újdonsült viccek kimerültek, az orvos érdekes betegségi, az ügyvéd jogi, a mérnök technikai, a tanár is„Esztergom es Vidéke“ tárcája. Csak azt ne mond , . . Azt ne mondd, hogy nem szeretlek. Nagy lesz a te vétked, Mert e szivet, mely érted ég, Durván széjjeltéped. Azt ne mond, hogy elfeledlek. Átkos lesz a vádad, Mert a lelkem, mert a szivem Ott lesz mindig nálad. Azt ne mond, hogy megcsaltalak, Mert te léssz a csalfa. Álmomban sem jutok olyan Bűnös gondolatra. Szeretlek és nem feledlek; Tiszta lesz szerelmem. Mint a fehér gyöngyvirágok S mint a könny szememben. Báthy Dénes. A végzet . . . Irta: Somogyi Imre Amerikai rajz. Halvány ecsetvonások a tengerentúli metropolisok küzdelemmel, szenvedéssel teli életéből. Egy magyar fiú tragédiája, mely sejtelemszerüen játszódik le a szellemi arisztokrácia gyászposztói színpadán. Egy álom, mely nem is álom, hanem sivár valóság . . . * Egy hosszú, sovány férfi feküdt a County-kórház egyik frissen felhúzott ágyában. Lefogyva, szinte meg- kékülve már, orcái beesettek, úgy hogy az egész ember inkább csontvázhoz hasonlít, mint üdülő beteghez. Fáradt szemének tekintete takarójára szegezve. Nem is beteg, inkább éhes. Öt nap óta semmit sem evett és a rendőr egyik piszkos mellékuccának kapujából szedte föl. Valószínű, hogy nem menthető meg az életnek, de láza alábbhagyott, úgy látszott megismeri környezetét. Könnyű, folyékony eledelt kapott és elkezdett beszélni. Magyarul . . . De nevét nem akarta megmondani. — Ez az emberek jótékonysága, — szólt gyenge, elhaló hangon. — Nevemet kérdik először és nem azt, hogy mit szenvedtem, öt napon étel nélkül, hajléktalanul. És jártam-kel- tem, hogy munkát kapjak, hiába. Egy falat ételért, egy éjszakai fekhelyért akartam dolgozni, rám sem hallgattak. Akkor egy jólelkü vendéglős öt centet akart adni, annak szemébe nevettem és otthagytam. Alamizsnát . . . nem, inkább meghalok. Éjszakákon át mint őrült róttam az uccákat. És nem bírtam másra gondolni, mint az evésre. A leg- inyencebb falatok, amelyeket valaha ettem, emlékezetembe tódultak s én majd összeroskadtam a fájdalomtól. Igen az éhség nagy fájdalom. A moslékos puttonyokat kutattam át, amik a házak előtt álltak, ha netán egy falat száraz kenyérhajat találnék. Égy macska jött, úgy látszik, hasonló célból, azt elkergettem, attól félve, hogy osztoznom kell vele. Aztán virradatkor megint munkát kerestem, de nem találtam. Lázas türelmetlenséggel vártam az éjszakát, talán megint oly szerencsés leszek, kenyérdarabkát, tán falat húst is találhatni. Ezen a napon ismét reményt ebédeltem. Végre egy óra — valahol — tizenegyeit ütött. Útra keltem, amerre tudtam, hogy a házak elé kirakják az ételhulladékos szemetet. Nagyon gyenge voltam, majd lerogytam a remegéstől. Vegre. Tőlem pár lépésnyire egy puttony, amelynek felszínén darabka kalács úszik. Utána-1 nyúltam, valaki ellökött . . . egy másik szerencsésebb, ki megelőzött. Akkor a határtalan nyomorúságnak és egyedüllétnek olyan fájdalmas érzése fogott el, hogy sírtam, mint egy gyermek. Nagynehezen elvonszoltam magamat egy közelben levő házig. A bejárásnál összeestem . . . Apámat láttam és anyámat, a karácsonyfát, magamat és az édesanyám megcsókolt. És egyszerre jól éreztem magamat. Aztán idehoztak, ahol a jótékonyság ürügye alatt meg fognak gyógyítani újabb koplalásra. Miért is nem hagytak meghalni, mikor olyan boldog voltam, mikor túlélni véltem mindent . . . Sírt. Szenvedelmesen, vágyakozva. És meghalt még azon éjszaka. Zsebében a sok semmi között kicsi kopott jegyzetkönyvet találtak. Elmosódott, fakó, alig olvasható betűkkel volt beírva. Mikor a „Reménység honába“ vitorlázott, kezdett jegyezgetni. Amerika, ez volt vágya, célja. Mikor odaérkezett telve volt tervekkel és reményekkel. Junius és julius hónap nem csüggedő bizalom feljegyzései. A „majd“ kecsegtető ígéretei. Augusztusban kezdődött némi anyagiaknak nélkülözése. Szeptember 12-én igy irt: „Ma üres szobában ülök. Holmi-
