Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 32. szám

Esztergom. 1914.

XXXVI. évfolyam. 32. szám.

Vasárnap, április 19.

POLITIKAI és TÁR5RDALMILAP

SZERKESZTŐSÉG ES KIADÓHIVATAL :

SIMOR JANOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FOMUNKATARSAK :

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ARAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLER.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Nemzetünk életkérdése.

Újabb gondolkodóink, jórészt az u. n. társadalmi tudomány férfiai eltérőleg vélekednek erről a nagy kérdésről.

A nemzetközi okoskodók természetesen nem illetékesek az e kérdésről való tárgyalásra, mert a hazafiság fogalmát tudvalévőén nem ismerik. Ezek szivesen vennek, ha Oroszország hazánkból egy második Finnországot alkotna. A Korrekt nemzeti érzésű publicisták azonban vigasztalóbb húrokat pengetnek.

Az eszmetársitás során fölmerül ez a nagy kérdés: Milyen helye van ma nemzetünknek az emberiség egyetemében ? Vájjon képes-e, birja-e hazánk az emberiség kincstárát saját kincseivel is gyarapítani ?

Többen olyanformán válaszolnak erre az érdekes kérdésre, hogy a mai u-ralkodó nemzetek erejüket nem a múltból, hanem a jelenből merítik. Hiszen ez kétségtelenül igaz. De hát ugyan melyik hatalmas nemzetnek nincsen hatalmas múltja ?

Maradjunk azonban a jelennél. A mai nemzetek atyáik nevét, vagyonát, sőt gyakran képességeiket is öröklik. A jelen ajándéka ez? Nem. Teljesen a múlt öröksége.

És mégis vannak tekintélyes tudósaink és íróink, kik a mai kishitüek es fatalisták táborához fordulva elégikusan fölsóhajtanak, hogy tennünk kell valamit, külömben a nemzetek a maguk isszonyú versenyében egyszerűen összetipor- nak bennünket. Valami hazafias akkord hangzik ki ezekből a szomorú szavakból.

Elmaradtunk ugyan egy kissé a világ kultúrájától, de ezt viharos küzdelmeink okozták, melyeket Európa védelmében kellett végigszenvednünk, így pusztult el a végzetes törökvilágban Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás dicső nagy Magyarországának majdnem minden műemléke és kultúrája.

Az igaz, hogy fővárosunk — lucus a non lucendo — mai szelleme, ha magyar ajkú is, de nem magyar szivü. Budapestet olyan kőművesek építették, akik szabadkőművesek voltak. Azért olyan sok sablonpalota és oly kevés templom emelkedik ki benne a rengeteg sok szemfényvesztő világi épület közül. A magyar stil Lechner Ödönje az egyetlen apostol — tanítványok nélkül.

Amilyen nemzetközi a palotatömkeleg, ugyanolyan a mai

magyar művészet és irodalom termékeinek többsége is. Ami pedig idegen földből fakadt, annak nem is lehet nemzeti természete, tehát idegen nekünk minden virága s illata.

Pozőrök ma Budapest hiú, nagyhangú vezérei. Dekorativ sikerekre pályáznak. A napi dicsőség hősei.

Hol keressünk tehát biztató reményt? Az arisztokráciában. Ide tartozik nemcsak a születési, hanem a szellemi, sőt a pénz arisztokraciaja is. De mágnásaink még mindig nem teljesítik hivatásukat nemzetünk életkérdésében. Nincsen szervezetük, tehát egységük sem lehet. Nincs a sajtóban saját orgánumuk, tehát nincs is hatásuk. Ilyenformán azután közvéleményünket nem egészen megfelelő tribünök vezetik — félre.

„Esztergom es Vidéké“ teája.

Boldog napjainkban a legdrágább percet Hadd élvezze lelkünk-'

A tó.

— Alphonse de Lamartine. —

Fordította: Magyar Bálint.

A sorsunk tehát, hogy menjünk, egyre menjünk Uj vizeken át a nagy éjben rohanva Uj partok elé?. .. Csak menjünk, ne pihenjünk, Bár egy pillanatra ? . . .

Hány beteg eseng, hogy—jaj—fusson az óra, Vele kínok, gondok ;

Vesszen el az idő, mely az övék volna S nyerje meg a boldog.

Hiába esengünk könnyével a kirínak:

„Légy több, édes óra

Elmondjuk az éjnek: „Légy hosszú-'“ — de

Nem hallgat a szóra.

[virrad,

.Édes, kicsi tó-' Még alig múlt egy éve,

. Hogy néma vizednél oly epedőn várt rám . . . iLdsd, immár egyedül hullok a nagy kőre, vEgyedül és árván.

\Épen igy csapódtál a szikla fejéhez;

Mgy tört meg a hullám . . akkor is igy tört meg; ISzellők epeszték a habot, melyben édes \Lábai fiirödtek ■'-Emlékszel? . ■. Egy este halk habokra kelve CSzálltunk . .. Egy hang se volt közel, se távol> JJizcsöppek csobogtak csupán lágy ütemre IKét evező fától.

Vekkor földieknek ismeretlen szózat VJ éré föl a bűvös tájak dalharangját, iMinden rá figyelt, hogy értse meg a szókat, Hz igézet hangját.

\ Állj meg idő, állj meg!.. óh ti röpke percek, [Járjatok felettünk ■'

Óh szeress-' ■. . Csak élvezd, mig kezedben

[tartod

A percet, oh ember-'

Nincs kikötőnk, nincsen-' Idő-’ Nincsen partod- Megyünk- Fogy a tenger-'“ . . .

Féltékeny idő, mondd! Lehet, hogy a boldog Óra, melyben édes, szép szerelem-mámor Ömlik, minta viz—óh mondd meg, lehet az,hogy Egészen elszálljon?

Lehet, hogy nyomát se lássuk a perceknek, Amelyek elmúltak ?. . . Hál tisztán lemossa A nagy idők árja, ha egyszer elvesztek? Vissza sohse’ hozza ?

Elmúlás! Öröklét! Múlt! Sötét mélységek! Mit tesztek a perccel, mit mohón elvesztek? Szóljatok! -.. A vesztett édes üdvösségek Még visszajöhetnek ? . , .

Kis tavam ! Kőbarlang! Erdő sűrű völgye, Ti, akiket kiméi az idő és az évek, Tartsátok legalább emlékét örökre Annak a nagy éjnek!

Kis tó! Viharodban, csendjén nyugalmadnak Bűbájos hullámod mosolygó képébe’

Éljen kőfaladban — s amik ráhajolnak,

A fák közt emléke.

Maradjon a lágyan suhanó zefirbe’

Parttól visszadörgött visszhangod zajában - Ezüstarcu holdban, mely bevon ezüstbe Szelíd sugarával!

Hogy a zokogó szél, sóhajtozó nádak És az illatos lég, mely itt ég feletted, Minden, ami szemen, ajkon szívbe árad, Mondja : ők szerettek.

Pál Éviké fehérruhája.

Irta : Vetési Sándor.

Nagy szomorúság volt Pál Antalék- nál. A gazduram aratást vállalt Csont Gergelyéknél, de éppen tökfakadás idején hideglelésbe esett, amit se az ecetes kenegetés, se a vak Rózsi ráolvasása nem tudott meggyógyítani. Pál Antal akaratos fej volt, őt

ugyan nem izgatta a munkásbizto- sitás. Kún bajusza felett mindig a hitetlenség mosolygott, ami kétszeresen látszott akkor, ha úrral beszélt.

Mikor aztán nem tudott munkába állani és nem jött a munkás- biztositó pénze, bár gondolt arra, hogy most elkelne a segítés, magát mégse okolta. Ilyen a dacos ember.

— Hátha úgy se kapnék, ha be volnék biztosítva! Huncut a világ! Hanem te asszony, ennek a szegény Évi leánynak könnyes, édes kék szemét nem bírom kiállani. Bánt engem nagyon az a fehér ruhácska.

Az a fehér ruhácska, amit az özvegy kántorné megvarrt volna 50 krajcárért, Józsi kimért volna 2 pengőért. A hozzávalót se adta volna drágán.

— De ez a kutya betegség levert, nem bírok kaszát fogni. Kölcsönbe meg nem kapok, mert hiszen én sem adtam soha senkinek.

— A vizsga pedig egyre közeledik. A lelkem kis aprósága meg- kuncorál azért a fehér ruháért, mert a plébános ur azt mondta nekik:

— Gyerekek! Fehérbe jöjjetek!

— Fehérbe! Könnyű azt mondani, de ennek a csöppségnek tarka sincs. A könyöke is ki van ebből a