Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 30. szám
1914. április 12. ESZTERGOM és VIDÉKE. 1 Husvét. Az Istenember földi, nehéz küldetése véget ért. Mikor husvét vasárnapján megkondulnak az ünnepi harangok: ez már ennek az égi küldetésnek az apotheózisa. Sok igazsággal mondja a francia költő, hogy a világtörténelemnek legnagyobb eseménye Jézusnak a földre való jövetele. Uj világnézetet teremtett az ő új, szereteten alapuló vallása. A római impérium akkor élte világhatalmát; s ezt a hatalmas birodalmat is, minden üldözés ellenére, — áthatotta a keresztény vallás, áthatotta az új szellem: Jézus vallása. A feltámadás ünnepe is hatalmas szinbóluma annak az igazságnak, hogy az eszmét megölni nem lehet. Követ hen- geri tettek koporsójára, őröket állítottak melléje és mégis feltámadott ; feltámadott mint ahogy az eszme feltör koporsójából és eget kér. Nagy eszmék, nagy gondolatok hatották át az emberiséget azon a néhány ezredéven át, melyet a történelmi idők távlatán képesek vagyunk áttekinteni. Mennyi eszme indult meg a világhódító útra nagy népszerűség közepette ; és menynyit elfujt már a váltakozó korszellem, legtöbbjét örökre. Jézus vallása azonban folytonosan hódit és minden korszellem, divatának nagy hullámveréseit szilárdan kiállja. Kétségkívül igaz az, hogy a mai kételkedő, minden tekintélyt lerombolni akaró és materiális kor visel a látható legnagyobb intézmény: a keresztény vallás ellen legádázabb harcot. Még a francia forradalom hitközönye és észvallása se volt oly gyilkos. És mégis mit látunk? Azt látjuk, hogy Jézus egyháza sziklaszi- lárdan áll és uj híveket hódit meg az öt világrészen. 5 ki tagadná, hogy ma a huszadik század elején az öt világrész Isten hajlékában több harang hívja húsvéti imára áhitatos közönségét, mint valaha! Hinnünk kell Jézusnak isteni küldetésében, mikor fenséges tanításának ezt az egyetemes és évezredekre szóló sikerét látjuk ! És valóban oly gyarlók, olyan erőtlenek és a természet fenséges rendszerében olyan kis férgek vagyunk mi, nagyratörő emberek, hogy nem lehetünk el hit nélkül. Ézt a mai húsvéti ünnepi napon, legjobban érezzük. Mennyire szükségünk van az élet harcaiban, küzdelmeiben a hitre! Cselekvéseinknek ez iránytűje; s még az az ember is, kinek hite kialvóban van, husvét harangszavára lehetetlen, hogy el ne gondolkozzék az Istenember földi küldetéséről, Golgothajárásáról és megdicsőüléséről. Szólnak a húsvéti harangok. Fürösszük meg lelkünket a husvét hangulatában. Hárítsuk el magunktól az élet kenyérgondjait és mossuk le kezünkről a munka salakját; légióként lelkünket mossuk meg a gyűlölet és pártoskodás kínzóitól. Különösen erre van szüksége a magyarnak ! . . . V. Fóliám adott . . . / Halotti csend honolt szerte a nagy éjben . . . Midőn egyszerre csak világosság támad, Mely elvakitá az őrző katonákat. A szél ajka a jó hirt világgá zúgja : Föltámadott Üdvünk, az Ur Jézus Krisztus! Alleluja! Eltűnt már az éjjel ■ . . Ébredjetek lelkek! Fölvirradt ma végre boldogságunk napja : Föltámadott — mint mondd — harmadnapra. Higgy]Hek Őbenne! Közietek van újra. Föltámadott Üdvünk, az Ur Jézus Krisztus! Alleluja ! Az nem lehet, hogy a halál Azt legyőzze, Ki az Út. Igazság és az örök Élet; Aki Őbenne hisz, sírból is föléled, Azon nem foghat a pokolnak boszúja. Föltámadott Üdvünk, az Ur Jézus Krisztus! Alleluja ! Ébredjetek lelkek! Nézzétek az Élet Felétek integet mind a két kezével. Jértek szeretettel, hittel és reménnyel-' Hangoztassa szivünk hálátzengő húrja: Föltámadott Üdvünk, az Ur Jézus Krisztus! Alleluja ■' Vince. A „ludasok.“ Miként az embereknek, úgy a szavaknak is élettörténetük van. Egyiknek érdekesebb, másiknak ke- vésbbé érdekes. Némely szóknak története valóságos regény, másoké mintegy mysterium, vagyis rejtelmes titok, mely csak az avatottak: a nyelvtudósok előtt pattan fel. Rendes napi beszélgetéseinkben akárhány szóval és szólással élünk, melyeknek sajátos jelentése nemcsak nekünk rejtély, hanem még a nyelvtudósoknak is kemény dió, melyet csupán nagy fáradsággal tudnak megtörni, fölfejteni. Midőn teszem manapság valamely csinytevöre azt mondjuk, hogy — ludas (azaz: bűnös, részes) ebben vagy abban a dologban, há- nyunknak jut eszébe, hogy tulajdonképpen egy régi jogi műszót alkalmazunk, mely annyit tett valamikor, mint: hamisan esküvő, hamisesküért biróilag megbélyegzett, esküszegő hiteszegett. A ludas név törvénybeli használatát eléggé megvilágítja előttünk Verbőtzi Tripartituma II. részének 30. cime: „De poena perjurorum et au cári or um, ludas appellato- rum“ (=a ludasoknak nevezett esküszegők és hamisesküvők büntetéséről), amely általános büntető elvül mondja ki, hogy — „bármely hitszegő és hamisesküvő, kit mi közönséges szóval aucariusnak, vagyis ludasnak nevezünk, keményen büntetendő.“5 erre azután hét pontban sorolja el a ludasnak valóban kemény büntetéseit, hogy t. i. elvesztette összes ingó és ingatlan javait, személyére nézve pedig az emberi társadalomból mintegy számkivetve, másokétól elütő ruhában, kenderkötéllel övezetien, mezítláb és hajadon fővel kényszerült szerte bolyongani. Radétzy István, váradi püspök, ki a Dobó István és Balassa János összeesküvése ügyében kiküldött királyi vallató bizottság vezetője volt, az 1570 febr. 9.-én Bécsbe küldött előterjesztésében ugyanily értelemben emlékezik meg a hazai lex aucaria-ról, vagyis a ludasok törvényéről: „A magyar törvény — Írja — az ilyen embereket megfosztja javaiktól és gyalázattal bélyegzi: paraszti ruhába bujtatva, kóckötéllel övezve bolyonganak szanaszét, tisztesség nélkül, bármely hivatalos köz avagy magán tisztre alkalmatlanok.“ Kétségtelenül érdekes feladat annak kiderítése: hogyan jutott a ludas név eme hajdani jogi alkalmazásához és mily alapon került kapcsolatba a hamisesküvés a lúd fogalmával? Tudtommal eddig még senki sem oldotta meg kielégítően e feladatot; tehát elég ok van reá, hogy megpróbálkozzam vele. A régebbi korban is akadnak ugyan egyes kísérletek a megfejtésre, de csak úgy találomra, hozzávetően, ingadozva. így teszem Szegedi János, ki a Corpus juris-t egykoron jegyzetekkel bővítve adta ki, akképpen vélekedett, hogy a ludasok a ludakat jellemző lármásság (gágogás) és ingatag hűség miatt kapták különös nevüket. Batthyány Ignác, néhai tudós erdélyi püspök nem tett ugyan kifogást ezen értelmezés ellen, mindamellett, külön megokolás nélkül, lehetőnek vélte, hogy a ludasok latin aucarius neve nem a lúd értelmű aucá-val (ebből aucarius melléknév am. ludas) függ egybe, hanem az ölyv, sólyom jelentésű aucariusszal. Ez utóbbi lehetőségnek meg- okolását pótolta Batthyány helyett Szír may Antal, ki a megbélyegzésben keresvén az aucarius elnevezés eredetét, arra az ötletre jutott, hogy valamint a madarászok, solymárok hajdanta mezei gazdaságukat elhanyagolva, mezítelen lábbal és kenderövvel övezve jártak, úgy őseink az esküszegőket is, kikre a törvény hasonló büntetést szabott, megvetésből aucaidusoknak, mintegy: madarászoknak, solymároknak nevezték el. Nem szükség bizonyítanom, hogy ez a kétféle ötlet — noha Szegediében kétségtelenül van tetszetősség — alig jöhet számba a ludas jogi használatának kielégítő megfejtésénél. Lássunk tehát jobb, valószínűbb magyarázat után! Próbáljuk földeríteni : magyar észjárás terméke-e ezen elnevezés, vagy idegenből való átvétel ? A ludas melléknév eredete szerint annyit tesz, mint: lóddal biró, ellátott, bővelkedő; s azután másodsorban: lúdáruló, ludas kofa, lóddal kereskedő. Semmi kétségünk se lehet benne, hogy első jelentése révén nem juthatott e név a szóbeli jogi alkalmazásához ; sőt második értelme sem igen adhatott alkalmat az ilyetén különös kapcso- latbaejtésre (appercepcióra). Már inkább segíthette esetleg hozzá a harmadik, képes jelentése, t. i. fecsegő, asszonytermészetű, ámbátor még ennél is nehezen áthidalható üresség marad a fecsegés, meg a hamisesküvés között. Annyi bizonyos, hogy a lódról való közmondásaink és szólásaink rossz tulajdonságok jelképének mutatják ezen házi szárnyast népünk felfogásában, teszem : „Egy lúd, két asszony: egész vásár. Gágog, mint a lúd. Mindég vedel, mint a lúd. Ludak törvénye : kiki magának! A libából is kitör a lúdmér eg. Csúnya lúdmérgü. Lúdmé- reggel zsibogó zsinat.“ Stb. Mint látnivaló: a hid a magyar népi szokás-mondásokban rendesen rossz tulajdonságoknak: lármásságnak, falánkságnak, kapzsiságnak, méregnek hordozója.Csakhogy ez a megállapítás sem igen visz bennünket előbbre a ludas törvénybeli alkalmazásának földerítő utján. Mintha erősebb világossággal kecsegtetnének haladásunkban azok a mondások, melyek a lódnak és a ludas kofáknak egyforma ravaszságára céloznak, amilyenek például: „Lónak, lúdnak, leánynak nem jó hinni. Mindent magára vesz, mint a ludas asszony. Előlszól a ludas ember.“ A Szegedi állította ingatag hűség, hamisság, lármásság tehát a hidakról (meg a ludas kofákról) valóban igazolható a magyar népi észjárásból. Ennélfogva a ludas: per- jurus=hamisesküvő, hamishitű értelme ismét valamiképpen megérthető lenne. Ámde fönnmarad mellette
