Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 18. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914. március 1. bénító keserűség forrását nyit­ják meg azok szivében, kik a régebbi városi tisztviselőktől nem kívánt főiskolai képzett­séggel léptek a városi tisztvi­selői pályára, bizalmat és reményt helyezvén azon lehe­tőségekbe, melyek egy szorgal­mas, használható és munkás tisztviselői tevékenység jutal­mazásául nekik a megürült ál­lások elnyerésével előmenetelt biztosíthatnak. Azok, kik a takarékosság jelszavával s ezzel kapcsolat­ban a tisztviselők méltányos érdekeinek semmibevételével al­kotnak maguknak véleményt, nem gondolják meg, hogy az érdekelt tisztviselők eleddig csak egyik kollégájuk tisztelt személyére s korlátolt munka- képességére való tekintettel és csak azért végeztek kötelesség­feletti munkát, mivel biztosan remélhették, hogy a kiméit tisztviselő visszavonulásával fö­lös munkásságuknak jutalmát az igazságosan gondolkodó kép­viselőtestület választása utján el fogják nyerni. Ha a pénztárak egyesítésének külömben eléggé helyes, de a mostani állapotnál nem olcsóbb terve megvalósítható volna, a mi azonban az erre szolgáló helyiség hiánya miatt ez idő szerint — úgy tudjuk — ke- resztülvihetetlen, a második ta­nácsosi állás a városi adminisz­tráció biztosítása szempontjából mindenképen fenntartandó, még mintha az a pár szó újra kiengesz­telte volna szivét. Mintha abban az elfojtott hangban egy leküzdött sze­relem csöndes melódiájának utolsó akkordja hívta volna vissza. Rátekintett a leányra. Annak szemeiben izgatott zava­ros láng égett s ajkán valami kitörni készülő érzelem visszatartott hangja vonaglott. — Maradjon, ne menjen még 1 Mintha küzdött volna magaval, egy pillanatra eltakarta szemeit. De mikor ismét ránézett Tihamérra, már megint az a büszke, dacos márvány­arc volt, melytől a fiatal ember visszarettent. Mikor megszólalt, már a hangja sem remegett úgy, mint az előbb. — Azt hiszem, most már tudja, hogy miért kell nekünk elválni. Én szegény vagyok, ön is az. Így nem léphetünk ki az életbe. Hanem azért maradjunk jóbarátok, de csak illő távolból. Majd valamikor, amidőn már nem a szerelemnek fogunk élni, akkor újra találkozhatunk közelebb­ről is, de addig nem . . . Most Is­ten vele 1 . . . — Csak egy szót még ! Esede­zem, — szólt Tihamér és fájdalma­san tekintett a leányra. — Azt mond­ja meg, hogy szeretett-e hát csak­ugyan engem, úgy ahogy mondta ? A leány arcát áruló pir öntötte el. pedig véleményünk szerint oly módon, hogy a tanácsjegyző állása szerveztetnék át közigaz­gatási és jogi tanácsosi állássá, a fogalmazó gyakornoki állás pedig árvaszéki jegyzői állássá ; és ezek, valamint a főjegyző között osztatnék fel azon mun­ka, mely a megszüntetett pénz­ügyi tanácsosi állás munkakö­rében volt, s amely a fenntebb ismertetett túlterheltség követ­keztében a mai állapot mellett állandó és nagy hátrálékot okoz. Anyagi oldaláról vizsgálva a kérdést, a tanácsjegyző fize­tésének tanácsosi fizetésre leen­dő kiegészítése fizetésben 400 kor. minimális, 1200 kor. ma­ximális összeget, lakbérben 210 kor. összeget jelentene ; a fo­galmazó gyakornok fizetésének kiegészítése a X. rangosztály­nak megfelelőleg minimálisan 440 kor., maximálisan 840 kor., lakbérben 150 koronát jelentene. De ezzel szemben megtakarí­taná a város a tanácsosi fize­tésnek minimálisan 4510 kor., maximálisan 5310 koronára menő összegét. Ezen módon meg volna oldható a fölvetett kérdés egy­részt a város anyagi érdekét, másrészt a hivatal érdekeit biz­tosítva, de meg a fiatalabb tiszt­viselők méltányos előmeneteli törekvése szempontjából is, mely felett éppen azoknak nem sza­bad szemet hunyniuk és közö­nyösséget mutatniuk, kik tud­— Lehet, hogy szerettem, vagy . . . csak gondoltam . . . Oh, én érdemetlen is vagyok magára, törölje ki szivéből még az emlékemet is, látja, ingadozom, nem tudom, hogy mit éreztem . . . Aztán elfordult tőle, hogy szét­morzsolja ujjai közt azt a két alkal­matlan könnycseppet. A társaság pedig mulatott, vígan, önfeledten. Csapongott a jókedv, hullámzott a vidámság. Az asztal alatt törött pezsgőspohár hevert II. Nem vette észre senki, mikor az ifjú csöndesen, észrevétlenül elhagy­ta a mulatókat, csak Hermin nézett utana fájdalmasan, elborult arccal. — Szegény Tihamér, mit gon­dolhat ő most felőlem ? Azt hiszi, hogy csak játszottam vele, hogy nem is szerettem soha, pedig egy leküzdött szerelem fájdalmas emléke kiséri őt az életbe. Miért is voltam olyan balga, mikor tudtam, éreztem előre, hogy úgy sem lehetünk egy­máséi. El kellett volna fojtani ébre­dező szerelmemet még csirájában, kitépni minden érzelmet szivemből s nem adni tápot az emésztő, fellob­banó lángnak. S mig ott ült a nevető, kacagó lányok közt komor arccal, elborult kedéllyel, szivében addig küzdött az ják jól, hogy a város nagyon is rászorul oly tisztviselőkre, kikben mind a szellemi, mind az erkölcsi kvalitás megvan a város fontosabb pozícióinak be­töltésére. A jótékonyság. A Mester kitárta karjait. S az előtte állókra tekintett lélek­látó szemeivel és imigyen szólt: — Szeressétek egymást. . . Megdöbbentek a kiválasztot­tak: a társadalmi kérdés prob­lémáinak ilyen módón való el­intézésén. És szellemük csodá­latos erejével most látták meg a legnagyobb emberi értéket, melyhez semmi kincs sem ha­sonlítható. És megértették a Mester szavát s egyszerre gaz­dagabbakká lettek minden kincs­tárak urainál . . . Tolongás van az életuton, tömérdeken törtetnek előre, anél­kül, hogy látnak a célt, szem- sugáruk megtörik az ut felka­vart porán. Kevesek látják cél­jukat . . . Nem egyformák az emberek. A szemek és fülek hiába adattak meg mindenkinek, nem minden szem lát és nem mindenik fül fogadja be az em­beri lélek csodálatos voltát hir­dető eszmét: — Szeressétek egymást! — De elsősorban azokat, akik még ma rászorultak a szeretetre. Mi­lyen sokan vannak, akik még télviz idején sem veszik észre a rongyos és vékony gunyájú gyermekeket. Pedig a fogékony gyermeki lélek nem feledné el a kapott jókat, amelyek csak alkalom adtán jótékony cseleke­detek. Hiszen minden cseleke­elfojtott szerelem, de ő erős maradt. Az anyja magához intette, vala­mit súgott e fülebe, s mikor újra le­ült, már játszi mosoly ült arcán, édes szavak csengtek ajkain. Vidám­ságot erőltetett magara, pedig olyan nehezére esett. Mikor egy-egy eről­tetett mosoly rebbent el ajkán, olyan kedve lett volna sírni, zokogni ke­servesen. Siratni álmait, megkö- nyezni szerelmét, zokogni fájdalma, szenvedése fölött . . . ifi. Későre járt már az idő, mikor a társaság szétoszlott. Herminék nem mentek egyedül, hozzájuk szegődött az a kiállhatatlan Berkó Laci. Még a karját is felajánlotta Herminnek. ü meg nem merte visszautasítani. Igaz, hogy már kopaszodni kezd, de hát gazdag ember. Meg aztán tetszik is neki a lány. Nem tudni előre semmit 1 Az egész utón olyan lágy, ér­zelgős hangon beszélt hozzá. Azt hitte, hogy jól áll neki. Úgy odasi­mult az oldalához, mintha csakugyan szerelmes lenne belé az a vén, ki­égett szív. Néha még a karját is megszorította. Hermin mindezt észre sem lát­szott venni. Hallotta ugyan azt a ki­állhatatlan, affektált hangját, de egy szavára sem figyelt. Annyira sem detet döntően befolyásolnak a körülmények. Számos egyesület van, mely a jótékonyságot propagálja. És sokszor a legkülönfélébb módon igyekeznek, hogy az egyesület vagyona szaporodjék, hogy mi­nél több emberrel tudják jóté­teményüket éreztetni. És itt, amikor tulajdonképpen a jóté­konyság népszerűsítéséről lenne szó, sokszor éppen az ellenke­zőjét érik el a buzgólkodók, mert tevékenységük más irány­ba is elkalandozik, s ilyenkor a jótékonykodóknak nemcsak er­kölcsi mérlege billen fel, hanem könnyen megtörténik, hogy az anyagiakban is változás áll be, pedig a magyar közönség az adakozás terén a legmesszebb határig is elmegy. Ezt bizonyít­ják a napilapok, amelyekben állandóan sorozatokat találunk befolyt összegekről; s ráadásul még egy-két felhívás is akad. Most már elképzelhetjük, hogyan állhatna a jótékonyság ügye, ha a nagy adakozó tábor nem fedezné fel árnyoldalait. Egy sajátszerű esetet emlí­tünk meg. Jótékony célra ünnep­séget rendeznek. Rettenetes har­cok folynak a közönség és a jótékonyság bájos katonái között. Eredmény: minden jegy elkel. Az ünnepség nagyszerűen sike­rül, mindenki megjelenik, hogy lássa es hallja a kitűnő művész­nőt, aki párisi útjáról mondott le, csakhogy itt szerepelhessen. Sohasem volt műsoros ünnep­ségnek ennyi közönsége s ilyen nagy sikere. A közönség boldo­gan távozik; s otthon is csak a jólelkű művésznőről beszél­nek. Aztán jön az elszámolás. S még jó szerencse, ha marad méltatta. Inkább elnézte a sűrűn szállingózó hópelyheket, a zuzmarás ágakat s a tündöklő, sima, fehér utat, melyet a sárgás gázláng kísér­tetiesen világított meg. Máson járt most az ő esze, nem azokon az ostobaságokon, amiket Berkó összefecsegett neki. . Mikor befordultak az uccájukba, három mámoros fiatal ember jött velük szembe. Nagyon szomorú le­hetett az egyik, akit karonfogva ve­zettek társai. Dalolt. Valami bánatos, mélabús nótát, hogy felverte az ucca csendjét vele. Csak mikor társai fi­gyelmeztették, akkot hallgatott el. — A mai fiatalság ! — jegyezte meg Berkó gúnyosan. Közelebb értek egymáshoz. — Ne bántsatok, hadd búsuljak, — szólalt meg szomorúan. — Van okom rá. Érzem, hogy belopta ma­gát a szivembe ez a kérlelhetetlen tél . . . tönkre tett, megölt . . . Hermin előtt olyan ösmerősnek tűnt fel ez a hang, mintha halottá volna már azt a boldogságról is be­szélni. Éppen elhaladtak mellettük. Tihamér volt. Herminnek elborult az arca s a csapongó hópelyhek könyet csaltak szemébe ... »

Next

/
Oldalképek
Tartalom