Esztergom és Vidéke, 1914
1914 / 2. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1914 január 4. házat épít a semmiből egy agilis ember munkájával, akkor a mi Kath. Körünknek sem szabad megijedni a pénzügyi nehézségektől. Nem, annál kevésbé, mert annak tagjai közt számos oly férfiú van, akik megmutatták életükben, hogy lehet semmiből valamit teremteni. Alfa. Bomladozó erkölcsök. A látszólagos jólét, műveltség, vagyonosodás terjedése közepette a gondolkodó elmék és elfogulatlanul itélők egy hajdan nagyratörő társadalom szomorú aláhanyatlását veszik észre. A férfias jellem és vasakarat a múlt emlékeiben él csupán. A mozgató erő ma a pénz és élvezetvágy, mig a Közöny a közügyek iránt általános jelenség. Elvtagadás, meghu- nyászkodás a hatalom, vagy a felsőbbség előtt — magánérdekből, — napirenden van. A bűnesetek száma rohamosan nő, a fiatalokra esvén a bűnösök nagy része. Terjed az iszákosság. Szinház és irodalom szent tűzhely helyett mételyterjesztő mocsárrá válik igen sok elmében. Valóságos átokként sulyo- sodik reánk a társadalmi betegségek sokasága, az iszákosság, ebből kifolyólag az öröklő elmebaj, tüdővész és görvély- kór. A fiatal nemzedéket meg- rontotta a pornográfia, amely alattomosan átlépi házunk küszöbét és letelepszik tűzhelyeink mellé. Vagy nem átok-e az egy gyermek rendszer, vagy a materialista felfogás, mindennek a forrását az anyagban keresni, csupán érzékeinknek élni kinevetni az áldozatkészséget, a hazafiságot, tagadva az erényt és magát az Istent is. Bizonyára nem alaptalan az aggodalom, mely ezek láttára a jobb lelkekben és a csüggedés közepette csak az ad erőt ha visszatekintünk nemzetünk történelmi múltjára. Mennyi erőnek kell lenni a magyarban, hogy ennyi mérhetetlen csapással dacolva, leveretve, megalázva, újra és újra talpra tudott állani és diadalmaskodni ármányos, erős ellenségein. Nem lehet, hogy végleg kiapadt volna a forrása az erénynek. Nem lehet, hogy az idegenből ideplántált méregnek meghódoljunk. Nem lehet, hogy erőnket összeszedve, vissza ne tudjuk verni azt a támadást, amelyet egy idegen a magyar természettel merőben ellentétes szellem intéz ellenünk. Az utolsó ötven esztendő alatt nemzet alig ment át olyan rohamos átalakuláson, mint a magyar. A beözönlő nyugoti műveltséggel együtt azonban egy idegen szellem is beférkőzött. Kialakult egy osztály, melyet nem hevitenek a régi elvek és a mely uj életfelíogást, uj szokásokat emelt uralomra. Lázas tülekedés a földi javakért és lekicsinylése minden erénynek, s ez lett a gyakorlat. A rendőri statisztika ijesztő módon mutatja be a degenerált, erkölcsileg gyenge nemzedék elzüllésének emelkedő számát. A hivalkodó fényűzés irigységet kelt. Az igények fokozódása és a munkabérek emelkemost elhelyezett városi múzeumnak is egy ily kultúrpalotába volna való. Magától értetődő, hogy az egyesülésnek oly formában kellene történni, hogy a Kath. Legényegyletnek telkéhez fűződő anyagi érdekei teljes elismerést nyerjenek és ez intézmény is az épületben céljainak megíelelő otthont találhasson. Természetesen a legnehezebb a dolog a terv kivitelénél a pénzügyi rész. De nem megoldhatatlan. Itt számolni kell azzal, hogy a kath. intézmények létesülése körül is áll az az elv : bis dat, qui cito dat. A keresztény fajt úgyis a kisebb mozgékonyság, a leleményesség hiánya jellemzi, kíséreljük meg e tulajdonságot itt eloszlatni. Az építés költségei részben fedezhetők volnának államsegélyből, amit az állam a vidéki városok kulturális palotáinál más városokban nem tagadott meg. Fedezhető volna továbbá az épület földszinti helyiségeinek bérbeadásából, sőt esetleg a Kis Duna felé eső rész értékesítéséből. Természetesen ez még kevés. Ha azonban a komoly akarás szándékával kezdené meg a Kath. Kör az eszme kivitelét, lehetetlen, hogy az ne vezetne eredményre. Amikor a Szentgyörgymezői Kath. Kör 1—2 év alatt 20,000 koronás is, mert Besze az ő nagy hangját a 48-iki országgyűlésből elvitte a tobor- zók közé, elvitte a debreceni ország- gyűlésbe, elvitte Szent Tamás sáncai ala, elvitte a börtönbe, elvitte a határozati pártba, el a Deák-pártba, csak már a fúzión túl nem vitte sehova. Akkor már nem Besze, hanem Bal- dácsi volt a „legnagyobb magyar“. Ő a felhőket verő öreg fejét és képviselőtársai fülét összetépő rokkant hangját már előzőén beleszoritotta valami hivatalba, ahonnan lassan, észrevétlen, elfeledten gurult le egészen a szeged rókusi kórház kurta ágyáig. Elmentem meglátogatni a szegény öreg Generál Bőzét. Ott feküdt egy kis szobában, melynek, ha kissé rö- videbb, — az ágy módjára — a falát is ki kellett volna szedni, hogy a beteg kinyujtózhassék. Ott feküdt az ágyban, teljes elhagyatottságban és komor csöndben, egy gigászi csontváz, melynek csak a bozontos, havas szemöldöke és kipödrött fehér bajsza adott emlékeztetőt a régi dör- gőhangu, félelmes, zordon Generál Bőzéből. Fáradt szemehéja lecsúszott sovány arca hatalmas csontjaira s aludni látszott, de mikor vissza akartam húzódni, fölvetette a szemét. — Ki az ? — kérdezte gyengécske hangon. — Egyik helybeli lap munkatársa, — feleltem. — Köszönöm, hogy meglátogatott kartárs, — susogta inkább, mint mondta. A „kartárs“ meglepett, mert én sohasem voltam képviselő, vagy szónok, nem verbuváltam sem nemzetőrt, sem voksot. Kérdezősködtem hogylétéről, ő azonban nem felelt erre, hanem mereven, szinte csudál- kozva fixált egyre. — Hogyan tudta meg kartárs, hogy itt fekszem? — kérdezte végre. — Az alorvos említette a nevét. Erre még jobban elmélyült szemében a bámulat. — Hát ismeri a nevemet ? — Ki ne ismerné a Besze János nevét ? — Csudálatos, — mondotta elmélázva, —- hát nem feledték még el az emberek egészen ? — A Besze-név a történelemé. Elmosolyodott. Inkább gúnyosan. — Harminc szavazatot kaptam az utolsó választásomon. Halkan mondta e szavakat, de mégis úgy tetszett nekem, mintha valami nagy, nagy mélységből egy vigasztalan panasz szállna föl hosszú, nagy visszhangozással. A múlt fél- száz éves mélységéből följ ajduló dörgő hang panasza, mely onnan már csak susogásnak ért föl. Ereztem, hogy e pár szó egy tragédiát mond el, mert a legnagyobb magyar hangnak nem lehet nagyobb tragédiája a harminc utolsó szavazatnál. — Eltévesztettem a pályámat, kedves kartárs, — lihegte. — De kérem . . . — Hagyja csak rám. En nem szónoknak, hanem Írónak születtem. Hogy észrevette meglepetésemet, szomorúan ingatta a fejét, már ahogy gyöngeségében tudta. Így hát megtudtam, miért vagyunk mi — ő, a Generál Bőze és én, a vékonydongáju, kezdő ujság- irócska, — kartársak. Mindketten irók vagyunk tudniillik. Nagy erőlködéssel a párnája alá nyúlt, miközben úgy festett, mintha egy árnyék-óriás küzködnék valamely a párnája alá bujt ellenféllel. Végre kihúzott onnan egy kis kulcsot s átnyújtotta. — Zárja csak ki azt a fiókot, — szólt az asztalkára mutatva, -- talal abban valamit. Fölnyitottam a fiókot. Tele volt vaskos füzettel. — csupa reszketeg, öreges vonásokkal irt kusza kézirat. — Ez az én életem nagy műve, — mondotta. — Ez fogja az én nedése nem szüntette meg a munkás elégületlenséget. A szocialista sajtó terjeszti és ébren is tartja a hitet, hogy nincs igazság, az erkölcs csak mese, a becsület előítélet. Hajdan a vallás tanitasa s a hit megnyugtatta a felzaklatott kedélyt és megacélozta az akaraterőt. Ma kockára van téve mindez, mert hit nélkül olyan az ember, mint a szomorú fűz viharverte ága. Nap-nap után találkozunk sivár lelkekkel, akiknek egész gondolatvilága az élvezetszomj csillapítására irányul. Nem egyesek, de az ország legfontosabb érdeke követeli, hogy megtanítsuk ezeket a tévelygőket a sötétségből feltekinteni az égre, ahonnan évezredek óta jött a vigasztalás. A hitélet fejlesztésére, az erkölcsi érzés megerősítésére — mondja Lavallee — az egyedüli mód a lelkek békéssé változtatása. A nyugtalanság és elégület- lenség beteges tünete uralkodik közöttünk. Leküzdhetjük ennek a veszedelmes következményeit, ha egybekapcsoljuk a szociális munkát a hitélet erősb- bitésével és ehhez erősítésképpen a magyar ismét hozzáfordul az ő régi, hazafias erényeihez. ■ TOLLHEGGYEL - w4 ......... P A rang. Ismeretes a temesvári hadtestparancsnoknak kiadott azon rendelete, mely szerint meghatározza, hogy a villamos vasúti közlekedést az őrnagyoknak s azoknak, akik ennél mavemet megőrizni, nem az a másik. Ez az egész emberiséget boldoggá fogja tenni. A cime is: Világboldogság. Adja ide kartárs, fölolvasok belőle néhány részt. És olvasott vagy egy órahosszat. Hangja csak olyan volt, mint két zárt ablaküveg közt vergődő dongó dor- mogása, de az energiája, mellyel a kimerüléssel megküzdött, a régi, lármás Beszéé volt. Hanem a gondolatai sem voltak egyebek dörgő, nagy hangjának írásba öntésénél. És amig olvasott, mindig arra gondoltam : Istenem, ő a világ boldogságáról álmodik és a lába, az a láb, mely nyomot (már akármilyent, de nyomot) hagyott a történelemben, kilóg az ágy ellenkező szélén . . . . . . így láttam én viszont kis gyermekkorom „legnagyobb magyarját“. Ő különben még egyszer megverekedett a halállal s a kaszás csak egy év múltán kerekedett föléje. A kórházat félig-meddig gyógyultan hagyta el, hanem, hogy mi lett élete nagy művével, a „Világboldogsággal“, nem tudom. Csak annyit, hogy a világ még mindig nem boldog.
