Esztergom és Vidéke, 1914

1914 / 70. szám

Esztergom. 1914.

XXXVI. évfolyam. 70. szám.

Vasárnap, augusztus 30.

POUT! HR! és TRRS

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL :

SIMOR JÁNOS UCCA 20. SZÁM TELEFON 21.,

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK.

FŐMUNKATÁRSAK:

DR RÉTHEI PRIKKEL MARIÁN és Dr KÖRÖSY LÁS,

LAPTULAJDONOS ÉS A SZERKESZTÉSÉRT FELELŐS :

LAISZKY JÁNOS

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

0

ELŐFIZETÉSI ÁRAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 20 FLLÉR . NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Krasznik.

Egy hónappal ezelőtt még nem jelentett e név egyebet, mint egy csendes, békés orosz városkát, amelyben elnyomott minden szabadság és jog nélkül állatmódra élő muzsikok véres verejtékükkel keresték meg az ízetlen, kemény mindennapi kenyeret; ahol az Atyuskának tanulatlan, de gőgös és erőszakos hivatalnokai nyúzták a népet, loptak, sikkasztottak kedvük szerint.

És ina mi mindent jelent, mily sokat mond, mennyire lelkesít, mekkora büszkeséggel tölti el mindannyiunk szivét- lelkét ez az egy szó, ez az egy helységnév.

Jelenti, hogy Monarchia hadserege egy lépéssel sem marad II. Vilmos büszke ármádiája mögött, hogy nem ismer

„Esztogom és Vidéke“ tárcája.

Isten veled !

Irfa : Sárkány Sándor.

Isten veled én édes, szent Szerelmem, annyi szép álmom fehér Asszonya ! . . Talán már holnap hív el a kürtszó, s talán már többé nem látlak soha.

Könyörgő ajkkal, könnyező szemmel Ki tudná hányszor rogytam Eléd 1 . . . Koldus gitárom irgalmad esdte, szivem, a lelkem parancsid leste, mint leigázott szolgacseléd ! . . .

Eljöttem újra dalos gitárral, ámde ma hangja nem könyörög ! . . . Nem sír a lelkem, nem kér az ajkam, Nem régi emlék csendül a dalban, s nem visszasíroft nagy gyönyörök! . . .

“Búcsúzni jött a legkedvesebbtől, búcsúzni jött az Egyetlenegytől, s mindentől válló magyar legény, hogy mielőtt a hazája földjét élete árán dicsőn megvédje : imádni jöjjön az Isten elébe ;

lankadást, csak kitartást, nem félelmet, hanem csak rettenthetetlen bátorságot, lelkesedést és harckészséget.

Mesél Krasznik neve véres, de diadalmas csatákról, amelyekben újra fellobbant az ősi magyar hadierények tüze, mesél fényes diadalokról, ezer még ezer ellenséges halottról, sebesültről, fogolyról, sok-sok zsákmányolt lobogóról, ágyúról, fegyverről, a nyert csaták e büszke emlékeiről.

Azoknak pedig, kik derék katonáink harckészségét csak kétségbe vonni, hadvezetőségünknek minden intézkedését csak gáncsolni, a jövőről meg csak fekete színekkel ijesztő rémképet festeni tudtak, mélységes, de megérdemelt megszé- gyenülést és hisszük feledhetetlen — tanulságot szerzett Krasznik neve, a kraszniki diadal.

Nézz a szemembe szép szemeiddel,

— melyek csókomtól annyiszor égtek; s amelyek egyszer mindent feledve meguntak látni; semmivé téptek; — mosolyogjon egyszer, egyszer csak ajkad,

— melyek annyiszor szívták az ajkam; s amelyek egyszer mindent feledve vérző sebeket haraptak rajtam : — hogy hadd lehessen erősebb karom, amellyel e szép Magyar hazáért fegyverem, kardomat megragadom I . . .

És ha az éjben, puha kis ágyon tán elkerülne egyszer az álom, midőn a harcból már hazatértek kedveseikhez mind, csupán én nem : Nézz fel Égre I ... Az ablak előtt, ott lebegek majd mint azelőtt . . .

Sápadt sugáron tüzesen égek, elhozva Néked a “Dicsőséget. —

Én édes Szentem nyújtsd a kezed :

Isten veled I . . .

Azonban a kraszniki győzelmes csata, s seregeinknek Oroszországba való diadalmas előnyomulása mindezeknél többet is jelent. Jelenti, röviden kimondva azt, hogy Monarchiánknak és dicső hadseregünknek nem jut statiszta szerep a világtörténet színpadán most folyó hatalmas színjátékban, nagy szövetségesünk Németország, illetve hadserege mellett; sőt ellenkezőleg igen fontos, talán döntő szerepünk lesz, hisz a számra erősebb s egyúttal szí- vósabb ellenseg legyőzése maradt reánk. A Német-birodalom főerejét Franciaország ellen összpontosította s az orosz harcteret csaknem teljesen, seregeinknek engedte át, amely tény már maga beszédes bizonysága annak a nagyfokú bizalomnak és elismerésnek, amelyet hadseregünk eddigi haditényei szöFranciaországi utam epizódjai.

Irta: Nádler István.

A szállodásnénk.

Soha dühösebb franciát! Hogy mégis megmaradhattunk nála, nem neki, hanem a tabesi püspöknek köszönhetjük, ki, mikor a szállodásnénk kiakarta tenni a szűrünket, ráírt, hogyha a mostani nehéz időkben elűzi az idegeneket, lesz rá gondja, hogy békés időben se kapjon vendéget. így hát kénytelen-kelletlen etetett minket. Nem sok köszönet volt benne. A déli és esti mindig káposzta-leves, illata még most is fölérzik belőlem. De hagyjan, nem a kosztról akarok Írni.

Különös öröme telt abban, hogy a szüntelen győzelmekről iró lapokat az orrunk elé tartotta s boldogan ma- gyarázgatta, hogy katonáik az egész vonalon győznek. (Ha még most is igy írnak a lapok, azóta egész Németországot leverték.) Persze nem igen tudhattuk, mi igaz, mi sem a hírekből. Magyar és német lapnak nyoma sincs. Egyszer aztán különös csemegével lépett elénk. Nagy betűkkel állott egy fejezet élén: „A monte- 1 negróiak győzelme az osztrák mavetségesünknél keltettek. És mig az ő csapataik Belgiumon keresztül diadalt-diadalra aratva sietnek a büszke, a gazdag, a szép Páris felé, addig a mi hős katonáink, habár a sokkal nehezebb terepviszonyok és a szembenálló nagyobb ellenséges haderő miatt talán kissé lassabban is, szintén diadalmasan halad előre Varsó felé, szabadságot hozva a nagymultú nemes nemzetnek.

Igazságos ügyért, Isten nevében kezdett harcunk tehát Isten segítségével diaaaimasan folyik minden vonalon. A jövőtől sincs mit tartanunk, az igazságos Isten, kihez imáink nap- ról-napra utat találnak, s aki eddig is megáldotta, győzelemre segítette fegyvereinket, ezután sem fogja elhagyni küzdő vitézeinket.

Krasznik neveis csak erre tanít:

gyár seregen.“ Mintha ezer csiklan- dó ujj ért volna a vékonyunkhoz, harsányan felkacagtunk. A kis szál- lodásné tágra nyitott szemmel meredt reánk, azt hihette, hogy az e- szünk szabadul.

Egyikünk aztán találóra megmagyarázta neki a dolgot. Egy darab papírra hevenyében rárajzolt egy o- roszlánt s szemben vele egy legyet. Aztán az oroszlán alá odaírta : Magyarország a légy alá Montenegró.

A kis vendéglősné, kinek tudja Isten milyen fogalmai lehettek Montenegróról, leesett állal bámészkodott a rajzra.

Különösen gondot okozott neki, hogy mi, ha innen kiszabadulunk, fegyverrel kezünkben jövünk vissza Franciaországra. Szüntelenül kérdezgette tőlünk, papoktól is, hogy katonák vagyunk-e.

Magyarázgattuk, hogy Magyarországon a papok nem fognak fegyvert.

Nem fért a fejébe.

— Óh, minálunk több mint 4000 pap harcol a seregekben.

Meg nem állhattuk, hogy egy kis tűszúrást ne adjunk neki.

— Nálunk meg — mondta egyikünk — annyi a katona, hogy nincs már szükség a papokra.

Másnap karon fog s zarándokla-