Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 2. szám
WF* Mutatványszám szives rendelés céljából! Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 2. szám. ffrl /• Vasárnap, január 5. POLITIKRI és TRRSRDRLMILRP. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21., A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI OETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF FŐMUNKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : 12 K NEGYEDÉVRE 3 K a K EGY HÓRA . 1 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT ♦ KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. EGY EVRE t FÉL ÉVRE 1 1 Vaszary bíboros és Esztergom városa. Két cikk. Irta: dr. Retkei Prikkel Marián. II. A jótékonyságot rendszerint két módon szokták gyakorolni azok, kiket nagy fölösleggel és nagy szívvel áldott mega Gondviselés kegyelme. Vagy tetemes alapítványokat tesznek az elhagyottak, szükölködők, gyengék számára s ezzel alamizsnájukat mintegy intézményszerüen állandósítják és nevük fennmaradását biztosítják. Vagy a jövőre és önmagukra nem gondolva, hanem csupán a jelennek égető szükségeit látva s érezve, apró pénzben, titokban osztják ki fölöslegüket az ajtajuknál köny- nyezőknek és rimánkodóknak. Hogy az adakozásnak mind a két módja dicséretes és megfelel a katholikus egyház szellemének, abban nem lehet semmi kétség. Hogy azonban melyik a helyesebb, vagy mondjuk! inkább: célszerűbb módja a j jótékonyságnak, arról már lehet vitatkozni és — tegyük hozzá : nem könnyű megegyezni. A modern kor felfogása kétségtelenül az első felé hajlik. S ki tagadhatná, hogy ez a mód több tekintetben cé’ravezetőbb és imponálóbb formája^az adakozásnak ! Ki tagadhatná, hogy az ilyetén való jótevőség megbízhatóbb eljárás arra nézve, hogy az alamizsna valóban érdemeseknek jusson! Ki tagad-1 hatná, hogy katholikus egyház- fejedelmeknél és különösen a magyar katholikus főpapoknál ez a hagyományosan meggyökerezett és szinte kötelezően elvárt íó módja a jótékonyságnak. Ám ha pusztán azt vizsgáljuk : mire ad példákat és egyenes tanításokat a biblia, meg a kath. egyház legrégibb hagyománya, lehetetlen el nem ismernünk, hogy a bár csendben és kicsiben, de válogatás nélkül és gyorsan való alamizsnálkodás mégis közelebb áll a szentirás és a kath. vallás intenciójához. Nem szükség ezt bővebben megokolnunk. Elég ha a hegyi beszédnek azon részére utalunk, melyben Krisztus igyen tanít: „Mikor alamizsnát adsz, ne tudja bal kezed, mit cselekszik a jobb kezed, hogy alamizsnád fejtekben legyen, és Atyád, ki rejtekben lát, megfizet neked“. Vaszary Kolos nem követte a nálunk megszokott főpapi jótékonyságban elődeit: nagy Hapitványokkal nem örökítette meg nevét. Ami tekintélyesebb adományokat tett, azokat sem hozta nyilvánosságra. De vájjon nem gyakorolta-e — kérdjük — a bibliai, a krisztusi alamizsnál- kodást? Ország-világ tudja róla, hogy dús jövedelmét nem pazarolta fényűzésre, nem kiterjedtro- konsága felgazdagitására. A legszavahihetőbb forrásból tudjuk, hogy másfél millió koronát kitevő évi jövedelméből alig juttatott nehány ezer koronát évről-évre jobbára szükebb viszonyok közt élő hozzátartozóinak. A többi jövedelmét szerény ház- és udvartartásának költségeit leszámítva, részint egyházi és kulturális célokra fordította, részint apróban osztogatta ki a hozzá íorduló bármely felekezetű s rangú megszorultak és szükölködők között. A pillanatnyi nyomor névtelen és zajtalan enyhítése volt ő neki életelve, mintegy javíthatatlan szenvedelme. Ebben nem ismert határt ; nem fogadott el eltérítő tanácsot. Ha valakije, nai o reá illettek Vörösmartynak édesanyjáról irt gyönyörű szavai : „Jobb időkből rossz szokása, Hogy a könnyeket ne lássa.“ Ilyen volt már egyszerű tanár korában, ilyen maradt a legmagasabb polcon is. Öreg emberektől hallottuk, hogy amikor még az esztergomi főgimnáziumprofesz- szora volt, jószive ismeretes lévén a helybeli szegények előtt, a hétnek bizonyos napján sere„Esztogom és Vidéke“ tárcája, A legszebb rózsa Suonio finn költő verse. Szép virág a rózsa, derült napra kelve, Amint aranycsepptől kicsillog a kelyhe, Óh, de láttam szebbet, sokkal ékesebbet, Harmatos rózsák közt a legeslegszebbet. . . A harcmezőn szerte reggeltől estvélig Dörögtek az ágyuk. Egészen az égig Hallatszott a hörgők halálordítása, Győzelemkiáltás vad félelemlárma. Jött egy ifjú leány ki a csatatérre, Mindenik katonát remegve megnéze. Egyszer csak megállóit s lerogyott egy testre, — Körötte a hóban vérrózsa volt festve. S amint a lánya ézte, szeméből egy könnycsepp Épp a vérrózsának közepébe csöppent. S ott virult, ott égett — mit valaha láttam — A legdrágább harmat a legszebb rózsában. Ford. Gazdag Lajos. A közlés joga fenntartva ! Jellemző apróságok hazánk népeiről a múlt század elejéről. Közli: Prisons. Folyt, és befejezés. „A magyar vet búzát magának, kukoricát sertéseinek ; a sváb rozsot és krumplit; a tót zabot; az oláh és orosz kukoricát magának és sertéseinek; a rác paszulyt és kukoricát; a cigány semmit sem. A dolgozásban a magyar erősen, magát mutogatva izzadtig dolgozik, de nem mindig van reá kedve ; a tót és a sváb sokat és folytában, de nem olyan nagy erővel; az oláh jól megfogja a dolog végit, mikor reá lehet venni, de ritkán ; az orosz tettetésből áll, nyög, mutatja, hogy sok erejébe kerül a munka, pedig semmi igyekezetét sem fordít reá ; munkában megizzadt oroszt soha sem látni, hacsak bottal nem űzik. A fuvarozásra legalkalmasabbak és legkészebbek is a tótok, de egy részint a németek és horvátok is; a magyar jobban szeret hajókázni, mert ez veszedelmes ugyan, de könnyebb, lefelé viszi őtet a viz, felfelé pedig húzzák a lovak vagy fogadott emberek. Kenyér után nagy készséggel eltávozik tót lakásától tetemes távolságra is; a magyar alig ismeri a faluja körül fekvő helységeket, nem mer tehát nagyon eltávozni, félvén, nehogy valahogy eltévessze az utat haza. A tót menyecskék legjobban szeretik nevelni a ludakat, a magyarok a csirkéket, a rácnék pedig a pulykákat. A vendégfogadók majdnem egészen csupa németek és zsidók által vannak elfoglalva nálunk, de vannak vendégfogadósok tótok is. A magyaroknál csak az asszonyok értenek a csaplárossághoz; az orosznak, hor- vátnak és az oláhnak fejébe sem fér a vendégek elfogadása és a szolgálat. A németeknél talál az utazó mindent, ami kell,, de meg is adja az árát; a zsidónál és a magyarnál csak rossz italt: annál többnyire pálinkát, ennél bort; a tótnál vagy mind a kettőt, pedig olcsón, vagy semmit. A tót nagy ellensége az erdőnek, kiirtja azt, ahol csak engedik; az orosznak a tunyaság miatt az orra előtt is benő minden bokrokkal. Muzsikája a magyarnak szívre ható, érzékenyitő inkább, mint sem vidámitó; a tóté táncra serkentő; a svábé egyformán szaggatott és nem indító ; az oláhé indulattal teljes és nem kedvesség nélkül játsza; az oroszé kevés hangokból álló dúdolás. Tánca a magyarnak és a tótnak páros, a két nem mesterséges lépések és mozdulatok után nem illetlen összefogódzással vigad ; a svábé egyforma ölelkezett keringés ; az oláhé társaságos ; többen kis helyen indulatos mozgásokkal valamely fegyver nemével (bot v. fejsze) hadarászva s kiáltozva táncolnak ; a rácé szintúgy társaságos, kerekbe járják, de indulat nélkül való egyforma földtaposás ; az orosz egy helyen ugrál, mint a medve a láncon. A táncnak minéműsége hasonlít nemcsak a nemzet, hanem a nyelv természetéhez is: a németnél szaggatott, a magyarnál folyó. Ittasan a magyar bús és maga- elszánt; a tót igen okos akar lenni; a sváb fecsegő és tehetetlen ; az oláh
