Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 13. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. február 13. létérdekében támadják meg az adózó polgárságot, mert egyrészt igazában csak kis mértékben emelik az adókat, másrészt az adózás arányosabb elosztásával, illetőleg a tehetősebb osztályokra való fokozatos átvitelével éppen a szegény népelemen akarnak tetemesen könnyíteni. Vagy nem tetemes könnyi- tés-e a szegénységre nézve az úgynevezett létminimum megállapítása, vagyis azon elvnek kimondása, hogy személyes adómentességben részesül mindaz, kinek évi összes jövedelme nem haladja meg a 800 koronát ? Az igaz, hogy ez a 800 koronás létminimum még alacsony (mert például Ausztriában : 1200 K), tehát kívánatos volna a fölemelése; de viszont vigasztaló ránk nézve, hogy teszem Olaszországban jóval alacsonyabb, mert mindössze csak: 250 lira. Tetemes könnyítés továbbá ugyancsak a szegényebb néposztályokra nézve, hogy az uj törvények behozatala megszünteti az eddigi másodosztályú kereseti adót, meg az általános jövedelmi pótadót, amelyek tömérdek igazságtalanságra adtak alkalmat. Eddig az adóteher égbekiáltó aránytalanságokkal volt kivetve az egyes néposztályokra, Leg- főkép az őstermeléssel (földhol dús növényzetükkel, hol meg a tenger vizébe merülő glecserjeikkel, a magasról alázuhogó vízeséseikkel, s a tengerben úszkáló s időnként föl- fölbukkanó bálnáikkal szórakoztattak bennünket. Percenként más és más képet, s új meg új színeket láttunk s úgy tetszett, hogy az élvezetek poharát mohón ürítjük s már nem is gondolkodunk, csak érezünk. így jutottunk el Lyngseidet állomásig s onnan a kétkerekű káriol-okon a lappok piszkos, de érdekes tanyájáig. Barátságos, de az idegenforgalom által koldulásra nevelt népség, amely iram- szarvas-csontból és bőrből készített tárgyakat árul s a magyar szavakat tökéletes hangzással ejti ki utánunk. Hajóra szállva a fiord uj színeket mutatott, melyek sehol másutt ily pompában nem tűnnek elő, mert a Napnak gyengébb fénye váltja ki azokat, művész ecsetjére méltók s bennünk is művészi hajlamokat keltenek. Visszafelé többnyire ködös, esős időben jártunk s igazában csak még egyszer, a Raft-sundban tudtunk fölhevülni. Oly szűk ennek a bejárata, mintha nem is volna, benn pedig a sziklaoldalak a pokolnak rémes képét juttatják eszünke. S mikor szörnyű- ködve bámuljuk a borzasztó hasadásokat, fölhangzik a hajó kürtje s a legbolondabb visszhangok zűrzavara támad. A néma csodálkozás gyermekes kacagásra válik, s mi kendőt lobogtatva köszöntjük a kapitányt, aki miveléssel) foglalkozókat, meg a készfizetéses tisztviselőket sújtotta, mint akik jövedelmüket el nem titkolhatták. Viszont nagy jövedelmű ügyvédek, orvosok, közjegyzők, tőkepénzesek, üzletemberek stb. könnyedén kibújtak a jövedelmükkel arányos adónak fizetése alól, mert annyi évi jövedelmet vallottak be, (ha egyáltalán vallottak !) amennyit a körülményekhez képest jónak láttak. Óriási turpisságok estek meg ezen a téren. A hivatalos adóstatisztika meglepő adatokkal tanúskodik róla. Egy-egy budapesti ügyvéd, teszem, csak évi 1598 K után, vidéki ügyvéd 853 K után, közjegyző 2290 K után adózott átlagosan. Emellett akadtak közjegyzők kik 200—300 K után adóztak. Nem kevesebb, mint 76 ügyvéd találkozott, aki — csodák csodája! — 100, mondd: száz K után, és 234, aki 200 K után fizetett adót. A legutóbbi statisztikai adatok szerint ösz- szesen 439,974-en voltak az országban, akik harmadosztályú kereseti adót fizettek; s ebből a tekintélyes számból csupán 3 2 % fizetett 2000 K.-t meghaladó kereset után adót, mig az országos átlag csak 360 K-t tett ki. Az országgyűlés pénzügyi bizottsága találóan jegyezte meg annak idején az ilyetén vérlázitó visszaélésekre: „Ezen nem hagy a jókedvből kifogyni bennünket. Sajnos, a sűrű esőzés miatt Torghatten megmászása elmaradt s csak a régi koronázó Trondhjemben jutottunk a hegymászás élvezetéhez. A téli sport tanyájára, a Fjeldsüterre gyalog mentünk fel, útközben sokszor ázva, de a majdnem kézzel elérhető szivárványban is mindannyiszor gyönyörködve. Este a Midnatsol nevű hajóra szálltam s további 36 órai tengeri utazáson egy rémes hullámzást álltam ki emberül, sok kedves vidéket s Moldő táján a kaleidoszkópnak eszméjére emlékeztető látványt élveztem, így jutottam Bergenbe, a hét magas hegytől környezett s halkereskedése miatt piszkosnak képzelt, valójában azonban remekszép városba. Egy 500 méter magas hegyről a vidéket, az öblök mentén pedig a várost ismertem meg minden szépségével s lakóinak szelíd, művelt, de mint tudjuk : politikailag is fönséges megnyilatkozásával. Szinte fájt búcsút vennem e paradicsomtól, de vonatom vitt a hires bergeni vasúton, hegyek oldalán, havasok tetején, szédítő völgyek s tiszta vizű fjordok mentén Krisztiánjába, majd tapasztalatokkal, tudással, az emberiség jövőjébe vetett hittel s mindenekfölött feledhetetlen emlékekkel Kjöbenhavn-on át édes hazámba. adatok alapján valósággal azt kellene hinni, hogy a nemzet egész kereső osztálya koldulásra van utalva, mert annyi jövedelme sincs, amelyből a legnélkülözhetetlenebb életszükségleteket ki lehetne elégíteni.“ Persze mindennek oka a val- lomási kényszer hiánya volt. A tágabb lelkiismeretű adózók tudniillik jövedelmükről egyszerűen nem tettek vallomást, amelyet állampolgári becsületszavukkal kellett volna megerősíteniük. Ezen a nagy anomálián segít az új adótörvény egyrészt a vallomási kényszer kimondásával, másrészt az ú. n. pro- greszivitással, vagyis a jövede- delemadó fokozatositásával, amely abban áll, hogy 800— 900 K jövedelemnél 5 K(azaz: 0.55%); 2000-2200 K-nál 25 K; 3000—3200 K-nál 44 K; 4000—4400 K-nál 76 K ; stb. stb. . . . 120.000 K-nál 6000 K (vagyis: 5%) s ezen felül általában 5% fizetendő akként, hogy a fokozatok 5000 K-ként emelkednek. Vájjon nem megnyugtató orvoslás és arányosítás ez az eddigi igazságtalanságok és aránytalanságok után ? Csak a legsivárabb önzés dobhatta lázitóul a gondolkodni nem tudó tömegbe azt a hamis jelszót, hogy az új adótörvények a polgárság létérdekét támadják meg. A nagy jövedelmeket ravaszul lehazudók és eltitkolok érdeke nem azonos a polgárság létérdekével ! Behatóbb vizsgálattal egyéb okokat is találunk annak igazolására, mily helytelenül járt el a kormány, mikor éppen a szegényebb néposztalyok érdekét szolgáló új adótörvényeket a telhetetlen pénzeszsákok jerichói lármájára felfüggesztette. így nyilvánvalóan a kisemberek érdekében való e törvényeknek azon intézkedése is, hogy — ha a lakást a tulajdonos részben maga használja, részben bérbe adja és a lakás egyszobás — akkor azt ki nem béreltnek kell tekinteni. Mostanáig az ily lakás a fizetett bérösszeg duplájának alapul vételével házbéradó alá került. Ha teszem valaki eddig egyszobás házaba — például — 4 K havi bérért lakótársat fogadott, az házbéradó címén a harmadik fokozatba tartozó községben 10 K 75 fillért fizetett; az új adótörvények szerint pedig (a házbéradó alá nem tartozó helyeken) mindössze csak 3 K házosztály- adót fog fizetni. Az ipar fejlesztését szolgálja az a fontos újítás, hogy az ipari vállalatok adókulcsa az eddigi 10%-ról 7%-ra kevesbedik; valamint az a kedvezés is, hogy az ily vállalatok jövedelmi adója 3%-nál több nem lesz. Nagyon helyes az a szigorítás, mellyel az új törvény a külföldön élő föld- vagy házbirtokosokat sújtja, amennyiben jövedelmi adóalapjukat háromszorosan számítja fel. Több más üdvös tulajdonságát említhetnők még föl az új adótörvénynek, de úgy hisszük, a felhozottakkal is eléggé meggyőztük olvasóinkat róla, mily helytelenül jártak el ép a szegényebb néposztályok, mikor „a polgárság létérdeke“ hamis ürügye alatt saját önző céljaikért jajveszékelő ál-demokratákkal versenyt követelték a fölfüggesztést. Sőt nagy számmal akadnak szerencsétlen elvakultak, akik még a felfüggesztés után is tovább üvöl- tenek a báránybőrbe öltözött ravaszokkal! íme : mire képes vinni az embereket a rövidlátás és a jelszavak meg nem értése. Morc. •# „Annyit én is adok.“ Két jótékony adomány története. Évtizedekre terjedő közóhaj nyert kielégítést, a „Kolos“ közkórháznak 1901- junius hó 30-án történt végleges elkészültével. Egyrészt Vaszary Kolos bíboros hercegprímásnak, másrészt az esztergomi Takarékpénztárnak fejedelmi adománya a szenvedő emberiség befogadására és elhelyezésére szükségelt • épületek költségeinek előteremtésére nézve meglehetős nagy gondoktól szabadította fel a város hatóságát. Az 1901. évi december hó végén a betegek átköltöztetése is megtörtént; 1902. év január 1-től már az uj modern közkórház fogadta magába a jelentkező betegeket. Elgondolni is nehéz, hogy mily nagy fáradság, körültekintés kellett ahhoz, hogy télviz idejében 80—100 beteget egy két nap alatt ki, illetve áttelepítsenek. A régi kórház tehát kiürült, s a képviselőtestület azt egyhangúlag hozott határozatával átadta egy másik nemkevésbé humánus intézmény szolgálatára, szegények munkatehe- tetlenek befogadására. Ámde a kórházi helyiségek abban a beosztásban, mintahogy azok
