Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 97. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. december 11 madik harmada a varos lakosságára háramlanék s az volna, hogy építse be szebbnél-szebb házakkal a Kis-Dunapart üresen álló telkeit. Mennyi ily beépítésre váró telek sérti az ember szemét lejebb-feljebb egyaránt ! Pedig milyen pompásan festene, ha az egész jólevegójű partot szép épületek környeznék ! Még rágondolnunk is kellemesen esik arra az időre, a mikor szemünk a Kis-Duna tükrében visszatükröző Ízléses urilakok hosszú sorában gyönyörködhetik majd. Esztergom tehetősebb polgárai, szerezzétek meg nekünk s magatoknak ezt a gyönyörűséget! Mint föntebb már érintettük, mi abban a vélekedésben vagyunk, hogy az egész partszépítés csakis úgy lesz helyes és harmonikus, ha a bal partnak, azaz a szigeti sétaútnak illő rendbehozatalára is ki fog terjedni. De vájjon milyen legyen ez a rendbehozatal ? — kérdik tőlünk összeráncolt homlokkal a Szépítő Egyesületnek lassú haladáshoz szokott régebbi tagjai. — Többoldalú ! —- vágjuk merészen a kiadástól rettegő aggodalmaskodók szemébe. — Hogy-hogy ? Az első tennivalót: az út kavicsozását, mint tudjuk, az egyesület már maga elhatározta. De szükség van reá, hogy envolt egyszerre. Sokat gorombáskod- tak vele, míg Budavárába ért. De semmi viszontagság sem csökkentette lelki erejét. És igy nem engedett a negyvennyolcból semmit, a mikor hű barátjával, megviselt somfabotjával, fölvánszorgott a dísztérre. — Istenem ! — sóhajtott föl magában a szánalomraméltó zarándok — Valamikor kivont karddal törtettem ide, melyről osztrák vér csöpögött . . . Igaza is volt. Akkor halálmegve- tóssel járt itt. Ma esdeklő tekintettel. A vitézséget szent szelídség és vallásos megadás alakította át a jó öreg jó lelkében. A hazaszeretet szent lángjából nem hamu maradt a hős katona öreg szivében, hanem parázs, melyet csak a halál hideg keze olthat ki. Senki sincs útjában. Nem hull- dogál kartácszápor, nem hörögnek a haldokló vártűzérek. Nincsen tusa életre-halalra. A várt megvédő honvédek halhatatlan emlékét bronz szoborba öntette a nemzet kegyelete. A legyőzött osztrákok emlékét pedig vasba verte azoknak a gyászos időknek engesztelhetetlen rossz szelleme, mely keserves évek során keresztül súlyos rabbilincseket kovácsolt szabadságharcunk hőseinek. Az esztergommegyei agg honvéd leborult a szent nemzeti emlék előtt. A milyen magasztos hely ma is a Golgothán az, hol Jézust keresztre feszítették a vallásos világ előtt, hasonló fenséges hely a budavári honvédszobor a jó magyar előtt. A jó öreg Toldi nem tudta hamarjában, hogy hova is tette őszirózsa koszorúját. nek megvalósításában egyre- másra felhívjuk a figyelmét, így például teljesen felesleges, hogy a dunaparti utat elejétől végig kavicsozzák ; elég lesz, ha a vizesebb, puhább, süppe- dékesebb részeket javítják ki. Ennek fejében azonban kavicsozásra szorulnak : a magyar hajóállomási út, a két szigetet összekötő töltésút, meg a külső sziget útja. Természetesen a kavicsozasnak nem szabad a hagyományos esztergomi módon történnie, vagyis a kavicsnak puszta szétteregetésével ; hanem gondoskodni kell róla, hogy föléje vastagon homok hintessék, s az egész alaposan lesulykoltassék. Második teendő a sétautat szegélyező gesztenyefák nyesése tudniillik az úttestre hajló ágak lebotolása, de nemcsak itt-amott, hanem végesvégig. Okvetlenül szükség van erre nemcsak az ágaknak egyik-másik helyen túlságos mélyre hajlása miatt, hanem esztétikai (= szépségi) szempontból is s még inkább a levegőjárás megkönnyítése végett. Ugyancsak a levegőjárás könnyítése végeit harmadik teendő volna a sétaút és a Duna közt részben maguktól nőtt, részben úgy ültetett cser- jék-bokrok kipusztitása. Ezekre egyáltalán semmi szükség sincs ott; csak a levegő füllesztésére Sokáig tépelődve tekintett föl Zala György egyik mesterművére, a harcoló honvédre és az összetört ágyúra. És eszébe jutott, hogy ez az érchonvéd az összes negyven- nyolcasokat túl fogja élni évszázadokon keresztül. Ennek a dicsőséges érchonvéd- nak nem akasztanak a nyakába koldustarisznyát, nem nyomnak a markába koldusbotot. A kit senkise sajnál, sőt szégyel, mint sok vergődő, életben maradt, elhagyatott rokkant hadastyánt, a ki valamikor szintén szembe nézett Budavár ostromakor a halállal. Azon is törte szegény fejét vájjon ne szentelje falusi virágait a nemzet védő angyalának, ki a küzdő hős honvéd felett lebeg? Hiszen ez a magyar jósjellem élteti még ma is az életben maradt utast. Mohikánokat a mellőzött öreg honvédeket, a nemzet legdicsőségesebb koldusait . . . így merengett az aggastyán egyedül fakó fejével, fakó ruhában és fakó szemevilágával egyaránt Csak azt érezte és észrevette, hogy valami nagyon fényesen ragyog előtte. Szegény jó öregünk a hulldogálö könnyein keresztül latta, hogy az elhagyatott téren valami nagyon bánatos és nagyon fenséges úriasszony áll előtte fekete ruhában, nagyon gyászosfekete szemmel, de márványfehér arccal és homlokkal és jóságtól sugárzó tekintettel. A nem kolduló koldus, a szegény öreg ember, a ki valamikor hős volt, újra hősnek érezte magát, élete alkonyán legutoljára, mert azt látta, hogy a nagyon szép uriasszony osztozik az ő kegyeletében. Látta valahol. De sohasem találvalók. Nem értjük, hogyan is gondolhattak az odaültetésükre. Hogy a padok szaporítására, arányos elhelyezésére s tisztában tartására az eddiginél jóval nagyobb gondot kell fordítania a Sz. E.-nek, külön nem szükség fejtegetnünk. Csupán arra hívjuk fel külön a figyelmét, hogy nagyon tanácsos lesz a padokat ezentúl földbe szegez- tetnie, mert azt nem szabad tűrni, hogy neveletlen emberek folyton ide-oda hordják, hányják, dobálják őket. Ha a Sz. E. városszépitő magasztos célját igazán atérzi, a miben nincsen okunk kételkedni, akkor lehetetlen figyelmére nem méltatnia, hogy a magyar agencia és a Kutyaszorító között nincs mindezideig tisztességes jól kavicsozott sétáló út. Egyenesen hálára fogja lekötelezni a város sétálni szerető közönségét, ha ezt a régen érzett hiányt hamarosan pótolja. Nos és, hogy az egésznek betetőzéséről: koronájáról se feledkezzünk meg, újra hangoztatjuk, amit már többször hangoztattunk, hogy gondoskodni kell minéi előbb a cifrahid pótlásáról: gyaloglódat a Kis Dunára ! Enélkül a szépen szabályozott Dunapart rideg, egyhangú; enélkül a szigeti sétálás a város lakossága nagy részének meg van nehezítve; erről régi jogunk alapján le nem kozott vele. Ismerte. Pedig sohasem látta. Talán valami tündérmesében hallott róla . . . Hogy is lehet az, hogy ez a magasztos termetű fehér arcú, bánatos szemű, feketeruhás úrnő már megjelent előtte többször ? Először talán akkor, mikor a negyvennyolcas honvéd megszűnt hazájában földönfutó lenni ? Azután talán akkor, mikor az ország fajdalmára engesztelő szentelt viz kellett és a legszebb gyémántok ragyogásától, az ő kön íyeitől, megvigaszta- lódott az egész nemzet szenvedése ? A vén csataló tehetetlenül, szótlanul, ámulva bámult a magas, karcsú termetű, szomorú és szent érzésű asszonyra, a ki egymagában állott a honvédszobor előtt. És egy intésére a távolban szoborrá vált egy háromszögletes kalapu egyenruhás alak. Máskülönben nem látott most mást senkit. — Ki is lehet ez az előkelő uriasszony ? — gondolta magában a vén Toldi. ' — Ki más — válaszolta önmagának — mint valamelyik vértanúnak jobb sorsú leánya, a kit most idehozott a legsajgóbb fájdalom, épen akkor, mikor senki sem veszi észre. De hogy rendkívüli honleány, hogy megdicsőült eszmék őrzőangyala, az leolvasható bánatos tekintetéről, szomorú homlokáról, fájdalmas magatartásáról és a fekete kéz- tyűs kezében tartott gyönyörű rózsáiról. A vén honvéd fájdalma megenyhült. Érezte, hogy osztozik valaki benne és igy nincsen egyedül bánatával és szomorúságával. Gyorsabban vert a szive. Kigyulmondhatunk! Sürgesse tehát a Sz. E. vezetősége, sürgesse az egész városi polgárság, sürgessék különösen a városi képviselők a megépítését. Igaz, hogy a városi közgyűlés már elhatározta a megépítést; de eddig mit se hallottunk a határozat foganatosításának idejéről. Ne engedjük, hogy éveken át vajúdjék, Írott malaszt maradjon! Szépet gondolni s akarni sok ember tud ; de szépet megvalósítani csak keveseknek jutott osztályrészül. Szeretve-szeretnők, ha a Sz. E. új vezetői az utób- biakközé tartoznának. Morc. »--♦»- ♦♦ »» »• ♦♦ ♦♦ »> »» Ünnepély a főgimnáziumban. Fényesen sikerült ünnepséget rendezett f. hó 7-én vasárnap délután 5 órakor a helybeli bencés főgimnázium ifjúsága a Szeplőtelen Fogantatás és Szent Imre tiszteletére. Az ünnepélyen a közönség, amelyben a város társadalmának minden rétege képviselve volt, oly nagy számmal jelent meg, hogy nemcsak az intézetnek különben tágas díszterme telt meg zsúfolásig, hanem még a folyosó egy részét is elfoglalta a később érkezettek nagy száma. Az ünnep fényét nagyban emelte, hogy megjelent azon dr. Cser noch János hercegprímás is, aki a főgimladt a lelkesedés tüze szürke szemeiben. Kifeszült összegörnyedt melle. Kiegyenesedett rokkant lába. Uj vér buzogott benne. A régi negyvennyolcas honvéd vér futott at valameny- nyi erén. Midőn a fenséges megjelenésű asszony az ő rózsáit a szobor vasrácsként ésére tette, a vén honvéd egyszerű falusi őszi rózsái szégyenkezni kezdtek. — Hát hogyan is illenének oda az én szegény virágaim a tündérszép rózsák mellé ? — furdalta az öreg honvédet lelkiismerete — Hogyan is férnek össze a gazdag asz- szony nagyon szép virágai az ő fa- kóságaival ugyanazon az oltáron ? Végre mégis csak neki fohászkodott és ő is föl akarta tenni őszirózsakoszorúját. Igaz, hogy köny- nyebben fölért honvéd korában a sáncokon, piros vérrózsákat tenyésztve diadalmas útjában, mint most, midőn névtelen falujából, utolsó vezetésekor, az utolsó őszirózsákat szeretné lerakni a kegyelet oltárára. A küzködő vén honvéd érzelmi harcain végre megkönyörült a csodálatos asszony szánalma. Szelíden odafordult az öreghez és jóságos hangon ezt mondta: — Rózsáimat a honvéd emlékének szentelem. A maga őszirózsái pedig, édes öregem, díszítsék a magyar nemzet géniusza emlékét. így mind a ketten szivünk szerint lerójuk kegyeletünk adóját és kiegészítjük egymás fájdalmát és vigaszát. . És úgy történt. A nagyon szép és nagyon érdekes fekete asszony átvette a reszkető öreg honvéd őszirózsáit és ráhelyezte a honv.édszobor párkányára.
