Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 82. szám
9 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. október 19. ez a büszkeség ép a kultúra hatása alatt fajuljon annyira, hogy leveti magáról az emberséges tiszteletadásnak legelemibb követelményeit, valami hallatlan dolog! Már annyira vagyunk, hogy intelligenciánknak, — nem a tanulatlan népnek ! — külön kurzusokat kellene tartani az illedelmes köszönésből. Különösen ráférne pedig a kioktatás vidéki intelligenciánkra ! Egy jó emberismerő a köszönésből képes következtetni a köszönő egyén egész lelkü- letére, képzettségére s jellemére. S bizony, ha valaki a vidéki urak és hölgyek köszönéséből vonna következtetést, nem nagy öröme telnék benne ! Hánynak jut nálunk eszébe, hogy az illedelmes köszönésnek nem egy, hanem három lenyeges kelléke van: a barátságos arcbanézés, a hangosan kiejtett üdvözlő szavak s a kalap teljes leemelése (melyet a hölgyeknél fejhajtás pótol ; fejhajtás, nem fejbiccentés !). E három kellék együttesen teszi a köszönést illedelmes köszönéssé. Hacsak egyik is hiányzik belőle, már nem igazi a tiszteletadás. Ha énnekem valaki csupán kalapot emel, de rám nem néz (vagy csak amúgy félszemmel pislant felém !), kö— Hát hadd lám, kíváncsiskodott Ágnes asszony. — Ejnye, fékom lánchordta kiváncsi asszonya! Maga hugomasz- szony akárki meglássa, hamar meg fog őszülni. S a kujon Szepi bácsi önkéntelenül rápislantott Ágnes asszony termetére. Megnézte gyönyörű kontyba fésült selymes éjsötét haját. Onnan aztán kívánatosán fehér, habszinű nyakára siklott tekintete. Teringettét, micsoda hattyú nyaka van ennek a pirosképű vászoncselédnek. Szepi bácsi mákosszinű bajusza erősen kezdett rángatódzani, mintha a görcs simogatná. Hát még a termete! Zöld-csikós pruszlikja milyen szépen simul keblére. Most meg a karjai kezdtek zsibbadozni Szepi bácsinak. Ha egyszer úgy kedvére megölelhetné ezt a termetet. De nem volt több ideje a gusz- tálásra. Ágnes asszony türelmetlen hangon rázta fel ábrándozásából a vén svihákot. •— Hát mi vagyok én, új kapu talán ? Mutassa a pecsétes Írást. — Jó van no. Azért nem köll úgy lármázni, — dünnyögött magában Szepi bácsi s elkezdett kotorászni írásai közt. Pedig jól tudta, hogy nincs Ágnes asszony számára semmiféle irás. — Aztán mit ad húgom asszony, ha hoztam Írást ? — Hát mit adjak no, — rángatott vállán egyet az asszony, — nem szoktak hivatalos Írásokért ajándékot adni. szönését nem vehetem tiszteletadásnak. De még ha mind a kettőt megteszi is kifogástalanul, ám az ajkai zárva maradnak előttem, mert terhűkre esik a „jó napot“ v. „jó estét“ kiejteni (a szörnyszülött „van szerencsém“-et elengedem !), megint csak hiányos szememben az üdvözlése. Természetesen vannak helyzetek, melyek egyik vagy másik kellék hiányát mentik. Ilyenek a köszönőnek betegsége, levertsége, szórakozottsága, rövidlátása stb. Ilyen eshetőségek ellen egyetlen szavam sincsen. Ámde olyanok köszönését, akik állandóan s következetesen, sőt mintegy tudatosan mellőzik az illő tiszteletadásnak hol egyik- hol másik kellékét, lehetetlen el nem Ítélnem. Nem hiszem, hogy akadna önérzetes müveit ember, aki nem adna igazat, mikor elvként hirdetem, hogy — a köszönés vagy legyen tökéletes, vagy maradjon el egészen! Részemről szivesörömest fölmentem üdvözlés alól mindazon ismerőseimet, kik szabadabb elvet vallanak. Nekem nem kell fél vagy harmad tiszteletadás, ha egészre nem méltatnak! Erősen hangsúlyozom itten, hogy habár egyéni felfogásomat, elvemet emlegetem, nem — Hja, csakhogy ez az irás, nem olyan, mint más irás. Ez sokat ér ám. — Igazán ? — derült fel az asz- szony arca. No akkor adok legelébb is egy tányér levest. Adok bele hat, nyolc gombócot is. Érti Szepi úr ? Nyolc gombócot. Felvillanyzott erre a szóra Szepi bácsi arca, de még jobban a gyomra. — Khun az irás, la! Ágnes asszony ránézett az írásra. De aztán szemlesütve motyogta: — Csakhogy nem tok ám írást. Szepi bácsi jól tudta ezt. Épen ezért mert manőverezni másnak szóló pecsétes Írásával. — Hát akkor majd elmondom hogy mi van ebben az Írásban. Értette jól szóval Szepi bácsi, nem hiába öregedett meg a város szolgálatában. No — ebben az Írásban az foglaltatik g^zép rendiben, hogy egy bizonyos Gerendás Julianna, megözvegyült Takács Istvánná, Jár- mospusztán elhalálozott. — Ó szentséges Szűzanyám, hát meghótt a Julcsa néni? S néhány könnyet morzsolt szét szemei pillája közt. — De meg ám. Meghótt az szegény. Osztán végrendeletet is tett, melynek értelmében özvegy Gyurcsó Jánosné szütetett Német Ágnes húgára testálta minden vagyonát. — Ejha, hisz az még én vagyok ! — Maga az hugomasszony ? No né, de szerencsés asszony kelmed. Ágnes asszony szeme felragyo„pro domo“ emelek szót, mert mint független ember csakis oly ismerőseim köszönését tartom magamra megtisztelőnek, akik szívesen s annak rendje- módja szerint emelnek kalapot előttem. Ilyeneknek tiszteletadását nemcsak örömmel fogadom, hanem, amikor csak tehetem, megelőzöm, még ha fiatalabbak, kevésbbé tanultak vagy alacsonyabb ranguak is. Viszont függetlenségem tudatában kész teher reám nézve a tisztelet- adás minden oly egyházi és világi egyéneknek (még olyan magas ranguaknak is !), kik megelőző köszönésemet jogcím nélkül egyenesen arrogálják; akik velem találkozván, farkas szemet nézve lesik-várják, hogy én nyúljak előbb a kalapomhoz ; vagy akik hátulról jővén, elhaladnak mellettem anélkül, hogy csak egy leereszkedő fejbiccentésre is érdemesítenének. Pedig sajnosán kell megállapítanom, hogy kisvárosaink tele vannak ily nagy pípáju, de kevés dohányu büszke alakokkal, kik a köszönés kikerülésének valóságos taktikusai. Bátran hozzátehetem: szánalomra méltó taktikusai! Emeli a dolog bosszantó voltát, hogy a kisvárosi urinők is versenyeznek az urakkal az illő tisztelet- adás és togadás elhanyagoláságott, arcát most már a boldogság pírja égette. — Hát ez van az Írásban ? — De ez ám ! — Van tán még más is az Írásban ? — Az ám hogy van. De elébb várjunk egy kicsit. Ez a cudar ködös idő szörnyen megfájditotta a torkomat a sok beszédtől. Leült a padkára. Az asszony fürgén kapott elő egy mély, virágokkal díszített cseréptányért s megmerte azt párolgó levessel. Beletett nem nyolc, hanem kilenc ökölnyi gombócot, pirított zsemlye darabkákkal megtömve. Szepi bácsi mohón kanalazta magába a levest és gyűrte a szájába a gombócot, hogy csak úgy lihegett bele. Nem telt bele öt perc, a leveses tál üres volt — No még kell-e lelkem Szepi uram ? Kérdi boldogságtól repesve Ágnes asszony. — Hátha még egy kanálnyi leves találkoznék a fazékban, meg osztán egy pár gombócoska is, hát újból megbirkóznék a förtelmesen Ízletes étellel. Ágnes asszony megint megmentett egy mély tányért levessel s négy gombócotis tett bele. Gondolta telik a Julcsa néne hagyatékából. Hiszen mikor még kis lány korában nála volt egyszer, hát akkor még nyolc ökör járt be udvarába. Háza, földje, pénze volt. Hát még azóta mennyit gyűjtött. Hogyne! Az olyan öreg ban. Akárhánynál a köszönés nem áll egyébből, mint egy dermesztő hidegségű fejbiccentésből vagy szemhunyásból. Sőt olyanok is találkoznak, akik fejükkel nem is le, hanem fölfelé biccentenek olyas mozdulattal, mint — bocsánat a triviális hasonlatért! — az Entreprise lovai, melyeknek sehogy se tetszik a fejükre tűzött toll- bokréta. Az illetlen köszönést, az igaz, módjában van mindenkinek hasonlóval viszonoznia, mert elvégre mindig állani fog fog az ősi példabeszéd: „amilyen a jónap, olyan a fogadj Isten.“ Csakhogy ily bosszúra finomabb lelkek képtelenek. Ezeknek nem marad más hátra mint a mérgelődés és a szánakozás, amelyekkel pedig a hibán nem segíthetnek. Kétségtelen, hogy a hibázok nem mind hibáznak tudatosan ; tehát észretérithetők. Ezeknek van szánva az én feddő szavam, nem az arrogancia gyógyíthatatlan betegségében szenvedőknek ! xVzérthátti kisvárosi hölgyek, kiket jószándéku szóm érint — lejebb a szép fejecskével ! És ti kisvárosi szórakozott urak — le a kalappal! Tövis. asszony-féle imádságból is megél, a garasokat a fogához verdesi, mielőtt kiadná. — Szereti-e Szepi uram a szivart is ? — Hm. De mennyire. — Hát a borocskát. — Azt is. Kiváltképen a vöröset. Az otelló bort. — No jól van, hadd lássa, hogy nem vagyok fukar lélek, azt is adok. Átfutott a sarkon levő bormérésbe, onnan meg a trafikos boltba. Kis idő múlva meg is tért. — No itt a liter bor, vigye haza s otthon igya meg. Ehun egy deci finom törkölypálinka, ezt pedig rögvest meg is ihatja, mivel ködös időben használatos a torokra nézve. Ez pedig tiz darab ötös szivar. Legyen egyszer maga is ur. Legvégül pedig ihol egy pengő forint, ezért az örvendetes újságért. (Telik bőven Julcsa néni hagyatékából, gondolta.) Szepi bácsi meghatott képpel dugta köpenye zsebeibe az ajándékokat. Az arcának egy izma se rán- dult meg. Felkászmálódott a padkáról, begombolta a köpenyét, hónalja alá dugta a paksamétáját. — Ejnye lánchordtát, majd elfelejtettem az irás végit is elolvasni. Egészen világos reggel volt már. Sok falusi ember nyüzsgött már a főtéren levő piacon. Többen közülök Ágnes asszony kosztja után vágyva odaballangtak a lacikonyhához s letelepedtek a padkára. Még egypár kofás asszony is ott ténfergett Agnes
