Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 8. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. január 26. A modern államkormányzatnak — igy szólnak — nincs jogában megakadályoznia a szabad polgárokat abban, ha akár tapasztalatszerzés, akár pénzkeresés végett külföldre akarnak távozni. Ez a liberális elv kétségkívül helyes, s el is fogadnék, ha az adott esetben nem állana magasabb állami érdek vele szemben. Ha ugyanis a polgárságnak tanult, értékes eleme tódulna idegenbe, amely céljának elérése után be- bizonyithatóan visszatér hazájába: nem volna kifogásunk a szabadelvű álláspont ellen. De mikor sokszoros tapasztalatból tudjuk, hogy egyrészt éppen a félrevezetett tanulatlan, könnyenhivő, kalandvágyó népréteg özönlik ki, másrészt a kiözönlötteknek csak kis percentje tér végleg vissza az anyaországba : akkor nemcsak nem fogadhatjuk el a liberális elvet, hanem egyenesen a szigorú korlátozás szükségességére kell szavaznunk. Tapasztalat szerint —tódit- ják tovább a kivándorlás optimista védői — a magyar odakint a legnehezebben beolvadó népfaj, amely idegenben alig mutat csak némi igyekezetei is a polgárjog megszerzésére. Még a hasznára szolgáló idegen nyelvet sem igen siet elsajátítani. Vannak, kik már 25 éve kint tartózkodnak ; s még máig se tanultak meg angolul. Ez az érv magukra a kivándorlottakr'a na— Jaj — igy rebeg — nem szabad Laci! — Hisz magunk vagyunk. — Lát a jó Isten. — Itt a szobában, kánikulában ? — Mindenütt. — Hát minek tanított csókolni ? — Igaz Laci. Pillanatnyi csend. Minden mozdulatlan. A fali óra az árnyékban ballagdál. — Az ablakon nem néznek ? —' Nem Erzsikéin, csak a leán- derek hajladoznak odakint. Erzsi arca oda simul Laciéhoz. Elég, elég, valaki jön ! Fel ugrik a lány, magával ragadja a papirt és az ajtóban visszafordul : — Holnap folytatjuk a . .. verset’ Révész Irén. Gondolatok. Sokszor a jó barátot drágakőnek véljük . . . pedig csak értéktelen kavics. Az ifjú álmok — az élet remény zöld színei. gyobb részben talán megállhat, de nem áll meg gyermekeikre, vagyis a második generációra nézve. Ez már majdnem égészen elvész nem csupán az anyaországra, hanem egyáltalán a magyarságra nézve. A pénzkeresők gyermekei angol iskolákba járnak. Következőleg igyekeznek mihamarabb amerikaiakká lenni, mert iskolatársaik előtt szégyenük „hunky“ voltukat; s ezért már szüleikkel sem akarnak magyarul beszélni. Mire felnőnek, teljesen angoloknak érzik és vallják magukat. veszteségünk tehát a második generációnál nyilvánvaló. Mivel a hazából nem a dolgosabb s megbízhatóbb, hanem a minden tekintetben selejtesebb elem vándorol ki: ennélfogva nem igen sajnálkozhatunk rajta, ha attól a néprétegtől, mely a csend- és rendőrségnek idehaza is oly sok gondot adott, ily könnyen megszabadulunk: hadd hulljon a férgese ! — Ez is sokszor ismételt argumentuma a kivándorlás prókátorainak. Ilyen argumentummal azonban vigasz- talódhatik egy 50 v. 100 milliós nemzet, de nem mi magyarok, kik oly kevesen vagyunk, hogy a legnagyobb magyar szavaiként — még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmeznünk ! Azután könnyen kérdezhetnék azt is, vájjon azok, kik itthon iazább erkölcseiknél fogva terhűnkre voltak, odakint nem ártanak-e többet nemzeti hirneMűveletlen emberek közt élni a legnagyobb feladat. A női szeszély hasonló a tündöklő naphoz, — egyszer sugaras, — máskor borús. Az öregség már maga egy megrögzött betegség. A „Hymen“ rózsás láncai hasonlók a kártyához: — itt-ott szerencse, — máshol boldogság, — s olykor nagy meggondolatlanság. Minél idősebbek leszünk, annál bizalmasabbak hozzánk az emberek. A boldogsághoz nem elég a jelen, a jövő hossszú, s még boldogabb legyen ! Semmi sem rossz, mit jól ismerünk, — ártalmas csak az lehet ránk nézve, aminek nem ismerjük veszélyét. Olyanok a késő őszi napok, mint egy szép női szempár: bánatosak, — merengők. kis-jókai Takács Elza. # % * vünknek, mintha idehaza saját magunk elrejthető szennyesének maradnak ? Sok egyéb mellett legsúlyosabb, utólütő érve az amerikai kivándorlás védőinek az a kétségbe nem vonható megállapítás, hogy a kint levők rengeteg pénzösszegeket küldenek haza s ezzel mindjobban észrevehetően hozzájárulnak gazdasági életünk fellendítéséhez. Janko- vich Béla, a képviselőház alel- nöke ép a múlt héten tartott egy felolvasást, melyben hivatalos statisztika alapján kimutatta, hogy csak bankok utján nem kevesebb, mint 100—220 millió korona vándorol évenként Amerikából Magyarországba. S ezt a summát tetemesen emelik azok az összegek, melyeket vagy posta utján küldenek haza, vagy a hazatérők készpénzben hoznak magukkal, s amelyekről eddig nincs hivatalos statisztikánk. — Elismerjük ennek az argumentumnak nyomóságát; és erre való tekintettel barátai is lennénk az amerikai kivándorlásnak, ha nem látnok jóval nagyobbaknak a föntebb érintett nemzetgyengitő károkat ennél a kecsegtető anyagi haszonnál. Mi semmi esetre se hódolhatunk meg azon materialista felfogásnak, mely a nemzeti erő gyarapodását legfőkép az anyagi gazdagodásban keresi és látja. Előttünk a kivándorlás megítélésében, mondhatnók akár — elítélésében két szempont a döntő. Egyik a számbeli vérveszteség, amelyet nem lehet se pénzzel, se tapasztalatokkal pótolni. Másik az erkölcsi kár, mely nagyságra vetekszik az előbbivel. Majd minden újsághír, mely a kivándorlottakról szól; legtöbb levél, mely a jobb érzésű amerikai testvéreinktől jön: azt bizonyítja, hogy a hazaküldött milliókat sokszorosan felülhaladja az az erkölcsi kár, melyet kint levő honfitársaink söpredéke okoz nemzetünknek. Mig Európában jó szomszédaink s drága szövetségeseink piszkolják becsületünket, addig Amerikában saját véreink gondoskodnak róla, hogy minél gyűlöltebb hangzása legyen a magyar névnek. Woodrow Wilson, a megválasztott uj északamerikai elnök a magyar kivándorlókat újságcikkben csőcseléknek nevezi, melynek „nincs Ítélőképessége, nincs akaratereje és semmi hajlama az intelligenciára.“ Nyíltan azt hirdeti róluk, hogy „ruházatukban piszkosak; magaviseletükben, erkölcsi érzékükben a társadalmi rendet veszélyeztetik.“ — Mint látni való, igen drágán fizeti meg nemzetünk a haza küldött milliókat. Pirulnunk kell, mikor egy idegen államfőtől olvasunk ily megbélyegző Ítéletet fajunkról! S nem is tiltakozhatunk ellene, mert a jelek azt mutatják, hogy az erkölcsi érzésből kivetkőzött, magyarnak nevezett söpredék ép úgy rászolgált a megbélyegzésre, mint ahogy nem érdemes a magyar névre. Az Amerikából legújabban érkező hírek azt erősitik, hogy a magyar kivándorlókra a bekövetkező demokrata uralom alatt kemény megpróbáltatások várnak Köszönhetjük annak a söpredéknek, melytől oly szívesen váltunk meg! Itt tehát a legfőbb ideje, hogy a magyar államhatalom kilépjen végre bűnös közömbösségéből és drákói szigorral tiltsa el, vagy legalább is a legkevesebbre korlátozza a kivándorlást. A tetemes számbeli vérveszteség és nemzeti becsületünk bemocskolása sokkal nagyobb kárunk nékünk, mintsem Amerika összes milliói pótolhatnának érte. A magyar nyelv a műhelyekben. Ismeretes, mesterségeink műnyelve mennyire telítve van német elemekkel. Városainkat a Habsburgok uralma óta elö- zönlötték az osztrák mesteremberek s magukkal hozták a sok német műszót, úgyhogy a hazai műhelyek nyelvében valóságos bábeli zavar uralkodik. Ha ellátogatunk egy-egy magyar műhelybe, olyan magyar kifejezéseket hallunk ott, melyekre szemünk szájunk eláll. Teszem : Az asztalos streik-módlival húzza meg a vonalat. Klop szaggat\ apszec-szaggal, slicc- szaggal fűrészel. Slikk-gyaluval, húlker-gyaluval bánik. Az inastól a ranpangot, a legénytől a canhóblit kéri. Egyre stclmast, fuksvancot emleget. A lyukat lók bej dl ível vési. A kárpitos műhelyben a szőrt karéjgerrel húzzák ; dupla-spiccel varrnak; a szeget gasz-fusszal húzzák ki ; evikk- canglival fogják meg a tárgyat; spic-hamerral kalapácsolnak vagy prakkerral. Ha diszitést
