Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 70. szám

Esztergom, 1913.

XXXV. évfolyam. 70. szám.

Vasárnap, szeptember 7.

t

SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : 4

SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $

TELEFON 21., $

HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ 4

KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI T

ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. t

FELELŐS SZERKESZTŐ:

FŐMŰNKATARS:

DR GRÓH JÓZSEF DR KŐRÖSY LÁSZLÓ

LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ

LAISZKY JÁNOS.

MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN.

ELŐFIZETÉSI ARAK :

EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K

NEGYEDÉVRE 3 K

EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR.

HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA.

Agrárállam ?-Iparállam ?

Ez a két kérdés a kis és középnagyságú államoknak mindmáig valóságos Scyllája és Charybdise, amelyek között há- nyódnak-vergődnek folytonosan. A földmivelő országok irigyléssel gondolnak az iparallamok gondtalan jólétére — különösen roszabb teimések esetén! Ezek viszont az agrárallamok vélt boldogságáért áhítoznak — főleg pénzrejtegető háborús időkben ! Szóval a sorsukkal egyaránt elégedetlenek, irigy éhességgel hajtogatva szünetlenül: „Jobb a másé!“

Mintha csak Horáciust, a római szatirikust hallanók:

„Oh Mecénás, hogy van, hogy szidja akarki

[a pályát,

Melyet a véletlen vagy az önjoszánta sze[melt ki;

S azt dícsérgeti mind, aki más pályán megy

[előre ? —„Boldog a kalmárság !“ — igy sóhajt egyre

[a harcos,

Hogyha a fáradtság s az idő erejét fölemészté. Mig a kalmar szól, ha a szél veti-hányja

[hajóját:

„Jobb a hadviselés 1 Mi is az ? Egymásra [rohannak —

Egy perc — s itt a halál vagy mámora a [diadalnak !“

Ügyvéd, jogtúdós megirigyli a földmiveló'jét, Ha fele hajnal előtt már ott kopogtatja az

[ajtót.

És Rómába ha jő a pór, akit megidéztek, Fennen hirdeti azt ! „Csak a városi éle: az

[élet 1“

Ez a kétségtelenül igaz megállapítás, melyet az okori „vidám bölcs“ egyes emberekről mond, bátran alkalmazható a nemzetekre is: ezek is kaján szemekkel néznek egymásra és ohajtva- ohajtják egymás sorsának (s vélt boldogságának!) kicserélését. Legnagyobb hévvel természetesen a íöldművelő és az iparűző államok! Hogy helyesen, helytelenül-e: ez most a

megoldani való feladatunk. Kiemelhetjük, hogy a kérdés

elemzése s eldöntése főkép sa- ját magunk miatt érdekel bennünket, mert nálunk hosszú évtizedek óta alig hallani mást, mint a folytonos panaszokat a földmivelés kizárólagosságáért és az óhajtásokat az iparállammá alakulás nagy boldogságáért. Magyarország majd minden bajának-bánatának okát abban látják, hogy ezideig képtelen iparát számottevően kifejleszteni, hogy jóformán egész egzisztenciája a földművelésre van ráalapozva.

Hat ami igaz, az igaz! Magyarország valóban a szó szoros értelmében agrárállam. Ipara minden mesterséges állami támogatás dacára máig gyenge lábon áll: nemhogy kivitelre

volna képes, hanem még a saját igényét is csak kis mértékben tudja kielégíteni. Ámde kérdés: 1. oly vigasztalan-e ez

állapot, hogy méltán sötét elkeseredésbe kell temetkeznünk érte ; és iparunk várva-várt nyugati méretű kifejlesztése esetén csakugyan bekövetkeznék számunkra a boldogság édeni korszaka ?

Szerintünk csak a legnagyobb pesszimizmus vág)'' a legszánandóbb bornirtság állíthatja azt, hogy jelenleg a földművelő államok helyzete az iparűzőkével szemben siralmas, vagy akárcsak hátrányos is lenne. Ellenkezőleg a legutóbbi évek oekonomikus alakulása határozottan a földművelő államoknak kedvezett: ezek rohamosan gyarapodtak-gazdagodtak, mig az iparállamok stagnáltak, sőt hátra is maradtak. Nem akarunk itt bizonyságul egybevetést tenni Magyarország és Ausztria között, mint jellegzetes agrár és iparállamok között;

„Esztajom es Vidéke“ tárcája,

Jövő.

Irta : Sárkány Sándor.

■—• Édes fiam lásd nem is vettük észre Hogy ablakunkban megnőtt a virág... Egyszer szél tépte, eső permetezte Majd raborult a fényes napvilág S meleg sugárral csókolta le róla A szél porát, az eső csepeket,

Mig ez alatt virág fakadt belőle És most pedig hullnak a levelek.

így van az élettel is ez ham :

Üröm s öröm karöltve jár.

Ma gond sápaszt, az É'et megcibál,

A napjaink könnyes robotba folynak, Majd lelkűnkből a fajdalom kiáll.

S boldogságot termel, fakaszt a Holnap S az évek, mint az ősz s tavasz egymást kergetve tova törnek S az utón uj rügyet érlel, fakaszt Nyomuk, majd mindent elsöpörnek.

Sebaj fiam hogy szegények vagyunk,

Nem vétkeztünk ez életben soha,

A Jóisten meglátod megsegít S nem lesz a sorsunk ilyen mostoha.

Lesz pénzünk, s valahol egy szép helyen — Tudod hol? húgodhoz megyünk

S falun jobbak az emberek —

Egy csinos, kertes házacskát veszünk.

S ott én is újra erősebb leszek,

Nem szédülök, s nemfáj mellem talán És te is megnyugodsz édes fiam Nem leszel olyan bús, oly halavány.

Bebutorozunk szépen egy lakást,

Egy kis szobát nekem, a többit meg neked

S elhívjuk majd Őt is ide

Hiszen tudom, hogy-hogy nagymn szereted

Cselédünk lesz, de főzni en fogok,

Mert tudom, hogy főztemet szereted,

S együtt maradunk. Ugy-e jó fiam Ellakhatok majd akkor is veled ? . . .

S uem kell vergődnöd, kóborolnod Minden nap máshcl, idegen tanyan.

— De mond, ha minden igy lesz, akkor Miért sírsz oly keservesen Anyám ? . . .

Gero bácsi.

(Esztergomi rajz.)

Irta: Dr. Kőrösy László.

I.

A hivatalban.

Csak már legalább egy Herczeg ismerte volna, akkor Gerő bácsi igazán halhatatlan lenne. Mert olyan genret irt volna róla, hogy egész Európa megkacagja.

Ez a mi prózai toliunk olyan, mint a kisvárosi totografus; lehet, hogy hiven leveszi a vonásokat, de bizony a lelki kép művészieden marad.

Ifjúkori ábrándjaim közé tartozott, hogy Gerő bácsiról tragikomikus époszt irok. A gondolat nem volt épen rossz, de az éposz elmaradt és most mosolygok a komikus gondolaton.

Szinte érzem, hogy milyen rettenetes nehéz invokáció nélkül belé- kezdenem. Szeretném fölkérni a múzsát vagy Poscidon-Bachus urat, hogy adjon erőt, egészséget egy ilyen nagy férfiú méltó megéneklésére.

De kezdjünk rá és kérdezzük’ meg, hogy ugyan ki ne ismerné a mi hősünket ?

Parányi varmegyénkben nincs halandó, aki legalább egyszer ne beszelt volna vele.

Dunáninnen és Dunántúl pedig alig van tisztességes város, melyben ismerősei nem volnának.

Gerő bácsi még a régi jurátusvilág egyik epigonja volt. Ebből a világból maradt fönn diplomáján kívül minden jó és rossz tulajdonsága.

Ebben a világban még nem volt ugyan átkozott „hazaáruló“ kormányunk, de volt osztrák vasból vert nehéz bilincsünk. És aki a bilincszörgést el kellett fojtani a vig pohár csengő zajával. Egész nemzedék honfiúi bánatában sokat búsult és sokat ivott. Aki' pedig nem tudott inni, az csak búsult és káromkodott.

Soha szerelmetesebb hive nem volt Bakhusnak. Mert Gerő bácsi egy egész emberöltőn keresztül vizet sohasem ivott. Nem is volt borzasztóbb fogalom előtte, mint a lelketlen viz s a zaklató végrehajtó. Álmában piros borral, arany borral álmodott s' a filiszteri józanságot csak fontos pillanatokban ismerte.

Ilyen fontos pillanat volt az, mikor Gerő bácsi egy zajos szombat reggel az ő hű cimboráival kliensek után nézett. Akkor azután méltósá- gosammegfesülte hosszú sárga szakál- lát, milyet még a dontövi magyarok sem igen viseltek ; tekintélyesen megsimogatta fakó bajszát és föltette kopott pörge kalapját.

Ilyenkor ragyogó szemmel és ünnepélyes páthosszal szavalta el, hogy léha korban élünk, romlásnak indultunk, elvetettük ősi viseletűnket. Es büszkén gombolta be színtelen kabátját, melyen prehisztorikus sujtáshe- lyeket, homályos foltokat, és gyarló múlandóságot láttunk. Magyar nad-