Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 69. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. szeptember 4. tiszti létszámot leszállították és számos állást beszüntettek. Helye lehet ez utóbbinak minálunk is. Nagyobb fizetésért, intenzív munkát lehet kívánni. S ha a köztisztviselő maga és családja boldogulását a közönségnél találja, — erejét is kell, hogy ott fejtse ki — s ne a közhivatal mellett még másutt. A legerősebb kézzel kell benyúlni a hivatali állások közé s egyesítések révén megszüntetni mindazt, amely nem okvetlenül szükséges. Ép ezen okból a városi szervezési szabályrendeletet olykép kell megalkotni, hogy a legkevesebb szervezeti akadálya sem legyen egy- egy hivatali állás megszűnésének. A városi nyugdijszervezet megalkotásával korlátokat szab, hogy annak az állami nyugdíjtörvény szerint kell elkészülni. Helyesen van ez igy, de az állami és önkormányzati szolgálatnak azon lényeges különbözősége, hogy az egyik kinevezésen, a másik választáson épül fel, — lehetetlenné teszi a szolgai utánzást. E szabály- rendeletnek is igazodni kell a város egyéni viszonyaihoz. El lehet várni, hogy a nyug- dijszabályrendelet tárgyalásakor alapos számadatok álljanak rendelkezésre, mit fizettek eddig a tisztviselők nyugdíjra, — mi volt a város által kifizetett nyugdíj ; — mi volt ennek az aránya éveken át és az új szaKevésbe múlt, hogy beléjük nem kapaszkodott, Gálos szomorúan rázta a fejét. — Talán úgyis az a bajom, hogy nem tudom, voltaképen mi a bajom. — Akkor bolond vagy, barátom — mérgelődött Sohár — megvan. Tisztában vagyunk. Az eszed sántult meg, punktum. Azt pedig, lelkem, ki nem gyógyítod máskép, mint társaságban. Gyere, ha mondom ; utoljára invitállak. Vigyázz, mert életed fordulópontján állasz. No jössz ? Nem jössz ? — Nem megyek. — Akkor süsd meg a tudományodat. Maradj magadnak! — tört ki dühösen Sohár Guszti és elfutott. Feléje sem nézett többet annak a vad Marcinak. Az ember is csak olyan, mint a harisnya, ha egyszer bomlani kezd, hadd bomoljék. Nem veszi annak hasznát már senkisem. Annál nagyobb volt Guszti csodálkozása, mikor néhány hónap múlva Gálos Gyurival találkozott az uccán, Alig akart ráismerni. A hanyag tartása mintha nekipeckesedett volna; a feje legalább nem ült már a két válla között, mint mikor utoljára látta. Kalapja vadonatúj. Nyakkendője csokorra kötve. Kezén keztyű ; a gomblyukban félig kinyílt tearózsa. — Láncos lobogóját 1 — állott bályzat mennyivel emeli a nyugdijat és a járulékot. Egy szabályrendelet anyagi következményeivel legalább hozzávetőleg tisztában kell lennünk. Ez adatok nélkül pedig csak azt lehet tudni, hogy az új nyugdíj a magasabb fizetések és kisebb szolgálati idő mellett a közpénztárt jelentékenyen meg fogja terhelni. Ez az uj teher is minden esetre kell, hogy fokozott takarékosságra ösztönözzön minden elhatározásunkban. Gróh József Eötvös. 1813-1913. A magyar közéletet sokkal jobban elárasztották és megmérgezték az erkölcstelen politikának zavaros hullámai, mintsem értelmiségünk ráérne manap nemzeti nagyjaink emlékezetének méltóan hódolni. Ki gondol ma a múlttal, mikor mindenkit a jelen zűrzavarai izgatnak — érdekelnek! Múltúnk kimagasló alakjai közül tálán egyetlenegy van, akinek nevét túion-túl sokat emlegetik és magasztalják: Széchenyi István; de őt sem igaz kegyeletből, érdeme szerint, hanem tisztátlan pártpolitikai önzésből ; az ő félre magyarázott elveivel akarván mentegetni s igazolni saját jogfeladó álláspontjukat. De ki beszél ma teszem Széchenyi nagy kortásá- ról, a legnagyobb magyar kul- túrpolitikusról: báró Eötvös Józsefről ! Még az irodalom is fukaran méri szamára az elismeg vagy tiz lépésnyire előtte Guszti — Gyuri? Te vagy? Hát nem vittek a Lipótmezőre ? — Még nem egészen — volt a jókedvű válasz. — S ez a mosoly ! — töprenke- dett hangos szóval Sohár Guszti anélkül, hogy közelebb mert volna kerülni. — Te ember, te nem vagy már az a szárnyaszegett madár. Teveled csoda történt; megesküszöm rá, hogy csoda történt. — Meglehet — nevetett Gálos. — Nem meglehet — tipródott a másik — hanem amit én mondok, azt én mondom s arra bátran mérget vehetsz. — De adsza legalább kezedet — biztatta Gusztit Gálos György — igy ni, szervusz baráton. Igazán régen nem láttalak. — Ne zakatolj. Ki ne verd őszinte bámulásomat a barázdából. Isten a tanúm, a napsugár keresztül tört már lelked borús szürkeségén. Pedig nem adtam volna érte öt garast. Ne izélj no. A bolondját jártad egészen'. De mondd csak, hogyan gyógyultál ki ? Gálos György vállát vonta. — Valami doktorod csak volt? — szorította barátját mindinkább a falnak Sohár Guszti. — Amint vesszük — nevetett mérés tömjénét, nemhogy a felületes közvélemény adóznék emlékének méltó kegyelettel. Az ún. művelt magyar közönség nagy része talán tudomást sem igen vett róla, hogy tegnap múlt éppen száz esztendeje a legkimagaslóbb magyar gondolkodó születésének. Mily kegyetlenség, mekkora hálátlanság! Igaz, hogy mérhetlen szerénysége nem várt. nem kívánt az utókortól dicsérő elismerést; a legkevesebbel beérie, amivel gyarló ember beérheti; eszméi győzedelmével — ,Emlékszobor helyébe, Ha fennmarad nevem, Eszméim győzedelme Legyen emlékjelem!“ Am saját egyéniségének csodálatos semmibevevése vájjon fölment-e bennünket azon kötelesség alól, hogy nekünk igazság szerint nem csupán a diadalra jutott nagy eszméket kell magasztalással emlegetnünk, hanem az ezektől elválaszthatat an próféta egyéniségét is a legnagyobb dicsérettel illetnünk ? Az igazi nagyság előtt meghajolni, az igazi nagyság tündöklő erényeit ünnepelni — nem megalázó szolgai cselekedet, nem bálványimádás, hanem önmagunkat fölemelő tiszta, nemes emberi kultusz. S ha valaha valaki magyar földön méltó volt erre a kultuszra, nem lehet kétségünk benne, hogy báró Eötvös József az! Ne szóljunk itt most a gyen- gédlelkű s lágyszavú költőről, ne a koraeszméit és szenvedelmeit élesen megvilágító s elemző regényíróról; hanem csak a nagy- szivű embert, a mélyen szántó bölcselőt, az ideális politikust szívből fakadó kedélyességgel Gálos — talán volt is ? — Kicsoda ? — Eg}' rózsabokor. — Sohár Gusztinak tátva maradt a szája arra az egy szóra. Úgy riadt azután mérgesen Gyurira: — Húzz karikát más orrába; az enyémet azonban kérlek, hagyd békén. — Pedig elhiheted, barátom — vette föl a szót most már egész komolyan Gálos — ha egyáltalán valami változás esett rajtam, azt senki nek és semminek nem köszönhetem másnak, mint egy igénytelen rózsa- bokornak. A háziasszonyom lepett meg vele. — Szép, fiatal ? — Egyik unokája az idén megy férj hez. — Akkor nem értem — rázta fejét Sohár Guszti. — Pedig olyan egyszerű — magyarázta ki magát barátja. — Először magam sem tudtam mit kezdeni azzal a cseréppel. Közel voltam hozzá, hogy kidobom az ablakon. De mégis megsajnáltam. A levele sárgulni kezdett; hát vizet adtam neki. Kitettem az ablakba a napsugárra Figyeltem, becéztem, babráltam vele s az mind olyan jól esett nekem. A szegény virág érdekelt s egyszer csak úgy tekintsük s — el fogunk telni, el kell telnünk iránta csodálattal, önkéntes hódolattal. Eötvös példaképe az igazi emberséges embernek, kinek minden szavát, Írását és cselekvését a legtisztább felebarátisze- retet sugallta. Ez a mindenkit átölelő bibliai szeretete adja magyarázatát annak a nálunk magában álló paradoxonnak, hogy a legkeresztényibb s egyszersmind leglíberalisabb egyéniség volt. Keresztényi felfogását s érzületét bizonyítja egyebek közt egész Karthauzija, főleg ennek azon lapjai, melyeken a keresztény vallás lényegét magyarázza és dicsőíti; bizonyítja nagy állambölcseleti munkája, melynek alapeszméje, hogy az állam berendezését keresztény elveken kell felépíteni. Emellett a legtisztább liberalizmus magaslatára tudott emelkedni, mikor buzgó katholikus létére lelkes szószólója volt a keresztény felekezetek egyenjogúsításának és a zsidók emancipációjának. Mint bölcselő a legnagyobb szellemek egyike, kinek valamennyi műve gondolatokban való pazar gazdagságot tár elénk. Találóan állapítottuk meg róla, hogy a magyar szellemet senki sem ajándékozta meg eddig annyi eszmével, mint ő; sőt azon kevés magyar közt foglal helyet, kik a világirodalomnak is adtak uj gondolatokat. A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra c. hatalmas állambölcseleti művében akkora politikai tudással, históriai készültséggel, filozófiai mélységgel és oly magas szempontból fejtegette a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméit, hogy még külföldön is nagy éreztem, mintha életemnek újra volna célja. A napsugár ott az ablakban nemcsak a rózsabokron, hanem a magam lelkében is nevelt levelet, bimbót-virágot. Olyan magától, olyan egyszerű véletlen történt minden, hogy bizony ma alig tudok számot adni róla Azt azonban tudom, érzem, hogy más ember vagyok : akárcsak kicseréltek volna. — Nézd, Guszti, ez a bimbó is az én rózsabokromon fakadt. Gomblyukára utalt. — Ha eljösz hozzám, teneked is jut. Ládd-e, most sietnem kell. Sürgős az utam, valahol várnak. — Még az is ? — rázta a fejét elgondolkozva Sohár Guszti. — Hát igenis — volt a természetes válasz — majd ha egyszer szerencséltetsz, beszélünk róla. De gyere, kérlek, minél előbb, egy bimbó épen fakadni készül. Isten veled ! Megrázta Guszti kezét és odább állott. A faképnél hagyott fiatalember földbegyökeresedett lábakkal nézett utána. Úgy morogta tamáskodó áb- rázattal: — És ezt mind egy rózsabokor cselekedte volna!
