Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 66. szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. augusztus 24. nyos, sőt bizonytalan számú íelnőtt és még több gyermek elpusztulására vezet. Kétségte­len, hogy ez az országos drá­gaság a népességi statisztiká­ban is igen nagy hézagot üt majd. Tapasztalhattuk, hogy az utób­bi években a drágaság átka alatt kesergő nép zokogó pa­naszát, láthattuk: nemcsak egy családot, s nemcsak ezer csalá­dot, — hanem hivatalnokot, kereskedőt, gazdát, iparost, mun­kást, szóval minden fokú társa­dalmi osztálybeli embert, tehát: mindenkit egyaránt sújtott a drágaság. Történtek közben — fokozatosan — egyes intézke­dések, létesítettek szabályrende­leteket, de ezek mind nem ér­tek semmit. Ezek csak az áru- sitás megrendszabályozásának formalitása gyanánt szolgáltak. A nép jogos panasza semmi­ségbe veszett. Majd jött a bal­káni komédia, ami csak egy újabb veszedelmet hozott. Jött a pénz-krizis, — jöttek az elemi csapások, s verte a népet a magyarok Istenének sújtoló karja. Ám a vezetőférfiakat a parlamentben lekötötte teljesen a politikai láz . . . Senki sem tagadhatja, hogy az államnak igenis módjában áll, hogy ha nem is minden­ben, de a megélhetés rendes föltételeiben a drágaság, első­sorban a tej- és húsdrágaság ellen hathatósan beavatkozni. adag szörpöt, (állítólag kávét) amit egy darab „ komiszár “-ral (komisz kenyér) fogyasztanak el. De nem sokáig tart a mulatság. A legénysé­get a „bújsz ki“ (Antreten) riasztja fel, mire mindegyik felkapja hátbő­röndjét, magára övezi oldalfegyverét, felcsatolja tölténytáskáját, vállára veti fegyverét, egyet ránt a zubbonyán s beáll a sorba. Ekkor már a sor előtt állanak: őrmester ur Levicsek, a ka­détiskolából alig kikerült tiszthelyettes és hadnagy ur Ottokár von Zielhau- sen is. A hadnagy ur a kardját ide- oda vetve mutatja, hogy ő egészen más planéta lakója. Mély orrhangon osztogatja parancsait s mintegy gon­dos anya bálbamenő leányain, igazit a hadfiak ruházatán hol itt, hol ott. Hangos kardc^örtetés és éktelen lárma jelzi a század atyjának, kapi­tány ur Brúnó Krbacseknek megér­kezését. Látszik a kapitányon, hogy az éjjel reumája megint gyötörte, mert nagyon haragos. Az egész szá­zad remeg. A konyha felé veszi lép-, teit, dühösen széthúzza bajuszát, ami a rossz kedvnek a jele. A napos fesze­sen felé megy, három lépéssel előtte megáll mint cövek s megteszi jelenté­sét, A kapitány vizsga tekintete végig fut rajta, s bár szeme egy gombján megakad, szó nélkül tovább megy. Benéz a konyhába. Mi fan a létszám ? — kérdi. (Most Ha igazságnak íogadjuk el azt, hogy európai, avagy világtünet ma már a drágaság, amelyet lokális eszközökkel leküzdeni nem lehet, — mégis addig, a mig erre nemzetközi, avagy az egész földrészekre kiterjedő hó­dításra megoldást nem találnak, igenis lehetséges a drágaság okait kiirtani. A mai nehéz viszonyok és körülmények itt-ott exkusálják a drágaság egyes állapotait. De nem mindenütt. Legyen vége már a folyton növekvő drágaságnak. Ne kép­zeljük kórtünetnek a drágasá­got; ennek az útjai — akár a végzet útjai — kifürkészhetet- lenek, kiszámíthatatlanok. Ne legyünk önzők, azzal a szán­dékkal: „én bírom; bírja, nyögje hát más is.“ Mert ha a jómódban élők nem is érzik annyira a mindinkább fojtogató drágaság rettentően nyomasztó súlyát: keserves könnyekkel fi­zeti meg azt a mindennapi ke­nyérért verejtékező és robotoló polgárember, a megélhetésért táradozó és görnyedező hiva­talnok-ember. Álljanak munkába azok, a kiknek dukál, — álljanak mun­kába, legyenek résen az illeté­kes fórumok és hatóságok s akkor véget lehet vetni az uzso­rások uralmának. (s. i ) tanul magyarul, s amikor csak teheti igy beszél, mert hogy őrnagy lehes­sen, átlép a honvédséghez). A szakács azonban azt, hogy „létszám“ nem érti, ő csak „Stand“ szót ösmer, ezt hallotta mindig. Ab­ban a hiszemben, hogy a kapitány ur azt kérdi, hogy mi lesz a menázsi, feleli „gombóc“. — Du Esel! — jegyzi meg a százados ur.-- Igenis préziis, siet válaszolni önérzetesen a szakács Következik a rapport. Ez egy pár bakancstalpat, az kétnapi szabadságot kér. Megad­ják. Egyik rosszul tisztelgett: két napi egyest, másiknak nincs meg az előírásos 12 szög a bakancs talpá­ban : hatórai vasat kap. Kapitány ur Krbacsek igazságos ítélete ellen nincs apelláta. A századirodába is bemegy még, az ügydarabot aláírni. Nem a legnagyobb rendet találhatta ott, mert a betett ajtón át pörös lárma hallat­szik ki. Majd kinyílik az ajtó, a szá­zad elé megy, szemeit végigjártatja a legénységen sorakoztatja őket, kard­ját megforgatja feje fölött, s bakáék délcegen, vidám kürtszó melleit, ki- masiroznak a gyakorlótérre. A kaszárnya csendes lesz, min­den nesz elül, csupán a kiállított őr egyhangú kopogása veri fel a néma­ságot. G. M. Bajok a munkásbiztositás körül. Ismeretes, hogy a kereskedelem­ügyi miniszter az Országos Munkás Betegsegitő és Balesetbiztosító Pénz­tár folyó évi költségvetését nem hagyta jóvá és utasította a pénztárt, hogy uj költségvetést terjesszen föl hozzá. A minisz eri jóváhagyás megtagadá­sának oka az a sokszor panaszolt körülmény, hogy a betegsegitő pénz­tárak személyzeti kiadása nagy arány­ban növekszik. így például az Or­szágos Munkásbetegsegitő költség- vetésében tavaly még csak 515.000 korona volt az igazgatás költsége, erre az évre azonban már 1.034 000 koronát állították be a személyzeti kiadás tételeként. Ily módon tehát az állam hozzájárulása nem 1.300 000 korona lenne, mint amennyit a keres kedelemügyi tárca költségvetésébe befoglaltak, hanem 1,714.000 korona. A kereskedelemügyi minisztérium azonban nem egyezett bele a sze­mélyzeti kiadásoknak ily nagyarányú szaporításába és most az Állami Munkásbiztositó Hivatal tárgyal az Országos Munkásbetegsegitő Pénz­tárral az uj költségvetés összeállítá­sának ügyében. Ez a rendelet egyenesen a szen­záció erejével hatott a be nem ava­tottakra, mert az, hogy tisztviselőkkel már felvett fizetéseket az állam visz- szafizettessen, nálunk tán még soha meg nem történt. A beavatottak azonban tudják már régen, hogy az Országos Pénz­tárnak veleszületett nagy bajai van­nak, amelyeket minél tovább takar­gatnak és próbálnak szépitgetni, a gyö­keres orvoslás annál nehezebb lesz. Néhány héttel ezelőtt a Gyáripa­rosok Országos Szövetségében vita volt a munkásbiztositás reformjáról s ez alkalommal ott Borbély Lajos igazgatósági tag egy elaboratumot terjesztett elő, melynek adatai és ered­ményei elől elzárkózni nem lehet. Ezt a munkálatot, melyet most mindenben megerősít a miniszter dön­tése, tartalmának érdekességénei fogva a következőkben ismertetjük; Öt év múlt el az 1907. évi XIX. t.-c. életbeléptetése óta s ezen idő csak arról tett tanúbizonyságot, hogy e törvényalkotás elhibázott s ha nem akarjuk a munkásbiztositások csőd­jét, sürgős és gyökeres reformokra van szükség. A gyakorlati élet követelményeit figyelmen kívül hagyó anyagi intéz­kedések, főleg azonban a hibás szer­vezet és a drága adminisztráció a főokai az eredménytelenségnek. A törvény a szervezet kérdését a teljes centralizáció és egységesítés jegyében vélte leghelyesebben meg­oldani, mely mód azonban az egy­ségesítés helyett egy óriási, rendkí­vüli kök séges, széthúzó és nehezen mozgó bürokráciához vezetett, mely céljának semmiképen sem felel meg s bevételeinek nagy részét önmaga emészti fel. Az Országos Pénztár adminisztra­tív kiadásai az utolsó négy évben (az Országos Pénztár ugyanis 1907. november hó végén kezdte meg mű­ködését) a következőképen alakult: 1908. évben 1,497.706 K 1909. évben 2,094.002 K 1910. évben 2,677.858 K 1911. évben 3,633.244 K Ezen költségvetéshez az állam az 1908. évben 189.800, 1909. és 1910. években évi 400.000, 1911-ben pedig 600 ezer koronával járult. A költsé­gek nagy része tehát az autonómiára, a munkásokra és legnagyobb részben a munkaadókra nehezedett. Ugyanezen időben a kerületi pénz­tárak adminisztratív kiadásai a követ­kezők voltak: Év Kezelési költségek Orvosi költségek összes ad­minisztratív kiadások 1907 833.123 730.798 1,563.921 1908 2,400.455 2,501 624 4,902.709 1909 2,800.657 3,048.121 5,848.778 1910 3,244.713 3,364.831 6,609.544 1911 4.538.005 4,623.820 9,161.825 Összegezve az országos pénziár és a kerületi pénztárak adminisztratív kiadásait, a következő számokat kap­juk : 1908 évben 1909. évben 1910. évben 1911. évben 6,399.785 K 7,843,770 K 9,287.402 K 12.795.069 K Egy tagra esett adminisztratív kiadás: 1908. évben 9.68 K 1909. évben 8.65 K 1910. évbeu 9.28 K 1911. évben 11,48 K Az adminisztratív kiadások tehát évről-évre erősen emelkednek úgy abszolút összegben, mint tagonként számítva. Ha azt az arányt vizsgáljuk, mely­ben a kerületi pénztáraknál az ad­minisztratív költségek az összes ki­adásokkal szemben állanak, még szo­morúbb eredményekhez jutunk. Év összes kiadás Adminisztratív költség 0|o-ban 1907 5,003.037 1,563.922 31 1908 14.777.014 4,902.079 33 1909 16,292.057 5,848.778 35 1910 18,767.478 6,609.544 35 1911 24,523.605 6,151.825 37.7 így festenek a betegsegélyezés eredményei papiroson, azonban még ezek is csak látszólagos eredmények. Mig ugyanis látszólag a bevételek fedezik a kiadásokat, sőt némi feles­leget tüntetnek fel, valóságban a pénz­tárak óriási deficittel dolgoznak, me­lyek az utolsó évi jelentés szerint nyolc millió koronát is meghaladtak s mely összeg évről-évre emelkedni fog. Ezekhez a számokhoz igazán nem kell kommentár. Ezekből mindenki könnyen képet alkothat magának arról, hogy tudja betölteni hivatását egy intézmény, melynél az évi bevé­telek egyharmad része nem folyik be, második harmadát pedig nem a tulaj- donképeni cél elérésére fordítja, ha­nem az alkalmazott orvosok és óriási számú hivatalnokok existencia-bizto­sitó pénztárai lesznek. Hogy mi az oka a horribilis ad­minisztratív költségeknek, mely teljes

Next

/
Oldalképek
Tartalom