Esztergom és Vidéke, 1913

1913 / 48. szám

2

ESZTERGOM és VIDÉKE.

1913. június 19.

sárnapokon kint a határban, mint a hétnek bármely más nap- jain. Erről meggyőződhetik mindenki, csak tegyen vasárnaponként — akár délelőtt, akár délután ! — sétát Esztergom határában. Önnön szemeivel fogja látni, mily tipikus ázsiai flegmával végzi a „nemzet“ a permetezést, kapálást, kaszálást, széna- és trágyahordást, szóval: az egyházi és világi törvény tiltotta mezei munkát. Annyira sülyedt az Istenadta, hogy az Ur napját, mely lelke üdvösségére és teste pihenésére volna adva, telhetetlen kenyéréhségében (helyesebben : falánkságában !) épúgy besorozza a munka napjai közé, mint a többit.

Mélyen elszomorító valóság ez, amelyet inkább szégyenkezve, mint feltűnést keresve, hozunk nyilvánosságra, avval a jószándékkal, hogy a le nem tagadható visszaélést megszüntessük.

A magáról elfeledkezett népet nem vádoljuk, nemcsak azért, mert vádunk igen valószínűen „falra borsó, ludra szénavesztegetés“ volna, hanem azért is mivel az esztergemi „nemzet“ annyira elhagyatott, tanulatlan és földhöz ragadt, hogy nincs nem lehet vétségének teljes tudatában. Ha a vádolás terére lépnénk, akkor evvel csupán a városi rendőrhatóságot illethetadta meg a sors. A mit nem kerestem, az megjött magától

Elvégre is azt mondta valami bennem, hogy nem lehet mindenki boldog, kell a boldogtalanok fajtájából is néhány mutatvány, különben szörnyű unalmas volna az élet.

Megint április tizenharmadikán, azután pénteken, de délelőtt tizenegy órakor történt, hogy az én kedves ismerősöm valamely nagynénijével irodámba lépett.

Minden ember életében vannak elhatározó pillanatok. Mikor sokkal több történhetik, mint harminc esztendő alatt. Ilyen elhatározó pillanatnak véltem én tizennegyedik kliensem váratlan megjelenését.

Tehát végrevalahára legyőztem a végzetes boszorkányszámot s két éves irodám iktató könyve még se végződik az ominózus tizenharmadik számmal.

A fiatal asszony több volt, mint szép. Érdekes volt. Magas előkelő termetű, remek metszetű zöld szemekkel, szellemes szabású ajkacs- kákkal, finom formájú orrocskával és olyan mosollyal, mely szenvedést és boldogságot fejezett ki egyszerre.

A nénike kezdte :

— Tisztelt doktor úri Teljes bizalommal fordulunk önhöz, a kit már régóta van szerencsénk ismerni.

El voltam ragadtatva.

Bevezettem hölgyeimet a prózai irodából kedves kis szalonomba s a

nők, amely tehetetlenül eltűrte, hogy a visszaélés oly botrányos mértéket öltsön. Ha a rendőrség mindjárt kezdetben le'kiismeretesen végezte volna ellenőrző kötelességét és példásan büntette volna az első kísérleteket, ma bizonyára nyoma se volna a nagyobb kihágásoknak. De mert se kezdetben, sem azóta nem tett semmit a baj elfojtására, lassan általánossá vált a vasárnapok pro- fanizálása.

Mi intelmet és útbaigazítást a jövőre nézve nem akarunk adni. Csupán annyit várunk teljes joggal, hogy a rendőrség ezentúl meg fogja tenni kötelességét : ki fogja adni szigorú utasításban a hegy- és mezőőröknek, hogy jelentsék fel mindazokat, kik vasárnapokon a határban köznapi munkát mernek végezni ; a följelentet- teket pedig példás büntetésben fogja részesíteni ! Nehány érzékenyebb büntetés minden bizonnyal észre fogja téríteni az ünnepszegő „nemzetet“.

A jó hatás biztosítása végett kívánatos lenne, ha a rendőri eljárással párhuzamosan a lelkészkedő papság is intené.a szószékről a népet Isten napjának keresztényi megülésére.

Egy a bizonyos, az, hogy bármi és bárhogyan fog történni a visszaélés megszüntetésére, magát a visszaélést tolegpuhább plüsskarszékbe telepítettem a drága jövevényeket.

A nénike folytatta:

— Ennek a fiatal asszonykának a boldogsága ügyében jöPem.

A fiatal asszonyka elővette az albumot, mert róla volt szó.

— Végtelen örülök, ha rendel kezésökre állhatok.

— Térjünk a dologra, nénikém, mondta a szép vendég, mikor átfutotta az albumot.

Megnyílt előttem a mennyország. Kezdtem hinni jobb jövőmben, boldogságomban s szinte magam előtt láttam a kis amoretteket, a mint végig gurulnak a vastag, puha perzsa szőnyegen.

— Ez a fiatal asszonyka eddig nagyon boldogtalan volt, kezdte újra a nagynéniké. A férje nagyon szerette, két kis gyermeke pedig tökéletesen megkoronázta volna boldogságukat. De képzelje csak, három év alatt vége volt mindennek. Meghaltak mind a hárman. A férj tüdővészben, a gyermekek diftiritíszben. Maradt egy huszonkétéves a sszony. Van-e joga még neki a boldogsághoz ?

Egész ihlettel feleltem :

— Van. Ilyen ideális teremtésnek van joga még az örökkévalósághoz is.

— Mi ismerjük önt és becsüljük, doktor úr — folytatta a nénike, — tudjuk, hogy komoly férfiú, tudvább tűrnünk nem lehet, nem szabad.

Tövis.

I Brunner Ferenc f

Nem tudom, van-e még egy olyan ember Esztergomban, mint amilyen Brunner Ferenc volt, akire senki sem haragudott, akit mindenki szeretett, akiről mindenki csak elismerőleg nyilatkozott, aki mindenkiről csak jót mondott életében.

Brunner Ferenc egyike volt azon keveseknek, akik tudják és vallják, hogy az egyén értéke nem a társadalmi állásban, nem származásban, nem a gazdagságban rejlik. Az utolsó parasztemberhez épen oiy szives, közvetlen és kedves volt, mint amilyen előzékeny szokott lenni a magasabb körök tagjai iránt.

A képzelődő és gőgös embereket nem kedvelte. Kerülte az olyanokat, akik hasonló társadalmi állásokban, tehát mint köztisztviselők, vagy magán- tisztviselők különbeknek akarnak látszani másoknál és egyéni tartalmatlanságukról gőgös viselkedéssel tesznek tanúságot.

De azért senkire sem haragudott. Még a boszankodást is csak betegségének beálltával lehetett tapasztalni rajta.

Mint tisztviselő egyike volt a legpontosabb, leglelkiismeretesebb tisztviselőknek, aki nem megélhetési forrásnak tekintette intézetét, hanem úgy érzett iránta, mint a jő pásztor a

juk, hogy szerencsés keze van, tudjuk, hogy a mit tesz annak foganatja is van.

Szerettem volna a nénike lábai elé borulni, olyan kedves volt ebben a percben. De még inkább szerettem volna össze-Összecsókolni a szép fehér asszony márványkezét, úgy esengtem érte.

Éreztem e percek nagy jelentőségét. Még csak néhány pillanat választ el a menyországtól. Boldogságom őrangyala maga száll le hozzám és most vége van születésem átkának.

Nagyon izgatott voltam. Alig bírtam kivárni a döntő szókat. A nénike folytatta :

— Hisz doktor úr a végzetben ?

— Hiszek.

— Hisz a születés végzetszerű körülményeiben ?

Megdöbbentem. A fiatal asszony idegesen tekintett rám.

— Igen, igen, hisz a születés végzetszerű körülményeiben ? kérdezte ő is egész titokzatossággal.

Rámondtám, hogy :

— Hiszek.

— Akkor hallgassa meg a következőket.

Úgy néztem a fiatal asszonyra, mint valami túlvilági lényre. Pedig már megint kezdtem érezni, hogy a tizenharmadik vagyok.

— Férjem olyan derék, jellemes

nyája iránt, úgy szerette, mint a jó atya a családját.

A bankszakmában rendkívül jártas volt, de mindig óvatos. Telekkönyvi ismereteiért és gyakorlatáért bármely ügyvéd megirigyelhette volna. Munkáját a gyorsaság és pontosság jellemzi.

Kollégiális érintkezése, finom modora minden tisztviselőtársával megszeiettette. Boldog volt, hogy az Iparbank tisztikara között — még a szigorúan vett hivataloskodás alatt is — a régi jó patriarchalis érzés uralkodik.

Általános műveltségű, rendkívül olvasott egyén, aki a társadalmi érintkezésben nem szorítkozott csupán az üres, felületes csevegésre, hanem komoly, tudományos téren is otthon érezte magát, és az ó-kori népek történetéből, a római és görög mithologiából ép oly találóan szőtt bele beszédjébe egy-egy idézetet, mint aminő szaktudással, alapossággal tudta intézni a bankügyeket.

Kár, hogy igy történt.

Jó Istenem ! Mily nehéz elhinni, hogy az örök mozdulatlanság lett sorsa annak az embernek, aki egész életében maga volt a mozgékonyság, az elevenség és a munkásság !

S midőn kicsordulnak köny- nyeink és az emberi érzés ezen harmatos gyöngyei siri nyugvóhelyedre hullanak, kérünk, légy ami szerető barátunk az Ur színe előtt is.

Harmonikus egyéniséged áldott emlékét mi kegyelettel és hálás szeretettel fogjuk megőrizni.

ember volt, mint ön. Szerettem és tiszteltem. Boldog voltam vele. De csak halála után tudhattam meg egy nagy titkot. Ezt nem merte velem közölni. Pedig akkor talán máskép fordult volna minden. Képzelje csak kérem, férjem tizenharmadik fiúnak született, április tizenharmadikán, éjjel tizenegy órakor. Ilyenkor pusztult el Szodoma és Go- mora is.

A nagynéni rögtön hozzátette valamelyik lapban megjelent humo- risztikus életrajzom bevezető részét:

— „Évezredek óta nem tépett ki az orkán annyi hatalmas tölgyet gyökerestől, nem csapott le a gyújtó villám többször, nem rendült meg a világ rémítőbb mennydörgésektől, nem károgott annyi varjú és nem sivított bele az utolsó Ítéletnek látszó rémes éjszakába annyi vészmadár, mint mikor ő született.“

Kiütött homlokomon a hideg veríték. Hát lehetett még egy ember a világon, a ki hasonló balsikerű csillagzat alatt született ? Hogy megbűnhődött miatta! Úgy éreztem, hogy reámszakad a csillár és rámborul a bánat legsötétebb felhője. Hiszen ebben az egész jelenetben pokoli célzások vannak szerencsétlen származásomra. Végem van. Majd hogy össze nem roskadtam.

A nénike folytatta:

És most olyan férfiúról van szó, aki nagyon szereti ezt a fiatal öz-