Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 45. szám
t)kl ’»» ,» »»■ ww w-vwv* »» »» wr »» *r- ♦» »» »» ■w-ww'r »» » Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 45. szám. Vasárnap, június 8. POUTIKR! és TRRSR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM $ TELEFON 21., } HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ * KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI 7 ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK. ? * FELELŐS SZERKESZTŐ : DR GRÓH JÓZSEF FŐMUNKATÁRS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ LAPTULAJDONOS ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. * f f f I 4 ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. A magyar főúri osztály. Nincs Magyarországon társadalmi osztály, melyet annyi burkolt és nyílt támadás érne, melyre annyi sarat és epét hánynának, mint főuraink osztálya. Akármilyen politikai párthoz csatlakozzanak, bármilyen életmódot folytassanak, bőven kijut nekik a gúnyból és meg- gyanusitásból, Ha az uralkodó politikáját támogatják: „aulikusok“ ; ha a nemzeti ügyért harcolnak : „rebellisek“ és „oligarchák“ ; ha a vallást és vallási intézményeket védik : „klerikálisok“ és „ultramontánok“ ; ha a szabadelvű uralomért he- vülnek: „ultraliberálisok“; ha a nemzeti hagyományok s javak megtartására fejtik ki erejüket : „sötét maradiak“ ; ha a népjogok zászlaját lobogtatják : „demagógok“ és „jakobinusok“ ; „Esztergom es Vidéke“ tárcája, Úti könyvemből. A tengerparton. (Nápolyi kép). A tengerparton két barna legény Állott vasárnap reggelén. És mind a kettő merőn arra nézett, A hol egy vitorla fehérlett. A csónak egyre közelebb szökött, S a fehér vitorla mögött Mikor egy kacér piros kendő intett: Egymásra villant két tekintet.. . S hogy parthoz ért a bárka könnyedén, Nem várta más, csak egy legény. Az méné a szép lányai misére S onnan — a börtön fenekére . . . Pálmák között Szebbek vagytok ti, sudár pálmaszálak, Mint otthon kertünk törpe diófái, S ti délvirágok százszor oly pompásak, Mint édesanyám violái. Elgyönyörködöm büszke szépségtekbe, Dús szinpompátok ámulva elnézem. . . . S diófák lombja bólong felém egyre, És violák illatát érzem. Lampérth Gésa. ha a közéletben tevékeny részt vesznek: „kapaszkodók, stréberek“ ; ha a nyilvános szerepléstől visszavonulnak : „szükkeblűek, gőgösek“ ; és igy tovább! Mindezen „diszitőjelzők“ napilapjaink legmodernebb szótárából vannak véve ; alkalmazásuk hitelességéhez semmi kétség se férhet. Ennélfogva cáfolhatatlan biztossággal áll élre irt azon tételünk, hogy a magyar főúri osztály sajátos célpontja a legválogatottabb támadásoknak, gúnynak piszkolódásnak. Pedig ha valamely időnek, éppen a jelen kornak magyar mágnásai szolgálnak rá legke- vésbbé, hogy jogos tűszurások érjék, mert egyéb jótulajdonságaik mellett megvan az az igen-igen nagy érdemük, hogy nem csupán a legtehetségesebbek, hanem a leggazdagabbak és legősibb nevek viselői is tesRózsika temetése. Irta : Farkas Ernőd. Rózsika markotányosnő volt a Kossuth-huszároknál. Szép, magas, barna, parázsszemü leányka, akit a szive hozott a táborba. Bujdosó Rózsi volt a neve és Deésen állott be markotányosnőnek. Olyan üde volt mindig, mint a harmatos rózsa a májusi napsugártól körülragyogva Híven követte a huszárokat mindenfelé. Ott volt Piskinél, Nagyszeben bevételénél. Pompás hangja, igéző termete, darázs dereka, tüzes fekete szeme a huszárok kedvencévé tette. Mindenki csak Rózsikénak hívta s valamennyien bolondultak érte. De ő csak egy daliás közkatonát szeretett, egy fiatal iparos segédet, aki szintén Deésen csapott fel huszárnak. Mindig vidám volt s örökké édes dal zengett az ajkáról. Követte a huszárokat a bánáti táborba is. A vidámság és kedves kacagás sohasem fogyott ki belőle. Amikor dörögtek az ágyuk, ropogtak a puskák s a füstfelhő, mint halotti szemfödél lebegett a csatatér fölölt. Rózsikét rendesen ott lehetett látni, ahol a sebesülteket kötözték. Meg- 1 mosta a vértől sápadt huszárokat, testül lelkestül nemzeti ügyünk mellé állottak. Nem futnak többé a bécsi kegyekért, nem keresik az udvar kétes fényében való sütkérezést (legalább a legtöbbje nem !), hanem ott forgolódnak elszántan és tántorithat- lanul, ahol a magyarság legszentebb jogainak kivívásáért folyik a küzdelem. Nagy dolog ez és nagy érdem, melyet teljes értékében csak az tud felfogni, aki ismeri : mily hosz- szú időn át tartotta hatalmában s játszotta ki ellenünk a bécsi császári udvar főnemességünket. Gondoljunk vissza arra, hogy nem több, mint félszázaddal ezelőtt mágnásaink nagy része még Bécset tekintette fő tartózkodási helyének. Hogy nem nemzeti érzéstől hevítve, nyilvánvaló ! Gondoljunk vissza, hogy a 48-as szabadságharcunk főurainknak legalább felét telaztán ment zsemlyét, gyümölcsöt és italt kinálgatni a csatatűzben álló hősöknek. Nem félt a golyóktól. Utána szaladt a fáradtan bukdácsoló vastekéknek s mikor veszett forgásukban végre megállották, tenyerébe kapta, megrázta és falkiáltott: — Ohp te utálatos golyó, hány életet sodortál a másvilágra ? Sokszor figyelmeztették a huszárok, hogy ne tréfáljon a halállal, mert egyszer az is megtréfálja őt. Rózsika vállat vont és nevetve mondta: — Ahol annyi hős honvéd van, oda én is szívesen elmegyek. A szőrégi csatában, melyet Hay- nau a szegedi városháza tornyából nézett, szintén jelen volt Rózsika. Itt történt, hogy a honvéd tüzérek észrevették Haynaut, amint a toronyból látcsövezte őket s egy hatfontost röpítettek a toronyba. A golyó bele is csapott a torony falába, s a lehullott vakolat mind Haynau fejére pottyant. A nagy hős rémülten futott le a toronyból, mert tudta, hogy a második golyó már lekaszálná a fejét. Ebben a csatában is ott sürgött-forgott Rózsika a huszárok körül, akik rohamra készen állottak a mezőn, amelyre perzselő nyári nap tűzött. A tisztek szemet hunytak rá, jesen hidegen, érzéketlenül hagyta, sőt elég sokat ellenségeink oldalán látott küzdeni ! Hátrább mennünk a visszaemlékezéssel nem is tanácsos, mert még elszomorítóbb adatokat kapunk arisztokráciánk nemzeti érzéséről. Erre nézve teljesen elég egy tanuságtételre hivatkoznom, az angol John Paget utazóra, ki 1859-ben kiadott „Hungary and Transsil- vania“ alapos útleírásában egyebek közt azt állítja az akkori magyar főurakról, hogy „vajmi kevéssé azonosítják magukat az ország érdekeivel.“ Hát még a II. József és a Mária Terézia korabeliek milyenek voltak ! Közismert dolog, hogy azok nemcsakhogy nem azonosították magukat Magyarország érdekeivel, hanem egyenesen nemzetünk elnyomásának harcosai valának. hogy a huszársapkás, kackiás leányzó szilvóriumot, boros csutorát kínál a deli vitézeknek, noha olyankor, amidőn már csak a rohamjelre várnak, igazi életveszedelem gyalog futká- rozni a rohamoszlopok között. Rózsikét azonban még a paripák is szerették, mert gyakran etette őket a tenyeréről. Őt tehát nem kellett félteni, hogy a paripák összetiporják. Még táncolt is előttük szilaj harci dalra gyújtva s olyan jókedvre derítette a komor huszárokat, hogy még meg is éljenezték. Az ágyúgolyók mind közelebb kezdtek süvíteni s Dembinszky elrendelte a visszavonulást. A huszároknak kellett fedezniök a hátrálást s mind sűrűbben röpködtek a golyók a Kossuth-huszárok körül. Rózsika most is csupa derű és vidámság volt. Őt egy csöppet sem ijesztgették a búgó ágyúgolyók, amelyek úgy ugrándoztak, mint bokrok között a felvert nyulak. A repülő bombák sivitó zúgással csaptak le előttük s a mint szétpattantak tüzes vasforgácsok, hegyes szilánkok repültek szét belőlük, amik feltúrták a földet s üszköt vetettek az aranykalászokra, melyek csakhamar lángba borultak. Néhány huszár leugrott paripájáról, hogy kardjával
