Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 43. szám
1913. június 1. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 prédikáló székről való intelmekkel, ahelyett, hogy leszállóit volna a nép közé és közvetlen érintkezéssel minden utat-mó- dot felhasznált volna a szeli- ditésére. Hibás a világi hatóság, mely egykedvűen engedte elszaporodni városunkban a korcsmákat és házi borméréseket: a népi eldurvulásnak ez átkos nevelő iskoláit. De hibás a régebbi világi hatóság abban is, hogy nem járt büntető hatalmával eléggé kezére a tanítóságnak, hogy nem szegte útját a korcsmák és bormérések szabad látogatásának az iskolából alig kikerült kiskorúak előtt s hogy a népi durvaság csinyte- véseit nem büntette következetesen kérlelhetetlen szigorral, vasvesszővel. Ha ez a három népnevelő íaktor a múltban összevágó buzgalommal teljesítette volna művelő és fegyelmező feladatát, akkor nem kellene ma az esztergomi nép szelídségéről oly páratlan szegénységi bizonyítványt írnunk Ne mondja nekem senki, hogy a durvaság vérében van a mi népünknek; hogy ki nem lehet belőle irtani semmi módón, semmi orvossággal ! Ilyet csak vagy azok állíthatnak, kiknek nehezükre esik a mélyebb gondolkodás, vagy akik a lehetetlenség hangoztatását ürügynek használják a felelősség alól való kibúvásra. Elismerem én, hogy a népfegyelmezés nem könnyű és nem sebbel-lobbal való hamar munka; de hogy éppen Esztergomban volna utopia, azt kereken kétségbe vonom. Avagy itten más összetételű vére van a népnek, mint egyéb magyar városokban ? S vájjon más helyeken önnönmagától következett be a nép szelidülése, nem hosszú verejtékes munkának az eredménye volt ? És amit másutt a népfegyelmező tényezők egybevágó öntudatos fáradsággal el tudtak érni, arra az esztergomiakban nem volna önzetlen vállalkozó kedv, emberszerető türelem s akadályt nem ismerő akaraterő? Nagyon rosz- szul állana a kultúra dolga falaink között, ha az ily magasztos feladatra való vállalkozás idealizmusunkat és képességünket meghaladná! Nem az én hivatásom, hogy részletes útbaigazítást adjak: mit és hogyan tegyenek a helyi népnevelő tényezők népünk erkölcseinek szeliditésére. Én a baj megállapításán s a gyógyításra való általános buzdításon túl nem igen merek menni, mert az érdekeltek esetleg félreértik javító szándékomat s útmutató megjegyzéseimet tán még fogadatlan prokátorosko- dásra is magyarázzak. Mindamellett — úgy érzem — felületes munkát végeznék, ha álszeméremből vagy kislelkü- ségből egyszerűen megállanék a baj konstatálásánál s a „dixi et salvavi animam meam“ kényelmes elvi kijelentéssel befejezném közérdekű felszólalásomat ; holott az ügy fontossága megkívánja, hogy — ha már a bajt megállapítottam, akkor orvosló receptet is Írjak számára! Természetes, hogy erre is készen vagyok, de az érintett okból csupán általánosságban ! Megjegyzem, hogy felfogásom szerint mikor fentebb a régebbi idő népfegyelmező faktorainak mulasztásaira rámutattam, akkor közvetve megjeleltem az orvoslásnak legfőbb tennivalóit is. Most tehát tulajdonképpen csak ismételnem kell őket: teljesítse a tanítóság nevelő és fegyelmező hivatását ne csak az iskolában, hanem az iskolán kívül is fokozottabb mértekben; a lelkészkedő papság ne elégedjék meg a templomi intelmekkel és korhola- sokkal, hanem forogjon minél többet a nép között, vonja a legvadabbakat is szeretettel magához s oktassa, szelídítse az ifjúsági és olvasó körök segítségével ; a hatóság pedig, különösen a rendőrség a legener- gikusabban járjon kezére a tanítóknak és a lelkészeknek korlátozó s büntető hatalmával. Sajnos, de úgy van, hogy nálunk a külömben legfontosabb népnevelő tényező, a lelkészkedő papság tehet legkevesebbet. Miért? Mert olyan csekély a létszáma, hogy még az egyházi és hitoktatási elsőrendű teendőinek végzésére is alig képes, nemhogy a népi egyesületekben fejthetne ki nagyobb nevelő működést. A nagyterjedelmű belvárosban teszem mindössze két segédlelkész van, akik egyszersmind hitoktatók is! Ilyen állapot mellett a papság a legjobb akarat mellett se felelhet meg külső népnevelő hivatásának. Ép ezért volna kétszeresen megokolt, hogy tanítóságunk álljon a helyébe s a népi egyesületek szervezésében és vezetésében az eddiginél jobban kivegye részét. Az esztergomi tanítók meg fogják nekem bocsátani, — mert hisz az igazságot el kell ismerniük! — ha kimondom, hogy én az iskolán kívül önként vállalt népművelő munkásságukat más városok tanítóságáéhoz képest csekélynek találom. Általánosságban beszélek s a kivételek előttkalapot emelek! Nem gondolja az iskolai munkában oly elismerten lelkiismeretes tanítóságunk, hogy szellemis erkölcsi tőkéjét az iskolán kívül az eddiginél jobban lehetne kamatoztatni ? Nagy és szép munka várakoznék népünk fegyelmezésében a világi hatóságra, különösen a rendőrségre is, ha öntu- datosabban, gyorsabban és erélyesebben végezné hivatását. Hosszúra terjedne, ha népfegyelmező feladatát teljesen körül akarnám Írni. Ezért csak a főbb tennivalóit említem. Ilyenek volnának : a kiskorúaknak a korcsmákból és bormérésekből való kitiltása; a sok polgári borkimérés fokozatos beszüntetése s a korcsmák számának kevesbbitése ; a népi su- hancok gyülekező helyeinek a legszigorúbb ellenőrzése; kérlelhetetlen büntetése minden beszámítható szilajságnak és durvaságnak ; vásár- és ünnepnaponként a szigeti sétálónak legalább két rendőrrel való őriztetése sat. sat. Erős a hitem, hogy ha a népfegyelmezés nemes munkája ily keretek közt és módokon történnék Esztergomban, tiz év múlva nem volna annyi okunk keseregni népünknek pusztán müveletlenséggel menthető durvaságain. Dr. Réthei Ptikkel Marián. » ♦» -♦»- -»♦- •♦♦♦♦♦»-♦ Munkásbiztosító pénztárról. Minden szociális és kulturális intézmény létének, fennállásának és virágzásának egyik elengedhetlen feltétele a társadalom legszélesebb rétegeinek őszinte érdeklődése az illető intézmény iránt. Ez az érdeklődés egyúttal az ellenőrzés is, a melyre minden, de minden intézménynek mulhatlanul szüksége van. E szempontból igazi örömmel láttuk és olvastuk az „Esztergom és Vidéke“ f. évi május 29-én megjelent számában azt a cikkelyt, a mely a helybeli kerületi Munkásbiztosító pénztár évi jelentését ismerteti és bírálja. Miután azonban megbocsátja a t. cikkíró úr — egyes megjegyzései után ítélve a pénztar ügykezelése iránt nincs teljesen tájékozva, szükségesnek látszott a nehézményített pontokat megvilágítani annál is inkább, mivel a t. olvasók esetleg téves nézeteket alkothatnának és táplálhatnának a pénztár ügyeinek intézése felől. Nem a legjobb benyomást gyakorolja a cikkíró úrra a munkaadók nagy hátráléka. Misem lehetne kellemetlenebb a pénztárra, mintha tényleg oly késedelmezők lennének a munkaadók, hogy ily hátralékokat kellene rovásukra írni. A dolog azonban csak azért látszik oly sötétnek, mivel a kimutatott összegben azok a legutolsó kiírások is benn foglaltatnak, amelyek természetszerűleg csak a következő hónapban vételez- hetők be. Hasonlókép van ez a pénztári tartozással is. Decemberben még nem nyújtatnak be egyes számlák. A pénztar azonban tudja, kinek, mivel tartozik. Mivel pedig ezek a tartozások az előző év terhei, természetesen annak számláján kell szerepelniük, anélkül azonban, hogy ez összegek a szó közönséges értelmében vett tartozások lennének. Ami a pénztárnak tényleges künnlevőségeit illeti, azok vannak. Sajnos nagyobb összegben, mint kívánatos lenne. Az a nagy anyagi, illetőleg ipari és kereskedelmi válság azonban, amely a múlt évben az országra, mondhatni az egész országra nehezedett, pénztárunkat sem kímélte meg következményeitől. Remélhető azonban, hogy a hátralékosok fekete könyvének adatai el fognak tűnni, amint már eddig is történtek törlesztések. A balesetekre vovatkozólag bátorkodunk a t. cikkíró úr szives tudomására adni, hogy a sérültek kártalanítása az országos pénztár hatáskörébe tartozik. A kerületi pénztárak csak közvetítők gyanánt szerepelnek és a gyógykezelésen kívül csak ideiglenes segélyt nyújtanak. Mit tett a pénztár a tüdőbetegek érdekében, arról legyen szabad más alkalommal külön szólani. Panlovits Gésa igazgató. Egy arab fiú magyar tanára. (Dr. K. L.) Három pilismaróti kis diák testvér került néhány évtized előtt városunkba, ahol középisko'ai tanulmányaik után a tanítóképzőt végezték. A három, megyénkbeli fiú édes atyja Pilismaróton szorgalmas és becsült iparos ember volt, a ki a kor intő szava szerint mind a három gyermekét még jobb sorsba akarta neveltetni. Eleinte, hol a gimnázium, hol a reáliskola tanulói, egészen a szülői ház gondjaira szorultak. A jó szülők azonban minden anyagi tehetségük szerint jószivvel istápolták gyermekeiket. — A fiuk anyja sokszor befáradt Esztergomba, hogy idegenhelyen tanuló fiainak hazulról vigasztaló jófalatot, zamatos gyümölcsöt vagy egyéb — anyai szívvel kigondolt — jókedv gerjesztő csemegét hozzon. Végre mind a három derék fiú elhagyta Esztergomot és Budapestre származott. Itt már teljesen a maguk erejéből tartották főn magukat, sőt szerény tanítói pályájukon még ráértek tovább tanulni és magasabbra emelkedni. És ez a nemes törekvés volt a szülők legszebb jutalma és öröme. Mind a három fiatal ember az ünnepeket és a szünidőt szülőhelyükön, a pilismaróti családi házban töltötték. —
