Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 42. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. május 29. Állami népiskoláink magyarosító hatása ez ideig az idegen-nyelvterületek belsejében a legminimálisabb ; s minden oly hirlelés, mely az ellenkezőt bizonyítja, csakis a könnyen hívők megtévesztésére való. Ez külömben is szinte magától értődő dolog, mert ugyan ki az a naiv lélek, aki el tudja hinni, hogy a legeslegkitünőbb népiskolával is meg lehetne magyarosítani — mondjuk — Tu- rócz vagy Hunyad megyének a magyar nyelvterülettől mesz- sze eső tót, illetőleg oláh községeit ! Az ilyes törekvés nem egyéb szánalomraméltó szizi- fusi munkánál! Pedig mi tűrés-tagadás : a zárt idegennyelvterületeken kifejtett eddigi népiskola-politikánk ilyetén kár- baveszett szizifusi fáradság, amely még hozzá tömérdek pénzt emésztett és emészt fel az állam pénztárából! Másik, szintén kirívó gyengéje magyarositó politikánknak az, hogy a magyar nyelvterületben levő idegen-nyelvszigete- ket és a magyarsággal közvetlenül érintkező nemzetiségi határközségeket teljesen egy kalap alá veszi az összefüggő idegen-nyelvterületek távolabb ezüstfüggő, a kalapján rózsa meg árvalányhaj, az agyarán, a mint kiduzzadó pofazacskója elárulja, bagó. Ezt szokta Gergely rendesen elhajtani utcát söpreni, ha ugyan elég könnyelmű volt, hogy sátoros ünnep előtt, mikor Gergely átváltozott köz- tisztasági hivatallá, — a Hévvizen innen felejtette magát. Most azonban ott könyökölt Fercsike a megyei területen és szemtelen bizalmaskodással szólította meg a rend őrét: — Kit keres, Gergely bácsi olyan sebbel-lobbal ? (Mintha nem tudná.) — Téged, fiam, — felelt Gergely. — Éppen most vettünk uj kötelet az akasztófára. Szeretném kipróbálni, megbir-e ? Hogy teljes legyen a keserűsége, éppen arra libegett Pántlikás Mári, óvatosan kerülgetve a városi kövezetei. Csak úgy repesett róla a sok pántlika, a minek köszönheti bizonyára á nevét. Kacéran risztálta a csipeit és tejfehér arcán lángolva égett a teljes pünkösdi rózsa. Nem látszott meg a tüzrevalón, hogy élete felét tömlöcben töltötte. Ez a Mári volt a második rendes kosztosa Gergelynek. De most ez is megérezte a dörgést. — Siess, Mári 1 — kiálltotta feléje Fercsike. — Vendégnek hiv Gergely bácsi. Ne várasd a nemes várost. — Megyek is, — villogtatta a fogait Mári. — Mikor menjek ? A jövő hét sarkán, vagy az utánna va- lónák az orrán ? Ilyen bajokkal kell küzdenie Gergelynek, mikor a város ügyeiben fárad. A mint láttuk, még éjjel is a csavargó madaraira kell lesnie. eső helyeivel. Itt is—ott is egészen egyforma módon és erővel akar hódítani. És mit ér el vele ? Azt, hogy amint itt alig bir valami eredményt felmutatni, úgy ott is csak felében-harmadá- ban magyarosit! Majdnem ujjain- kon lehetne összeszámítanunk a magyarsággal szomszédos azon falvakat, melyeknek idegen lakosságát népiskoláink egészében magyarrá tudták tenni. Ami bizony mélyen elszomorító jele több évtizedes magyarositó politikánk elhibázottságának. Itt volna az ideje, hogy kárunkon okulva észretérjünk s haditervünket megváltoztassuk. De hogyan ? Véleményünk szerint a magyarosításnak más céllal és móddal kellene a távolabb eső összefüggő idegen-nyelvterületeken, mással a nyelvhatárokon és nyelvszigeteken történnie. Az előbbieknél megmaradhatna végső célnak az állam nyelvének egyszerű elsajátitása. Természetesen az eddiginél alaposabb elsajátitása ! Ez pedig célravezetőén csupán úgy történhetnék meg, ha a népiskolák mellé kivétel nélkül mindenütt óvodákat is állítanánk. A tulajdonképpeni magyaNo de, miután a két embernek, ott az állomás hidján, sikerült rágyújtania, ideje, hogy visszatérjünk hozzájuk. Mondja János : — Hát hiszen, ha rab kell, Gergely, éppen jókor gyött. — Hogy, hogy? — Gyöjjön csak. Várakozik itt kendre egy pasas. Nézzen be a házikóba. Gergely benézett. Aztán komor arccal fordult Jánoshoz. Nem kellett sokat törnie a fejét hogy kitalálja, hogy ez a pasas nem a gőzhajón érkezett. — A Duna hozta ? — A Duna. — A füzesből ? — Onnan. — Hm. Csak nem úszott elevenen idáig ? — Nem. Abban a kis ládában evezett ide. — Város vizén fogta ki ? — Azon. Gergely megvakarta a fejét. — Ennek majd megörül a nagyságos polgármester ur Mert ő nagyon örül az ijennek. Látnivaló, hogy a jövevény sok örömöt szerzett érkeztevel a városnak, sőt, hogy ezt az örömöt egyre felsőbb régiókba adogatják át. Már most igy fog lengeni az örömnek ez a furcsa pillangója örökkétig az utján annak az életnek, mely ott pi- heg az állomási hajó házikójában. — No, János koma, — mondotta aztán Gergely, — ez ugyan nem fogja söpreni az utcát egyhamar. — De fogja. — Ez a kis cseléd ? — Ez. Vagyis inkább az anyja. rositó hadjáratunknak a nyelvszigetekre és nyelvhatárokra kellene irányulnia. Teljes erővel, de az az erőszakosság látszata nélkül, tapintattal és tervszerű számítással! Itt nem szabadna megelégednünk az óvodákkal kapcsolt több osztályú népiskolák felállításával, hanem a legkitűnőbb tanítóinkat kellene ide küldenünk. Ezeknek iskolai magyarositó munkáját továbbá erősítenünk és biztosítanunk kellene társadalmi utón is ifjúsági, valamint olvasó egyesületek szervezésével, melyben az odaküldött jól dotált tanerők folytathatnák nevelő feladatukat. Szükséges volna azután, hogy a közigazgatási hatóság is okos tapintattal gyámolitaná a nemzeti hódításnak eme csendes müvét, főkép azzal, hogy kiválóan képzett, jó modorú s erős magyar érzésű jegyzőket juttatna a magyarosításra kijelelt községeknek. Végül az iskola és a köz- igazgatás közös munkáját harmonikusan ki kellene egészítenie az egyházi főhatóságoknak olyaténképpen, hogy a meghódítandó helyekre csakis (a nemzetiségi nyelvet ismerő) magyar születésű papokat küldenének, Hiszen az már a kendé. A kendé meg a sátáné. Gergely legyintett a kezével. — Hol van az már ! — En el viszem oda, a hol megfoghatja. — Hát gyerünk. János előhozott valahonnan egy lámpást, meggyujtotta, aztán lelépett a csónakba s kezdte oldani a láncát. — Vizen megyünk ? — Vizen. Szálljon be. Az agen- ciára majd vigyáz a gyerek, — tette hozzá János kissé tréfásan. Az evező dörögve csapott le a csöndes vízre, mely ijedten zubogott ás forrott a csónak mellett. János evezett. A két ember árnyéka hosszan elbolygott a fényes vizen. Hallgatagon pipáltak, nem azért, mintha meghatotta volna őket a kis tragédia, melynek mindennapos történetét kibogozni készülnek, hanem mert nem volt mit mondaniok egymásnak. Mi beszélni valójuk is lenne erről az esetről ? János a füzesnek vitte a csónakot. A füzágak zizegtek, mikor a csónak elsurrant köztük, mely aztán zökkenve ált meg, a mint a félsziget földjébe ütközött, — Helyben vagyunk, mondotta János, fölemelve a csónak fenekéről a lámpást. — Szálljunk ki. Hogy kiszálltak, kémlelve bo- csájtotta szét a földön a lámpa világát, aztán fölkiáltott: — Itt van ! Tudtam. Ide nézzen, Gergely ! Itt van a fotográfiája annak a személynek. A nedves fövényben egy emberi alak helyét lehetett látni Mélyen belenyomódva a puha anyagba. Mintha akik tervszerű utasítás szerint fokozatosan bevezetnék az istentiszteletbe a magyar nyelv használatát. Minden optimista könnyenhivés nélkül merjük állítani, hogy ezzel a móddal pár évtized alatt egész sereg közöttünk levő és velünk érintkező nemzetiségi falunak népét meg lehetne magyarosítanunk, főleg ha dolgunkat nem sippal-dobbal, hanem óvatosan, csendben és lankadatlan türelemmel végeznők. Hogy dolgunk sokszorosan megérné a fáradságot, az egy percig se lehet vita tárgya közöttünk! Fájó érzés vesz rajtunk erőt, ha elgondoljuk, hogy a nemzetnövelés ilyetén gazdag aratással kecsegtető módjáról csak mint ötletről, csak mint ábrándról, csak mint a jövő zenéjéről szólhatunk; s ha van valami vigasztaló számunkra, az egyedül az a remény, hogy a nemzetünk sorsát eddig oly csodálatosan intéző Gondviselés majd csak küld kultúránk élére oly nagyszivű és nagy koncepciójú férfiút, aki a határainkon belül való csendes hóditó munkánknak egyetlen biztos útját meg fogja találni. Dr. Rétliei Prikkel Marián. valaki sokáig feküdt volna, a földön elnyúlva. — Látja, — mondotta János, megvilágítva a bűnös fehérnép nyomát. — Látja, itt borult az a személy a földre, itt sirt és vergődött. Mert ugyancsak kétségbe lehetett esve. — Az ám, — mondotta Gergely. — Persze, persze. Még nem lehetett nagyon kitanult szegényke. Azért is tette abba a ládába a kisdedét. No, hát egy pár hasáb fával kevesebbet tesznek alája a pokolban. — Hanem hát, János, — mondotta Gergely — ez az árnyék ni, ez a nyomadék, a melyik itt fekszik a földön, nem fogja ám fölsikálni a polgármesterné szobáit. — Dehogy nem, — felelt János. — Hiszen már fogja annak a személynek a viganóját. Keressük csak meg a lába nyomát, azután majd megmutatja a direkciót. Aznap esett az eső, a föld föl volt ázva, hát nem volt nehéz megtalálni a bűnös némber lábanyomait. Ott sötétlettek a sárban, egy pár a víznek tartott, egy pár arra futott vissza a város felé. Csak meglehetősen görbén, mint a részeg emberé. — Hejnye, de kicsi! — csudál- kozott János, a lámpás világát rácsurgatva a nyomra — Vájjon kié lehet ? Csak a Csabi Vicának van ilyen hitvány kis madárka-lába. Gergely megrezzent. — No, ez nem lehetett a Vica, — tiltakozott némi mohósággal. — Pedig annak úgy all a szeme is, — vélte János. — Miért ne lehetne a Vica ? — Mert azt én tudnám legjobban, — mondotta Gergely kinyúlva,
