Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 37. szám
4 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. május 11. tagadhatná, hogy. a középosztály érzelmes asszonyai és szerelmes ifjai ugyancsak kapva-kapnak rajtuk ? Érdemes megfigyelni, mily varázshatalommal duzzasztják föl az érzést a gyöngéd (jobban mondva : gyönge) magyar szivekben eme zenei fájdalom-motorok ! Mikor a cigány egy intésre közelebb húzódik a „sírni“ készülő „vigadó “-áldozatok asztalához és cinikusan borús, (mert magában bizonyosan kineveti őket !) ábrázattal keservesen rázendít az „Eltörött“-re, „ Lehullott“-ra vagy más ily fajta búzöngeményre, látnád csak, mily hirtelenül változnak át az eddig vig magyar arcok világfájdalmasra ! Egyszerre tragikomikus drámai jelenet tárul szemeid elé: . . . Az egyik könyökére hajlói és behunyja szemeit. A másik félrefor- ditja nyakát és lehorgasztja a fejét. A harmadik tenyerébe temeti mélyen elborult arcát. Az asz- szonynépség szembeötlően ellágyul, epedő tekintetet ölt s egy-egy könnyet készül ejteni illatos zsebkendőjébe. Valamennyi meg van hatva, kegyetlenül meghatva! És ugyan miért ? — Mert elég naivul azt hiszi, hogy most magyarosan mulat: „sírva vigad“. Ha mint kevésbbé érzékeny jelenlevő meggondolatlanul rá találnál szólni a cigányra, hogy húzzon inkább valami férfiasabb, vidámabb nótát : meg lehetsz róla győződve, ha nyomban ki nem tessékelnének, legalább is alaposan rendreuta- sitanának férfiak és nők egyaránt. Nem hiszed ? Próbáld meg csak egyszer ! Külömben hivatkozhatom bizonyságul akár élő példára is. Van nekem egy erősen magyar érzésű és zamatú jó barátom. Dalos természet. Több felé megfordulván az országban, jártában-keltében sok jó magyar nóta ragadt reá, — szomorú is, vidám is. Ha alkalom akad rája és meghitt baráti társaság, szívesen eldalolja őket, de mindig mértékkel váltogatva : t. i. egy szomorúra rendszerint két-három vidámabbat. S épen ezért a megrögzött szokásáért hány leplezett s nyílt szemrehányást kellett már elviselnie, hogy — semmi érzéke a szomorúbb nóták iránt, hogy — érzelmeden, sőt egyenesen cinikus! Hiába védekezik meggyőzően, hogy hiszen először is a folytonos szomorú nóta nemcsak természetellenes, hanem magyartalan szokás ; másodszor meg a Dankó- féle szomorú dalok tetemes része épen nem eredeti magyar, hanem afféle kesernyés színezetű, vagy — mondjuk — koldus nóta (példának okáért „Eltörött a hegedűm“), aminőket falusi búcsúkon lehet hallani csonka és nem csonka koldusoktól. És — szó, ami szó — barátomnak, jóllehet kissé erősen fejezi ki magát alapjában kétségtelenül igaza van. Ám mit használ, ha a nagy többség mindig a közvetlen behatásokra alapítja ítéletét! Ha egyszer a cigány édes-keservesen a fülébe huzza, hogy „boruljon el, merüljön búbánatba minden e világon H — és példaadó áldozatnak ő (t. i. a közönség) csakugyan el is merült : akkor hasztalanul beszélsz neki, nem fogadja be az igaz szót, mert „a magyar azért is sírva vigad 1“. Dankónak és társainak (Fráternak, Dóczynak stb.) szentimentális dalai mellett még az újabban mód fölött divatba jött eredeti és utánzott ku- rucdalok is erősen közrejátszanak e szólásnak népszerűsítésén s igazság szerű meggyökereztetésén. Való igaz, hogy a kuruc-kornak mind zenéje, mind költészete mély fájdalmat tükröztet vissza. Éz a fájdalom néha szintén érzelgős jellegű, nagyobbrészt azonban igaz és mély, mert a kornak természetes hangulatából fakadt: a haza akkori gyászos sorsa volt a szülője. Ámde — kérdem — ami akkor természetes következmény volt, alkalmazható-e az más korokra is? — Legkevésbbé sem. Hiszen tudjuk, hogy a kuruc korszak előtti, XVII. századbeli zenénkben úgyszólván nyoma sincsen a világfájdalomnak. A XVIII. század második felének palotás és hallgató zenéje is ment minden melanchóliá- tól. Sőt a legújabban fölfedezett XVI. századból való zeneemlékeinkben sincsen lágy, asszonyias, siránkozó hang, hanem majd valamennyi pattogó, élénk, büszkén ritmikus. Azok a dalok pedig, melyek a népnek tulajdon ajakán fakadnak, valamint tapasztalás szerint jelenleg nem érzelgően bánatosak, úgy azelőtt sem voltak mások. De egyébként is az érzelgős búskomorság mivel sem ellenkezik any- nyira, mint a magyar faji karakterrel Nemzetünk kedélye rendkívül mély, az érzelmek minden húrját magába- foglaló, elég könnyen hangolható, ki-kitörő, sokszor mérteken túl áradó. De legyen az érzése bármilyen erős, mindig uralkodik rajta sikföldi józansága, katonás férfiassága és büszkesége. Mint keleti nép és olyan nemzet, amelynek eddigi élte gazdagabb volt fájdalomban, mint örömben, jobban hajlik ugyan a búra, mint a vigságra (innét a közmondás : „Nem nagyon vigad a magyar !“) de azért ha busul, sem lágyul bánata nőies pityergésre, világfájdalmas melanchóliára s azután, ha módja van ra, örülni is tud igazán, szive szerint, — de gyermekesség nélkül. Dalainak és zenéjének kétféle : lassú és gyors tempója híven tükrözi komolysággal párosult fürgeségét a nélkül, hogy akár az egyikben akár a másikban átlépné a termé- sztesség határát. Táncából meg mindent ki lehet következtetni, csak szen- timentálizmust és búskomorságot nem. Kisfalud3mak nincsen igaza : a magyar nem „sírva táncol“. De Bajzának sincs igaza, amennyiben „sírva vigad“ mondásával a búskomorságot akarja ráfogni nemzetünkre, Legkevésbbé van pedig igaza a mai közvéleménynek. mely ezt a magában képtelen szólást igaznak veszi, minduntalan használja, sőt magyartalan, érzelgős dalaival megfelelni igyekszik neki. Rónay Jácint félszázaddal ezelőtt irt Jellemisméjében fajunkat rajzolva megjegyzi, hogy nem érti „mikép jöheténk pityergő hírbe“. Nos, ha mostan élne és hallaná a müveit magyar középosztály búbánattal terhes dalait, meg a nap-nap után koptatott keserves kurucnótákat: akkor hamarosan megértené és — bizonyára nem nagyon örvendene neki, aminthogy nem örvendhet senki sem, aki nemzeti jellemünket és zenénket csak némileg is ismeri és szereti. Mert ez a faji sülyedésnél kétségtelen szomorú jele. Tudom nagyon jól, hogy fölvilágosító cikkem e sülyedést nem fogja megakasztani. A középosztály szerelmes ifjai s érzelemmelteljes hölgyei ezután is csak a „némuló hegedű“, „törött hegedű“, „hulló őszirózsa“ és tudja az Ég, miféle más születendő „búdanák“ mellett fognak olvadozva-pityeregve épületesen „sírva vigadni“. Az öregebbek pedig kénytelen-kelletlen alkalmazkodnak ezentúl is hozzájuk. Ám tegyék ! De azért én mégis csak kimondom a magam jogos vétóját: a tiltó szót és vele az igazságot, hogy a magyar sir is, vigad is, amint a sora hozza; talán többször sir, mint vigad ; „de nem sírva vigad“, mert ilyen vigadást csak a költők fantáziája ismer, meg azoké, akik erő nek-erejével búskomorságot akarnának nemzetünk jellemébe belediktálni, azaz igazabban : beleénekelni. A lelkűk raj:a ! HÍREK. A hercegprimás a fővárosban. Dr. Csernoch János hercegprimás fővárosi tartózkodása alkalmával f. hó 6-án délután meglátogatta az irgalmas nővéreknek a Ménesi utón levő központi házát, amelyben most az összes magyarországi házak rend- főnöknői tartanak lelkigyakorlatokat. A 140 főnöknő közül 130 volt jelen és a hercegprimás félórás beszédet intézett hozzájuk, amelyben méltatta azt a fontos tevékenységet, amelyet az irgalmas nővérek az emberiség javáért kifejtenek. A hercegprimás ezután az újoncok házába látogatott föl és hozzájuk is beszédet intézett. Később meglátogatta a Notre Dame nevelőintézetet, amelynek elemi, polgári és felsőbb leányiskolájában 100 növendék tanul. A hercegprimás legnagyobb megelégedését fejezte ki a látottakon. 7-én reggel a hercegprimás a Terézvárosban, 8-án a Szent István Bazilikában, 9-én pedig a Belvárosban szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Szombaton érkezett vissza városunkba, hogy a pünkösdi főszékesegyházi istentiszteletet személyesen pontifikálja. Esküvők. Réger Lénkét pünkösd vasárnapján d e. fél 12 órakor vezeti oltárhoz dr. Vörös István szolnoki főgim. tanár az esHergom-vizi- városi plébánia templomban. — Brunner Mariska csütörtökön d. e. 9 órakor esküdött örök hűséget Pöl- czer Frigyes takarékpénztári tisztviselőnek a belvárosi plébánia templomban. — Ifj. Merényi Gyula f. hó lóén tartja esküvőjét Tóth Irmuskával a belvárosi plébánia templomban. Az esketési szertartást Pauer Károly főszékesegyházi karkáplán fogja végezni. Aranylakodalom. Schőfer Márk és neje szobi lakosok ma ünnepük boldog házasságuknak ötven éves évfordulóját. Az öreg mátkapárnak ez alkalommal friss jó egészséget és tartós boldogságot kívánunk az egek Urától. Kinevezés. A m kir. pénzügy- miniszter Szilveszter János vörösvári jegyzőgyakornokot az esztergomi számvevőségi kirendeltséghez pénzügyi számgyakornoknak nevezte ki. Temetés. Kakass László ny. főszolgabíró temetése pénteken délelőtt fél 12 órakor történt a belvárosi temető kápolnájából. A temetési szertartást Mátéffy Viktor plébános végezte. A temetésen látszott, mennyi tisztelője, ismerőse és jóbarátja volt az elhunytnak, kik meghatva állták körül a koszorúkkal elhalmozott ravatalt és könnyezve mondottak egy utolsó istenhozzádot a hirtelenül elhunytnak sírja gyászos üregénél. Értekezlet. Az Esztergom-vidéki Régészeti és Történelmi Társulat megalakítása tárgyában Vimmer Imre polgármester szerdán d. u. 5 órára a városház tanácstermébe értekezletet hivott össze, melyen Sinka Ferenc Pál előadó, a társulat vagyonának ideiglenes gondnoka bemutatta a módosított alapszabályokat. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége által is elfogadhatónak talált új szabályok alapján most már az alakuló közgyűlés is megtartható. Az értekezlet a közgyűlés idejéül folyó évi junius hó 8 napját tűzte ki és megállapította annak tárgysorozatát is. A városház nagytermében tartandó közgyűlésen, melyre nem csak az összes tagok, hanem a Magyar Tudományos Akadémia és Történelmi Társulat is meghivatnak, Keményffy Kálmán Dániel, a társulat történelmi osztályának leendő igazgatója, emlékbeszédet fog mondani a volt érdemes elnök néhai Pór Antal praelátus kanonok, történettudós fölött. Az értekezlet azután megejtette a kandidá- ciót, úgy a tisztviselői állásokra, mint a- választmányi tagsági hegekre, valamint az ellenőrző és számvizsgáló bizottság tagjait is kijelelte. Szóba került az államsegély ügye és a muzeum helyiségének nehéz kérdése is, melynek megoldására egy szűkebb bizottság küldetett ki, hogy az a közgyűlés elé javaslatot tegyen. A társulat múzeuma már a jövő évtől kezdve rendes államsegélyben fog részesülni. Gyászrovat. Cserhalmy Lajos pozsonyi kanonok, a pozsonyi káptalan széles körben tisztelt és szeretett tagja f. hó 8-án elhunyt. A megboldogultat annak idején városunkban széles körben ismerték, mivel gróf Csáky Károly jelenlegi váci megyéspüspök, mint belvárosi plébános oldalán káplánkodott. Innét Simor prímás egyenes ajánlására a győrzámolyi, majd a hédervári plébániára került. Pozsonyi kanonokká 1912. júliusában nevezte ki a király. — Kisvárdai és zokoü Szokoly Viktor iró és volt lapszerkesztő f. hó 8-án Esztergomban hosszas betegeskedés után elhunyt. Temetése tegnap délelőtt 9 órakor volt Esztergomban, honnan az elhunytat Tiny- nyére szállították a családi sírboltba. Villamos Esztergom felé. Az egyik fővárosi lap Írja : Értesülésünk szerint a budapest-esztergomi vasút r, t. legközelebb fölemeli 20 milliós alaptőkéjét 25 millióra. A fölemelés célja a vicinális vasutak villamos :
