Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 37. szám
1913. május 11. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 A milyen önzetlen szeretettel irtani pünkösdi elmélkedésemet, olyan édes vággyal óhajtom, hogy testté váljék az ige és virágozzék föl már valahára a mi dicsőemlékü és remek fekvésű városunk. Kezdődjék meg a XX. században a hódító és népesítő tevékenység és politika áldásos korszaka városunkban és megyénkben. Hagyjuk abba a múlt század szerencsétlen jelszavát: „hej rá érünk arra még!“ és vezéreljen ez a modern jéliu e : A mi még nincs, majd meg lesz ! * Esztergom íöivirágoztatása. Programmom volt tizenkét éves esztergomi szerkesztői szolgálatomban. Harminc esztendő előtt mostohábbak voltak a körülmények. Ugart műveltünk humusz helyett. Közöny és maradi szellem mindenfelé. Négy részből állott akkor a város. Négyfelé gondolkodott mindenki, midőn valami uj gondolat került napirendre Esztergom íölvirágoz- tatására. Akkor még ravasz fi liszterek és tudatlan beamferek kezelték közügyeinket. Voltak olyan polgármestereink, a kik megörökítették nevüket előkelő tehetségük alkotásaival. De voltak ismét olyan konzulaink, a kiknek száz esztendő előtt kellett volna születniük. Ilyen áldatlan környezetben majdnem lehetetlen volt ideákkal foglalkozni, hacsak egy egész uj nemzedék, az akkori valódi aranyifjuság nem fogott volna velünk kezet a haladás terjesztéséhez. A mi városunk újabb történetében vívmánynak volt jelezve, azt csodálatos erejű társadalmi közreműködéssel valósítottuk meg. Ma sokkal kevesebb a szellemi akadály, mint negyedszázad előtt. De akkor is éreztük, hogy a mi nevezetessége van Esztergomnak, azt nem polgárainak, hanem főpapjainak köszönhette. Arra törtettünk, hogy a kiáltó ellentéteket napirenden tartsuk és a müveit polgároktól a műveltségért nem ígéretet, hanem áldozatot kapjunk. Ilyen módon sok nehéz probléma megoldódott. A mai uralkodó nemzedék folytassa az elődök müvét. Lelkesedjék. fáradjon és áldozzon önzetlenül a haladás vívmányaiért. A kifejlődés törvényei szerint minden nélkülözhetetlen tényezőnek egymásután kell kifejlődnie, hogy a közügy harmóniáját biztosítsa. Vízvezetékünk ma is hiányzik. És ez bizonyítja, hogy haladásunk fejlődése nem okszerű. Jó levegő, jó viz, jó élelmiszer nélkül ma nincsen modern város Európában. Igaz, hogy nem lehet minden jót sem az államtól, sem a főpapságtól folyton kikönyörögni. Az egész nagy közönséget bele kell vinnünk a közérdekű alkotások létesítésére és akkor mennél többen vagyunk, annál kevesebbet kell adakoznunk. Mutassa meg a mai nemzedék, hogy jobban szereti szülővárosát, mint önmagát és akkor a megszentelt emlékű Esztergom sok hátrál éka megvalósul és több követelménye a kultúra és az általános közjóra szintén diadalt arat. Esztergom és Budapest. Az egyik szülőföldünk, a másik fővárosunk. Mind a kettő a mienk. És mind a két város olyan közel van egymáshoz, hogy valóban közös érdekeik is vannak. Összeköttetéseink fővárosunkkal nyáron tökéletes, télen kielégítő amióta vashidunk van. A budai —esztergomi villanyos vasút ügye ez idő szerint a pénzviszonyok nyomasztó sivárságát sínyli. A mint ez a modern összeköttetés (mely azonban szerencsétlenségünkre fél század óta elmaradt vasu- tunkat pótolja) Esztergom és Budapest közt télen-nyáron valóban tökéletes és kellemes összeköttetést biztosit. Rövid idő kérdése tehát, hogy vármegyénk remek Duna- melléki vidékének és városunk festői környékének a fővárosiak által való honfoglalása. Budapest közeli helyei már teljesen megteltek nyaraló épületekkel Vác, Verőce, Nagymaros és Visegrád már nemsokára nem nyaralóhely, hanem valóságos nyári várossá fejlődik. A folyton kiáramló terjeszkedés, tehát nemsokára útba ejti Esztergomot mindinkább, mert Budapest főváros már egyáltalán nem adhat el telket a tömegesen építkezni óhajtó tisztviselőknek. Már most mi a mi előmunkálatunk? Semmiesetre sem az, amit eddig tettünk. Egy-két fővárosi családot már elriasztott néhány esztergomi telektulajdonos zsaroló ajánlata. Ezek a menekülők ma homoki vidéken üdülnek és sajnálják, hogy nem a remek vidékü és modern kényelmi! Esztergomban. A megyei és városi telepítés valamint a telkesítés kérdését első sorban a müveit társadalom vezető férfiainak kellene átvennie és irányítania: Mert minden haszonlesés elriaszt és minden méltányosság marasztal. Ilyenformán nemsokára ide lehetne édesgetnie a fővárosiakat. Alakítsunk erre a célra olyan hiányzó társaságot, mely a telekkérdést indítja. A várostól kérni lehetne müvésztelep, vagy jótékony intézmény számára ingyen telket. Magánosoknak azonban kivétel nélkül rendes esztergomi árakon. Ilyenformán uj telepek keletkeznének, ha a város intéző emberei észreveszik, hogy a nyaraló Budapest úgy szellemi, mint anyagi értéklés szerint többet használna városunknak, mint az itt üdülő drágalátos kaszárnya katonasága. A város és megye mérnökei Esztergom kiesebb fekvési! dunamelléki részleteiről teleptérképet készíthetne és azt hatóságunk sokszorosítva a fővárosi közönség számára kiadatja. Hálásak lennének ilyen előzékenységért, mellyel különben ma minden modern város fejlődése összefüggésben is van. Ha városunk most sem törődnék a budapesti közönség meghódításával, akkor a közeli években más felé vonulnak, a hol helyet kínálnak és mi, akik nem értünk a kínálás művészetéhez ismét elmaradunk legalább egy évszázad áldásaitól. Sírva vigad a magyar? Irta: dr. Retkei Prikkel Marián. Sokat koptatják manap ezt a szólást. Akik eredetét nem ismerik, valami régi közmondásnak gondolják és föltétlenül hitelt adnakneki. Pedig nem közmondás, hanem szállóige. S nem is olyan régi, mert még száz esztendős sincsen. Bajza 1825-ben irt Borénekének következő sorai hozták forgalomba : Mig Mohácsnál nem csatázott A félholdu büszke tar, Vig volt addig; hajh, azóta Sírva vigad a magyar. A mondás tehát eme máig divatozó alakjában nem népi termék, hanem irodalmi szülött, költői alkotás. A gondolata azonban más formában már előbb is föltűnik. Kisfaludy Sándor 1807-ben kiadott Regéinek előszavában körülbelül ugyanezt állítja: „A magyar — úgymond, — hajlandó a szomorúságra. Sőt még örömét és vigságát is bus hangokkal jelenti. Bizonysága ennek a nemzeti magyar táncnak többnyire kesergő melódiája : bizonysága ennek a köznép énekeinek többnyire szomorú nótája. A magyar felől igazán mondhatni, hogy sírva táncol“. Az utolsó mondat azt sejteti velünk, hogy Bajza Kisfaludból vette szállóigévé vált mondásának alapját. Kisfaludyénál régebbi nyomról nincsen tudomásom. Ez azonban mellékes dolog. A fő az, való-e, hogy a magyar sírva vigad ? Csakugyan megfelel-e ez a jelenleg igazságkép hirdetett szólás nemzeti zenénknek és jellemünknek ? A közvélemény azt mondja reá : minden bizonynyal ! Én ellenben kereken tagadásba vonom és azt állítom, hogy semmiképpen ! Micsodaala- pon és joggal, ime : Költőileg ez a mondás paradokszon, vagyis látszólagos képtelenség, amely alatt azonban bizonyos igazság lappang, tudniillik : a magyarnak viga- dása nem tiszta, nem fellegtelen, nem igazi vigadás. Prózailag mérlegelve pedig nemcsak látszólagos, hanem valóságos képtelenség. Miért ? — Mert sírva vigadni : lélektani lehetetlenség ! Lelki fájdalmat és örömet egyszerre érezni — nem lehetséges ] Könnyezni, igaz, nemcsak fájdalomtól, hanem ölömtől is lehet, aminthogy az ember szemébe nem csupán a fájdalom, hanem a nagy öröm is csal könnyeket. Ámde akkor is sírni, azaz lelkifájdalmat érezni, mikor a szivet öröm foglalja el, — abszurdum. Hiszen a kettő olyan, mint a fény és az árny : követik ugyan egymást szüntelenül, de egymásba sohasem olvadhatnak. Sírni és nevetni egyidőben — csak az ég tud, az is csupán a költőnek képzeletében ! Tehát csakis költői igazságnak fogadható el, hogy „sírva vigad a magyar“. A költői igazság pedig nagyon sokszor féligazság. Ez is csak, amolyan igazságféle ! Ha azt értjük vele, hogy fajunk némileg érzékenyebb a fájdalom, mint az öröm iránt : megállhat. Ám ha úgy értelmezzük, hogy a magyar nem tud igazán vigadni, mert csak szomorúságra született, mert buskomor természet: akkor nincs benne igazság. Pedig a mai közvélemény igy értelmezi és használja. S vájjon miért ? Azért, mert a közvélemény ítéletét — mint legtöbb esetben, úgy ennél is — arra alapítja, amit közvetlen közéletében lát, hall, vagy olvas. Már pedig nem lehet tagadni, hogy az ujabbi divatos magyar nóták nagy többségének mind dallama, mind szövege csak úgy árad a kebeldagasztó, lágy, asszonyias szentimentálizmus- tól. „Kit gyászol a fecskemadár“, „Eltörött a hegedűm“, „Most van a nap lemenőben“, „Lehullott az őszirózsa levele“, „Azt beszélik a faluban“ stb. — naponkint hallható példái ennek a szinte csömörlésig érzelgős, szivepesztő, keserves daldivatnak. Hálásak lehetünk érte a boldogult Dankó Pistának (bocsássa meg neki a magyarok Istene !) és számos utánzójának, kik a magyar karakter és géniusz teljes ismerete nélkül termelték és termelik „eredeti magyar dalaikat“. A közvélemény ezeknek hallása alapján hiszi, vallja és hirdeti, hogy „sírva vigad a magyar!“ S ti cigányság és a zongora-verklik meg gondoskodnak róla, hogy minél többször hallja őket. Azt pedig ki
