Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 37. szám
Esztergom, 1913. XXXV. évfolyam. 37. szám. Vasárnap, május 11. POUT!HR! és TfíRSfíDRLMILfíR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL : ^ SIMOR JÁNOS UTCA 20. SZÁM TELEFON 21. HOVA A LAP SZELLEMI RÉSZÉT ILLETŐ KÖZLEMÉNYEK, TOVÁBBÁ ELŐFIZETÉSI ÉS HIRDETÉSI DIJAK STB. KÜLDENDŐK :! 1; FELELŐS SZERKESZTŐ : FŐMŰNKATARS: DR KŐRÖSY LÁSZLÓ DR GRÓH JÓZSEF LAPTULAJDONOh ÉS KIADÓ LAISZKY JÁNOS. MEGJELENIK: MINDEN VASÁRNAP ÉS CSÜTÖRTÖKÖN. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : EGY ÉVRE . 12 K FÉL ÉVRE . 6 K NEGYEDÉVRE 3 K EGYES SZÁM ÁRA 14 FILLÉR. NYILTTÉR SORA 50 FILLÉR. HIRDETÉSEK ÁRSZABÁLY SZERINT KÉZIRATOT NEM ADUNK VISSZA. Pünkösd ünnepén. ... És megtelének Szentlélekkel ! . . . Az egyszerű vámszedők és halászok idegen nyelveken szólaltak meg. Szavuk ereje csodákat müveit: ezren és ezren léptek a keresztény egyházba, mely mint Krisztus vallásának külső megnyilatkozása akkor megalakult. Ez történt az első pünkösdön. S ez az esemény világtörténeti jelentőségű lett: társadalmat alkotó és társadalmai reformáló erő. A régi világ romjain ez az erő teremtett új világot. Az apostolok munkáját ezen erő tette eredményessé : . . . megtelének Szentlélekkel! Azóta sok idő lezajlott. Mi, kiknek időképzete az ember- futamatnyi „egy élet idő“-höz van kötve, alig tudjuk elkép„Esztogom és Vidéke“ tárcája, Piros pünkösd napján. Piros pünkösd napján, Szép, suhanó szárnyon : Szállj át „fehér galamb,“ Szentlélek galambja, Az egész világon. Béke legyen szárnyad Mindenik csapása, Hogy szív, ha hitetlen, Lélek, békületlen : — Legyen békessége, Legyen gyógyulása ! Piros pünkösd napján, Mennyei jelképen, Oh égi „tüzes nyelv,“ Gyulladj ki felettünk, S zendülj meg a légben. Hirdesd ki még egyszer Világ hallatára : Hogy az eszme ellen, A szeretet ellen, Hasztalan a világ Minden Golgotája ! Saabolcska Mihály. zelni: mi az a szinte 2000 esztendő, mely az első pünkösd óta tovaszállott. Azóta az emberek nagyon felvilágoso- dottak lettek: sokat akarnak tudni, keveset hinni. A Szentlélek munkájáról nem szivesen hallanak. Szólnak az önzést megtagadó közérdekről, az eszményi világban járó ideálizmusról, mely mind előbbre viszi az emberiséget a haladás útján. Másról nem igen beszélnek. És mégis — tudja Isten r minő érzés! — ha a történelem lapjait forgatva egy-egy nagy esemény alakul ki szemem előtt, ha látom, mint tagadják meg emberi természetüket a hősök s hogy adnak helyet annak, ami isteni, — úgy érzem, pünkösd volt akkor is, és megtelének mindazok szentlélekkel ! . . . És mikor saját korunkra Késő! Irta: Fülöp Ferenc. Kábító illattár terjeng az egész kerben. Fehér testű, szagos akácvirágok hullámoznák alá sűrűén. Az akácfa tövében összerótt pádon — mint valami hervadásba induló liliom — egy fehér ruhás leány ül bágyadtan, szótlanul. Réveteg, nagy azúrkék szemeivel olykor belebámul az illatos levegőégbe, olykor pedig a fényes, nagytestű dongókat, vadméheket néz- deli, amint azok körülötte zsongnak- bongnak. Amig szemeit körüljártatja, azalatt lelke, gondolata az elmúlt, szivárvány színű álmok délibábos országában kalandozik, hogy legalább még egyszer, csak még egyszer vissza idézze azt a ragyogóan napsugaras tavaszt, amelyről tudja, soha de soha nem fog ismét visszatérni. Sárgás, megaszott újjaival végig simítja verejtékező homlokát, mintha ezzel a simítással azokat a feltámadni készülő vérperzselő kósza gondolatokat akarná magától elűzni. A leány hátamegetti kis kertajtó ezalatt nesztelenül megnyílik. Az ajtó nyikorgását, az érkező fiatal ember lépteinek halk dobogását nem hallja a beteg leány, mert a körülte zümnézek, ugyancsak pünkösd ünnepét keresem. Nagy szükség van rá! A mi századunk nehéz utón halad. A damoklesi kard ott függ feje fölött. És senki sem tudja, mikor szakad el a fonál. A proletárizmus talán még sohasem volt oly nagy, mint éppen napjainkban. Százan és százan henyélnek munka nélkül s tékozolják a könyörüle- tesség nyújtotta filléreket. Nincsen meg bennük az emberi méltóság tudata s ennék védelmezője : az önérzet. Többre becsülik a tétlen életet a hiv kötelességtudatnál. És ez a gyarló állapot nemhogy javulna, hanem inkább évről-évre rosz- szabbodik. Mikor jön változás? Mikor közéig a tökélesbülés ? — A társadalom pünkösdjén, ha majd megtelnek mindnyájan Szentlélekkel ! . . . mögő bogarak zsongása-bongása elnémítja a zajt. Mikor az érkező már egészen közelébe ér, csak akkor riad fel álmodozásából a leány. — Pista ! — kiáltja vacogó fogakkal a beteg, megaszott leány. Miért jött ide ? Miért háborgatja nyugalmamat, azt a meggyötört nyugalmamat? Mondja Pista, miért? A fiatalember nem néz a leányra. Bánatosan, vezeklően lehajtja fejét a keblére^ Nem mer, nem bír a leányra nézni. O hogyan megváltozott, mióta búcsuzatlan elhagyta a leányt. — Bella ! Haragszik még rám ? Gyűlöl még ? No mondja Bella! Mondja ! Ne vigyen kisértésbe. Bella, a beteg leány, nem felel. Erőtlenül mint letört, vihartól letépett nyiladozó rózsabimbó, hátraha- nyátlőtt a pad karfáján. Arcából végképen eltűnt a piros vér, szemei lecsukódnak. — Az Istenért Bella 1 Mi baja ? Tán rosszul lett? kiáltja ijedten Pista s karjával átkarolja az erőtlen leányt. Az ölelésre feleszmél Bella fásultságából. — Ne, ne Pista ! Nem akarom, hogy maga csak egy ujjal is hozám- nyuljon. Menjen Pista, menjen a maga útjára és hagyjon engem egyedül. És mit szóljunk a szellemi proletárokról, azokról a „műveltekéről, kik kifogástalan ruhában, de kifogásolható erkölcsi felfogással sétálják végig az élet útját, melyen maguk tépik le a nekik megtetsző virágokat. A napilapok hírrovata az öngyilkosok, párbajozók, sikkasztok stb. egész seregét állítja szemünk elé. Azon egyéb gyarlóságokról pedig, melyeket a társadalom felfogása megszokás folytán bűnös jellegüktől is megfosztott, ugyancsak tanúskodik a városok élete. 3 látva mindezt, gondolkodva kérdezzük : Lesz-e még jobb idő, tökéletesedés, erkölcsi érettség ? — Talán ! Valamikor! Majd azon a pünkösd ünnepén, ha megtelnek mindnyájan Szentlélekkel ! . . . Az elégületlenség is a kor ismertető jelszava lesz lassan— Hát elküld Bella ? Hát már idegen vagyok maga előtt ? — Igen, igen Pista. Teljesen idegen. Mintha sose ismertem volna magát ! Még most se megy Pista ? — Nem megyek Bella. Akár hogyan küld is. Tudom, hogy sokat vétettem maga ellen. Sokat. Nagyon sokat. De még nem vétettem akkorát, hogy bűnöm meg nem volna bocsátható. Ha maga akarja Bella, minden jóra fordulhat. A leány kebléből hangos, szívfacsaró sóhaj tört elő. — Késő ! Már késő Pista. — Nem ! Nem késő Bella. Még lehet a mi életünk boldog, meleg, verőfényes — Azt hiszi Pista ? Kérdezte keserű mosolygással a beteg leány. — Hiszem Bella! S ha maga akarja, be is bizonyíthatom. —- Ne mondja 1 Aztán a kis pisze orrú Margittal mi lenne ? — Mi ?. Semmi 1 Sohasem szerettem Margitot csak tetszett előttem az ő érdekes, ötletszerű viselkedése. Ennyi az egész. Magát szerettem Bella mindig, a maga azúrkék fénylő szemei1, fehér szép arcát, nyájas meleg tekintetét. Bella vértelen arcát halványpir öntötte el e vallomásra.
