Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 33. szám
1913. április 27. ESZTERGOM és VIDÉKE3 konybéli apái, dr. Somhegyi (Schröck) F. szegedi gimn. igazgató, akad. lev. tag. dr. Somogyi Károly pozsonyi kanonok akad. lev. teg. dr. Szabó Imre iszkázi esp., dr. Szabó József esztergomi kanonok, dr. Szuppan Zsigmond esztergomi kanonok, Sujánszky Antal pesti prépost lelkész, Vass József váci gimn. tanár, akad. lev. tag, Veszély Karoly károlyfehérvári igazgató, dr. Zalka János esztergomi kanonok, dr. Zerich Tivadar pestegyetemi tanár, Zsihovics Ferenc pesti papn. lelkiigazgató. Ilyen válogatott tábora volt ekkor a Magyar Sionnak. De meg is van örökítve az országszerte elterjedt folyóiratban a lelkes közreműködők emléke ! Érdekes, hogy Knauz Nándor egyik zseniális munkatársa akkor még csak papnövendék volt. Midőn pedig az érdemes szerkesztő, Knauz Nándor, hat év múlva még nagyobb szabású hivatása miatt visszavonult, az egykori Franki Vilmos papjelölt lett a Magyar Sión méltó szerkesztője. 1873-ban — epochális sikerek után — Fraknoi is visz- szalépvén, dr. Zádori János vette át a szerkesztést. De az akkori szellem Knauz egyháztörténelmi havi folyóiratából egyházirodalmi szemlét alakított. Hanem még igy is sokáig megtartotta a Magyar Sión jó hírnevét. Kettős jubileumunk második irodalomtörténeti tétele az első esztergomi társadalmi és irodalmi lap megalapítása. Cime „Esztergomi Újság. Alapitá, ki- adá és szerkesztő Pongrácz Lajos. 1863. Esztergom. Horák Egyed. Felsődunavidéki Közlöny. Vegyestartalmu hetilap. Több esztergomi intézet és a barsi gazdasági egylet hivatalos lapja. Egész évre hat forint.“ Pongrácz Lajos, Hontme- gyének volt 61-es főjegyzője a negyvenes évek irodalmában több figyelemreméltó szép prózai müvei tűnt föl. Munkatársa lett Frankenburg ismert Életképeinek, a hol szintén gyakran találkozhatunk nevével. Pongrácz Lajos, akit gyermekei nevelése hozott Esztergomba, jóhangzású főmunkatársi szerzett Csalomjai-ban (Pajor István), a kit később Haán Rezső is követett, mint Honi- megyének 61-es aljegyzője. Az uj lap megindításával nehezebb volt annak föntartása. A folytonos küzködések végre is annyira elkeserítették Pongrácz Lajost, hogy az év végén lapját Haán Rezsőnek adta át. Haán Rezső ötven év előtt ifjú erőben kitartó lelkesedéssel és szerencsés összeköttetéseivel csakhamar megszapori- totta előfizetőit. Őszintén kinyilatkoztatta: — „Hogy lapunk illendően, diszesb alak és tartalommal, koldulás és elvtagadás nélkül fennállhasson, legalább négyszáz előfizetőre van szüksége, tehát negyven részvényes tiz forintjával.“ A rendszer egyszer sikerült. Haán Rezső az első évben a kiváló müvek jutalmazására már tizenkét aranydijat is ki bírt tűzni. A következő évben már nem bírta rávenni az újra megadózott előfizetőket uj részvé- nyezésre. Haán Rezső munkatársai közé tartozott ekkor Hatala Péter, a ki „akkor még“ Egy szentföldi vándor naplójából közölt több érdekes cikket. Német György esztergomi nagyprépost emlékezete (30. sz.) Emléket Barótinak ! (27), Emlékirat a Szondi-emlék ügyében (38) minden időre értékes közlemények. A honti-barsi munkatársak közé tartozott Lithvay Viktória és Lipóczy György, a kik azonban csak egy-két napi költői halhatatlanságot élveztek. Két esztendő múlva az Esztergomi Újság már „vegyestartalmu hetilap, több esztergomi intézet- és barsi gazdasági egylet hivatalos lapja. Kiadótulajdonos és feielős szerkesztő Sántha Ignác.“ Haán visszavonult. Az akkori irók közül legtöbbet használt városunk és megyénk történetének Csaka Károly, a ki Bényről (3. és 6. sz.), Nagy-Bényről (7.) Bajóth- rol (10.) Mogyorósról (12) Csol- nokról (14.) Epölyről (22.) Péli- földről, vagyis az Esztergom melletti Szentkeresztről irt gondos kutatások után érdekes ismertetéseket. Ekkor került először nyilvánosságra városunk értékes levéltárából (F. 2. Nr. 3.) az a régi okmány, mely Grueber Mihály néhai esztergomvárosi jegyzőnek halála utáni megjelenése ügyében közli a vizsgálatot. 1772. márc. 8. napján hallgatta ki ugyanis Esztergom sz. kir. városban a városi hatóság hit alatt Tóth Márton özvegyét, szül. Csáky Erzsébetet. Ezeket a romantikus vallomásokat közli a 11. 12 és 13. szám. Tanulságos „Egy Mexikóba utazott esztergominak néhány levele.“ Ekkor jelenik meg helyi sajtónkban az első „Szépészeti Levél“ sorozata, (47—49) melyet Ompolyi Mátray Ernő irt, a ki nemsokára szintén szerkesztő lett városunkban. Esztergom irodalomtörténetében tehát piros szinü évszáma lesz 1863-nak, a mikor a Magyar Sión ormáról is derengni kezdett a szebb jövő hajnala. Ez az előkészített szebb jövő tett minket boldogabb jelen örököseivé. Ne feledkezzék azonban meg sohasem a mai nemzedék az úttörők érdemeiről. Elődeink akkor még valóban eszményi lelkesedéssel és áldozattal szolgálták helyi irodalmunkat. Ezt a szent örökséget becsüljük meg első sorban mi a mai esztergomi sajtó komoly munkásai, másodsorban pedig lapunk hű barátai, midőn kettős jubileumot ülünk szivünkben. ♦» ♦» ♦» ♦♦ ♦♦ ■+»- -♦ Madárhalál. Üldözzük a madárírtókat! Tavasz felén csapott le ránk a tél egész zordonságában, egész kegyetlenségében. Április 13-án reggelre hó borította utcáinkat, mezőinket s zöld levélben pompázó fáinkat, megfagyasztva a korán fölzsendült tavaszi életet. Országos csapás ez, melynek káros következményeit alig tudjuk majd kiheverni Nem is arról akarunk szólni, mi lenne a legsürgősebb teendő e váratlanul jött katasztrófaszámba menő tavaszi téllel szemben. Mi egyelőre csak arra akarjuk felhívni a jó szivű s melegen érző emberek figyelmét, mennyi bájos kis énekes madár esett áldozatul az áprilisban fellépett decemberi időjárásnak s milyen üresek, hangtalanok, némák és kihaltak lesznek berkeink, ligeteink, mezőink a nyár folyamán, ha nem vesszük védelmünkbe és fokozott pártfogásunkba azt a csekélyre olvadt éne- kes-madársereget, mely az április 13-iki madárvilág romlását túl élte. Sokszor szóvá tettük már normális időkben is, hogy Esztergom város területén milyen madárpusztítás folyik. Nemcsak vásott iskolásfiuk, dologta- lan suhancok és romlott lelkű sihe- derek, de elég gyakran még felnőtt, meglett férfiak is rávetemednek arra, hogy megfogjak, ellövik s egyéb módon pusztítják az énekes madarakat s kiszedik még a fészkeiket is. Szomorú világot vet ez a jelenség az alantosabb néprétegek lelkületére s bizony-bizony nem a civilizáció terjedése mellett bizonyít. Más országokban úgyszólván dédelgetik s mézeskaláccsal csalogatják az énekes madarat az emberi házak közelébe. Grácban például a fekete rigó, mely nálunk az erdőbe vonul vissza, a város főbb utcáin a kerteket szegélyező bokrokban is megfészkel s ott marad télire is, mert jólelkű, művelt emberek rendszeresen gondoskodnak a táplálásáról. Nálunk ellenben a cinegefogó tök, a lépfa, a csalómadár, a parittya, a flóbert az uralkodó plánéta s lapunk egyik barátja éppen a múltkor fenyí- tett meg több sihedert tilos madárfogás miatt, sőt azt is sajnálattal tapasztalta, hogy vannak egynéhányan akik flóbert puskával énekesmadarakra lövöldöznek s ugylátszik rendszeresen űzik ezt a kárhozatos sportot. Azt a kérelmet intézzük tehát városunk minden rendű és rangú lakosához és művelt közönségéhez, legyen védője a szegény énekesmadaraknak s jelentsen fel minden olyan gyereket vagy felnőttet, akit madárfogáson vagy madárpusztitáson ér. Utoljára is van törvényünk és számos miniszteri rendeletünk a madárvédelemről, de mit ér mindez, ha nem hajtják végre. Mi belátjuk, hogy a rendőrségnek nem terjedhet ki mindenre a figyelme; éppen azért szükséges, hogy a közönség siessen a segítségére s váljék maga is rendőrré, ott hol a madarak pusztításának megakadályozásáról van szó. Nagy és fontos feladat vár e tekintetben a tanítói karra is. Mert nem elég megtartani az úgynevezett madárnapot egyszer egy esztendőben, hanem meg kell ragadni minden lehető alkalmat arra, hogy a gyerek leikébe a madár, mint jó barát, mint az ember segítőtársa és gyönyörűsége illesztessék be, mely minden védelemre érdemes s drákói szigorral kell megfenyíteni minden iskolás gyermeket és iparos tanoncot, akit fészekszedésen, madárfogáson vagy parity- tyázáson érnek. Vegye figyelembe a nagyközönség, hogy nincs hálásabb földi lény a madárnál. Bő marokkal megfizet ő azért a kis, fáradságba nem kerülő védelemért, melyben részesítjük. Fáradhatatlanul pusztítja a fára, virágra egyaránt káros rovarvilágot s bájos énekével felüditi, gyönyörűségbe ringatja lelkeinket. Védjük tehát a madarat s üldözzük a madárírtókat! K-g. A „kis urak“ harca a kenyérért. A szociálizmus gazdasági harcai között a kenyérért való küzdés a legszimpatikusabb Sok százezer köz- és magánhivatalnok görnyed reggeltől estig az íróasztal mellett, rója a betűket, számokat, lassan, egyhangúan, mint a gépek kattogása, ameddig a szeme belefárad, a feje beleszédül. És ezeknek e nagy munkát végző „kis urak“-nak kevés a fizetése. Némelyiknek azért kevés, mert urnák érzi magát, tehát úgy akar élni, mint az ur, nem pedig mint a sarki hordár. Részt akar venni az urak társadalmi életében, tagja akar lenni egyesületeknek. Kétszáz korona helyett havonkint elkölt négyszázat s igy négy év helyett kettő alatt jut el a nyomorúság sivár mezejére. Ezekről nincs szó. De vannak szerényebb igényű munkásai is az Íróasztaloknak, akik lemondtak az élet örömeiről, akik
