Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 25. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 30. mely követ nem igen mozdít. Aki ezt nem hiszi el, ajánljuk neki : tegyen egybevetést a török iga alól néhány évtizede felszabadult kis balkánállamok és a 200 évvel ezelőtt felszabadított nagy Magyarország helyzete közt 1913- ban! Hol vannak azok és hol vagyunk mi ? Ma az egész világ velük foglalkozik; mi pedig, Európának egykoron első katonanemzete az ismeretlen vagy félreismert idegen dajka- ságban sínylődünk ; vagy még magyarábban szólva: derékig vagyunk ugyanabban a cserben, melybe 400 éve jutottunk. Mit bizonyít e sanyarú helyzetünk ? —• Nem egyebet, mint hogy négy százados politikánkat, mint kézzelfoghatóan sikertelent bátran sutba vethetjük. Azt bizonyítja, hogy eddigi politikánk öröklött bájából mindenképpen ajánlatos volna gyógyulást keresnünk. De remélhetünk-e gyógyulást egyhamar ? A mélyebben látók : nemzeti tulajdonságaink alapos ismerői kétkedőén fogják rázni fejüket, mig a szemrefőre nézők s könnyen itélők hamar reámutatnak egy bizonyos újabb tünetre, mint a gyógyulás szembeszökő jelére. — A koalíció bukása és a legutóbbi képviselőválasztás óta — mondják — a nemzet óriási megnyomják, vékonyát, vastagot, a- vagy vegyest. De bizony nem szólt abban az orgonában többet se bádog- sip, se fasíp. A tisztelendő úr lent az oltár előtt, a mint végzett a szentmise-áldozattal, az ünnephez illő aranyvirágos miseruhában, miseingben (hófehér volt az is, mint öreg fején a haj), kifordult az oltártól és kérdést intézett a kórusba föl: — Domine magiszter, mi baja esett az orgonánknak ugyan ? De bátor mindegyütt a hívek, a várakozás feszült (mert mon 1- jam-e, hogy az orgona sorsa közügy), a főtanitó úr se birt más választ adni, mint hogy elfogyott biz abból nagy hirtelen a szusz. Az orgona tehát elromlott. Orgonaszó nélkül pedig a szent ének szinte el sem képzelhető, éppen mint teszem azt, virágos fa nélkül a tavasz. A beteg orgonát pedig megvizsgálni kellett valami hozzá tudóval, a ki nem lehet más, mint valami értelmes orgonacsináló. Szóltak is a földesurnak, a pátronusnak, a kinek a költséget viselnie kell. S az nem is szabadkozott. Fiatal ember volt még a kémé- nyesi uraság, úgy a harminc elején és a sokablakos, emeletes kastélyt, legénysorba lakta egyedül. Elvből nem házasodott, mert a mai dámáknak igen nagy az igényük, (a mit többsége feltűnő közömbösséget tanusit minden politikai mozgalommal s vá hozással szemben. Pedig régen voltak oly izgató küzdelmek és felháborító botrányok az országházban, mint ép a közelmúlt időben. Az ország azonban hideg nyugodtsággal, egykedvűen nézi a pártszenvedelmek kitörő fer- getegeit; mintha nem is az ő bőrére menne a pártok elvadult tusája. Nem törődik sorsának intézőivel, bármennyire próbálják őt maguk számára feltüzelni. Minden izgatásra és újabb botrányra néma hallgatás részéről a felelet. Mi másnak bizonysága ez, mint hogy a nemzet végre bölcsen megundorodott a meddő politizálástól, hogy gyógyulni kíván megrögzött bajából, mely eddig annyi keserűséget okozott neki ! Valóban, ha ez a megállapítás alapos volna, csak szívből örülhetnének neki mindazok, kik a magyar faj szebb jövőjét nem a terméketlen politikai erőlködésektől, hanem a kitartó komoly kulturális munkától várják. De nagy kérdés : gyógyulásnak vehető-e a nemzetnek mostani hideg közömbössége ? Nem a kimerülésnek tehetetlen állapota-e csupán, melyet a felületesen itélők elhamarkodva javulásra magyaráznak ? Megvalljuk : bármennyire óhajtanok az utóbbiak igazát, bajos is lett volna szegénynek kielégíteni, mert alig húszezer forintot hozott a kéményesi uradalom). Megült a faluba otthon. Nagy ritkán mulatni Bécsbe ment föl. Hogy mért éppen Bécsbe, az onnét lehet, mert oda rukkolt be a piros csákós Radetzky huszárokhoz, mikor leszolgálta az önkéntesi évet. Oda volt szokva a tisztek révén, meg egymás. Bécsből hozott orgonacsinálót is. kockás ruhában egy pohos németet. Maga jött a mester, a mi a falura nagy tisztesség számba ment abból a csoda nagy városból, a hol a magyar király üli meg a várkastélyát, mint itt Köményesen az uraság. (No hiszen csak meg lesz az az orgona csinálva most). Őszbe tarkalló volt az orgonás úr, szakálla kétfelül, de bajusza meg nem volt. Okulárét viselt, de azon körösztül is látszott az apró fürge szeme. A meztelen szája szögletén két barázda, a mitől az ábrázata mindig mosolygott. De jókedvű is volt a német úr. A cselédek mondják, hogy sokat nevetett, a mint esténként kettesben az urasággal a vacsorát élték. Mert természetes, hogy a kastélyba lett szállásolva, van ott hely elég. Hogy miről folyt közöttük a beszéd, persze nem tudni, mert németül beszéltek. Csakhogy a beszélgetés közben, a poharazás közben egyszer a vigsága odalett, a jókedvét mintha történelmünk százados tanulságaira gondolva, — nem merjük nemzetünkről a jobbat föltenni. Mert minden eddigi kárba- veszett szabadságküzdelmünknek — volt légyen bár akár véres, akár vértelen — következetesen nyomában járt a reményvesztett hosszú tespedés, melyben a nemzet némán tűrte bármit követtek el vele győztes ellenségei. Sőt ezek a tespedé- sek mindig jobban meggyengítettek bennünket, mint maguk a harcok és csatavesztések ! Az önbizalom és az egyetértés : ezek azok a nélkülözhetetlen erkölcsi erők, melyek egy nemzetet a támadásokkal szemben ellenállóvá bírnak tenni. Ezeket vesztettük mi el minden kudarcot vallott nemzeti fellángolásunkkal. Ezeknek elvesztését követte mindannyiszor az a tehetetlen beteg tespedé- sünk, amely szabad prédájává tett elleneinknek. Nem nagy sor kitalálni, hogy a magyarság nagy részének a politikai mozgalmak iránt tanúsított mostani hideg közömbössége is korántsem valami örvendetes gyógyulási tünet a hagyományos meddő politizálásból, hanem voltaképpen a szégyenleni való ismert magyar krónikus kimerülésnek beteges állapota. Hogy a két betegség közül melyik elviselhetőbb, melyiket szenvedjük inkább, ha már el elmetszették volna. Fölkelt a székről és jójcakát kívánt. Mondom, hogy mi felül folyt köztük a diskurzus, a mi nagy hirtelenebe lehűtötte, azt nem értette a szobalány se, pedig ott szorgoskodott, hogy e két terítéket leszedje. Az uraság azonban elmondta a szobalánynak. — Tudod-e Rózsi, mit kérdezett tőlem a német ? — Mit kérdezett a nagyságos úrtól ? — Azt kérdezte, messze van-e ide a Bakony? — A Bakonyerdő ? — Az Én meg azt feleltem, hogy egy puskalövésnyire. — Jó puskalövésnyire! nevetett a Rózsi. Megvan egypár stáció is. — Aztán azt kérdezte, hogy sok-e a zsivány a Bakonyban ? — Hemzseg a zsivány tói, mondok. Hogy járnak-e errefelé ? — Járnak bizony. Félek-e?— De félek ám! Hanem az ember a félelmet is megszokja lassacskán. Mire cihelődött. Alig várja, hogy az orgonával elkészüljön. Őneki bizony semmi kedve nincs a félelmet megszokni. No a Rózsi szobalány gömbölyű válla szinte rengett a sárga blúzban. Úgy kacagott. Az ajtóból mondta vissza: — Bizony elijeszti a nagyságos úr ezt az orgonás urat. Akkor aztán nem kerülhetjük őket, ugyancsak könnyű eldöntenünk. A két íossz közül minden bizonynyal a kisebbet tanácsos választanunk : inkább folytassuk tovább a hagyományos politizálást, mintsem hideg nemtörődömséggel türjük : hogyan alkudják le büntetlenül jogainkat, miként gyűjtenek újabb és újabb gyalázatot nemzetünk fejére. Talpon állva bizonyosan több bajt háríthatunk el magunktól, mint gyáván az ördögpárnájára lapulva. Prisons. *Iskola és nevelés. Minden nemzetnek előrangú érdeke, hogy ifjúsága necsak a tudományokban, de a jellem és erkölcs dolgaiban is alapos kiképzést nyerjen az iskolákban. S noha ebben a tekintetben általános szokás az angol nevelést mintául fölhozni, mi mégis attól függetlenül alkotjuk meg véleményünket. Mert bizony az angol túlságosan praktikus nép, s igy nála az ideális célok eléggé háttérbe szorulnak. A tudományból tehát csak annyit sajátít el, a mennyit szükségesnek, hasznosnak lát, a nevelése pedig atra edzi ifjúságát, hogy az egész világon uralkodó szerepet játszón. Nekünk pedig az előbbiben többre, az utóbbiban kevesebbre van szükségünk. Nem tagadjuk, hogy csodálatunkat váltja ki az angol fegyelmezettsége és minden körülmények közt megnyilatkozó nem tudom, hogy mi lesz majd az orgonánkkal. És a Rózsi jól jövendölt, mert az orgona félbenmaradt. Harmadnapra virradóra az orgonás szobáját üresen találták. Másnap levél jött tőle, már Bécsből. Piros boritékú, címerül rá harmonika, hegedű, trombita nyomtatva. A levele így szólt: „Az ön kastélyába rablók törtek be az éjszaka! Ha előbb tudom, hogy oly közel oda a Bakony, gondolhatja, hogy nem megyek önhöz orgonát csinálni, ha aranyból lennének is rajta a mutációk, a billentyűk, a sípok. Hála az erős tölgyfaajtónak s az ablakon a vasrácsnak ! Az ablakon ingujjas, hosszú hajú alakok kandikáltak be 1 Borzadok ha rágondolok ! De a legényem útban ! Pedig a dolog így történt: Aznap késő éjfél felé jött meg sallangós négy lován valahonnan az uraság virágos jókedvében. S mert még kvaterkázni akart, érte küldte a szobalányt a németért. Rózsi dörömbölt öklével az ajtón, az ab'akon. De mert választ nem kapott, visszament, hogy az orgonás alszik, mint a bunda. Jaj pedig dehogy aludt 1
