Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 24. szám
1913. március 23. ESZTERGOM és VIDÉKE. 3 Színházi emlékeimből. Irta : Váradi Antal. Amint hosszú, fényes sorban elvonulnak előttem akkori színházi kortársaink, mintha újra akarnák kezdeni az élet komédiáját . . . Ragyogó egy sor. Feleki, Halmi, Nagy Imre, Bercsényi, Szigeti József és Imre, Réthi Mihály és a vidék megannyi jelese, akiket ismertem, szerettem, akikkel kéz a kézben haladtunk egy-két évtizeden keresztül s akik egyszerre csak eltűntek a legördülő függöny mögött, amely semmiféle csengecsűszóra sem lebben föl többet. Kivittek egy érckoporsót a Nemzeti Színház udvarára, az obiigát gyászkar elénekelte a „Mért oly borús“-t, a hivatalos beszédek elhangzottak s azontúl egy-egy öltözőasztal lett gazdátlan s a legközelebbi szombaton megkérdezte a direktort, hogy kinek küldjük ezt, vagy amazt a szerepet, mert Szigeti, Halmi, Nagy Imre, Bercsényi nem játszik többet . . . S a komédia emberei egy két percig elhallgatnak, a miméit érzelmekre szokott szemek megtagadják az engedelmességet s egy engedetlen köny kicsordul a pillák mögül. S amikor valamelyik azt mondja : „No, menjünk tovább!“ Azt mondja rá a másik: „Mindjárt, csak valami a szemembe esett — én nem tudom. .“ Mert ott is tudnak igazán sírni, amilyen igazán kacagnak az öröm, a derű napjaiban . . . Senki sem tud édesebben mulatni, csengőbben kacagni, mint a vig színész. Hanem Isten mentsen a rosszkedvű komédiástól. Akár jókedve van, akár rossz: beszél, — szavakba önti, ami szivében van. Egyik fukarabb a szóval, másik bővebben bánik vele, de örömében, bajában nem néma egy sem. Én tanuskoúhatom róla, ki 35 esztendőt töltöttem közöttük, mindig közöttük, felhőben, napsugárban. Mindig is magukhoz tartozónak tekintetlek. Ami nem mindig mulatságos. — Szótalan a színész csak akkor, hamár nem tud beszélni, a halálos ágyon, még ott sem hagyja el némelyiket a humor. Réthy bátyám a kórházban feküdt, utolsó napjait élte, tiszta, hófehér ágyon, zöld sapkával a fején. Sokszor meglátogattuk, akik a Magyar utcai Goll-kávémérésben hallgattuk estenden vagy délutánonkint az anekdotáit, tanításait és bolond teóriáját a nagy mamutról és annak vallásáról. (Ami megint külön tudomány és nem férne ebbe a fejezetbe.) Szívesen fogadott bennünket az öreg, de szomorúan. Öcsém — igy sóhajtott fel rosszúl csinálta meg az Úristen ezt a cudar világot. Nagyon szépen van kigondolva, megteremtve, nagyon gyönyörűen van staférozva, hanem, mikor elkészült vele, kifogyott az erőbül, nem bírta megtartani. El kell pusztulni mindennek. Mert ha jól volna megteremtve, hát tartana is örökké. — Nekem is el kell pusztulnom, — tette hozzá rezignációval. — Hanem egyre kérlek benneteket. — Gyertek ide, amikor akartok, már ameddig lehet, hanem vénasszonyokat ne eresszetek a közelembe, mert akkor harapok. Dehát nem tudtuk megmenteni a vénasszonyoktól. Szegény Szatmáry mama — az Isten nyugtassa — egy esős délután fölkerekedett a barátnéjával, az öreg Lend- vaynéval — azt is nyugtassa az Isten — és neki indultak az ispitá- nak, hogy meglátogatnák azt a goromba vén gazembert, aki teljes világi életükben borsót tört az orruk alá, hanem hát hiszen kollégák vagyunk, vagy mi, ne tartsunk haragot, nézzük meg, él-e még ? Bejelenti az ápolónő a két öreget. Réthy fölfortyan : — Be ne eresszétek őket! Azt ki nem állom. Mondjátok, hogy nem vagyok itthon. Azt nem lehet instállom, a kórházban, mert itt „itthon“ muszáj a betegnek lenni . . . Nohát mondjátok, hogy meghaltam. Egyikünk magára vállalta a híradást s kivonultunk mind nagy meghatottsággal. Ahogy szemközt találjuk a kettőt, már nagy éktelen sírással iramodik befelé Szatmáry mama, az öreg Lendvayné, módjával utána. Réthy ottbenn hanyatvetette magát, eltátotta a száját és lecsukta a szemeit. Nagyon jól játszotta a halottat. A két látogató hangos jajgatással hajolt föléje, csak egy szót szólhattak volna hát vele, hogy ne váltak volna el haraggal e földi siralom völgyében s amint Lendvayné legjobban lamentál, egyszerre fölegyenesedik az öreg s odahurrog nekik rettentő torzarccal : — Hrrr! ... Az egyik elájult, a másik : Szatmáry mama, még a lépcsőn is szidta a vén akasztófáravalót, aki előtt semmi sem szent! . . . Ez volt Réthy bácsi főpróbája a halálból. Másnap meghalt. Egy leánya maradt, azt Szigeti Józsefnek hagyta örökségbe. Komám, ha kedves a másvilági üdvössége, hát ebből a lányból, ko- médiásnét ne csináljon, mert megfojtogatom egyszer éjszaka. Visszajárok. Szigeti megfogadta a kedves jóbarát szavát és lelkiismeretesen gondoskodott a gyerekről, elvégeztette vele a preparandiát, aztán kijárt neki valami kinevezést. Előbb azonban megtanácskozta velem a dolgot. — Anti öcsém. Hun van Magyarország mappája ? Előkerestem neki. Egy irodában ültünk vagy 15 esztendeig a „Szi- nészeti Tanoda“ helyiségében. Kiterítettük a mappát a asztalra s az öreg elkezdett rajta keresgélni hosz- szan. Végre megállt az ujja valami istentől elrugaszkodott vad vidéken, ahová vasút nem járt. Ide neveztetem ki. Innét nem jöhet színházba. Két hét múlva nagy diadallal hozta a kinevezést. — Megvan ! Kinevezték a gyereket ta- nitónénak. — Hová ? — Debellácsára! . . . — mondja az öreg nagy diadallal. Ma sem tudom, hol van Debellácsa, de azt tudom, hogy Réthy lánya nem lett színésznő. Azt hiszem ma is Debel- lácsán búsúl szegény. Aztán néma ember lett ő is szegény s hallgatott a Nemzeti Színház udvarán mikor énekelték a „Mért oly borúst! . . . Pedig azon az udvaron az ő szava valamikor hatalom volt. Intendánsokat buktatott izgatókat tört össze s haragja rettenetes volt. Zichy Antalra azért haragudott meg, mert egy próbán nem engedte meg, hogy a botjára támaszkodjék. Neki a régi gárda nagyjának egy intendáns! Nem is intendált aztán sokáig Zichy Antal. Elődei sorsára jutott, akik között valósággal szellemi lu men volt, mert egyik elődje — ne is említsük a nevét — Komáromy bácsinak, aki dérrel durral ment föl hozzá panaszkodni, hires feleletet adott. Szálló ige ma is A haragos színész azt panaszolta, hogy nem játszatják. Őt, a hősszinészt, aki Barta örökébe lépett, sohasem engedik szóhoz jutni. El is megyek a jövő héten, ha I nem tűznek ki rám darabot! — Hát mi legyen az édes barátom ? Mit kívánna eljátszani ? — Mit ? Hát Otellót . . . Az intendáns csöngetett. — Csepreghy 1 Jövő hétre tűzze ki a „Peleskei nótáriust . . Lojzi bácsi csak úgy szédült le a lépcsőkön, pedig az intendáns jóakarata evidens volt, ő szegény csak egy Otellóról tudott, arról, amelyik a „Peleskei nótárius“ utolsó felvo násában jön elő. Azóta embert ölt volna az öreg, ha a „Peleskei“-t emlegetik előtte. Láttam tőle Ottellót. Nem sokkal azelőtt járt itt. Irta Aldridge, a nagy angol színész, aki eljátszotta Otellót. Attól lesett el nekem egy külső vonást. Például azt, hogy a végső jelenetben a Desdemona agya vagy kilenc lépcső magasan lévén elhelyezve, amint végig húzta nyakán a hand- zsárt, rengeteg robajjal lebukott a kilenc lépcsőn — azt hittem a nyakát töri. Dehogy törte. Eljátszotta Pesten és vidéken vagy ötvenszer. Hála Istennek késő vénséget ért. Ő a gárda utolsó mohikánja. Olyan ritkán láttam, hogy néha napján, amikor a nyugdijáért jött hatalmas fehér szakáiéval, még akkor is óriás termetével a múlt idők emlékét hordta magával. Hinnék-e, hogy valamikor — 1861-ben — ő volt a Nemzeti Színház „Liliomfi“-ja — s mellette Szelleműt Tóth Soma, az a kitűnő komikus játszotta ? Első darabomban Komáromy játszotta Rubent s Bercsényi, aki nagy ördög volt a csúfolódásban mindig elnevette magát mikor sárga, hosszú szakállára nézett. Azt kellett ugyanis mondania : — Hajamra szállt a hó. S olyankor Bercsényi mindig utána tette, hogy: „olyan a szakállad, mint a kiszívott tajtékpipa. Ez az első volt az egyetlen darabom, mely a maga rendjén-módján került színre akadály nélkül. Ebben a tekintetben annak dacára, hogy az egész színházzal jóbarátságban voltam, szomorú tapasztalataim vannak. „A Tőr“-ről és az ő szomorú sorsáról nem beszélek. Nyolcszor maradt el az istenadta — este hét órakor, mikor már a publikum a helyén ült. Szegény Kornélia már attól is megkapta a migraint, ha a darabot kitűzték a repetoire-ra. Hanem a „Hun utódok“ sorsa az emlékezetes. Hónapokig húzódott a premiére, mig végre kilencszer való elhalasztás után került színre. Ez elől is elragadta a pálmát az én kedves „Rafaelem.“ Az huszonkilencszer tudott lemaradni. Ennek pedig hosszú histórája van. Először nem akarták elfogadni. Az ördög vesződjön olyan darabbal, amiben festmény kell. Ki fesse azt meg? Aztán meg ki legyen az a csodaszép asszony, akiről Madonnát lehessen festeni ? Egyszer aztán jött a színházhoz egy csodaszép asszony, az Isten is Madonna-képnek teremtette. Akkor fölmentem Nagy Imréhez, a Nemzeti Színház bérházának negyedik emeletén lakott, a Kerepesi-ut felőli oldalon három uccai szobában. Viszem hozzá „Rafaelt“. Éppen „Cha- ritás“-szal vesződött. Azt rendezte. Engedd nekem pajtás kiosztani a szerepeket ebből a darabból. — Nem engedem Imrém, mert én már kiosztottam. (Charitást tudniillik Márkus Emíliával akartam játszatni, senki mással.) — Hát aztán mért nem engeded? — Mert van egy másik darabom, amelyet te fogsz kiosztani. — Melyik az? — Ihol. „Rafael“ a cime. Te vagy benne Rafael. Kikapta kezemből a kéziratot, átfutotta a személyek sorát, lapozgatott benne, éppen a második felvonás nagy párjelenetét olvasta át. — Hagyd nálam. Kiosztom. — Igen, de baj van. A darab nincs elfogadva. — Megállj. Azzal szó nélkül lefutott a négy emeleten s rohant fel az igazgatói irodába. Én azalatt néztem a képeit, fotográfiáit — nagy amateur-fotográfus volt — kezembe vettem azt a fekete üveget, amelyben a ciankálit tartotta, nem sejtve, hogy ebből issza a halált pár hónappal később, leültem olvasni és vagy egy félórát eltöltöttem a kis gyűjtemény nézegetésével. Egyszerre jön nagy sebbel-lobbal. — A darab el van fogadva! Hanem — s rázogatta a levegőben Rafael kéziratát — ez megy előbb, aztán Charitás. Bántam is én. — Tedd, amit jónak látsz. Akkorában igy is fogadtak el darabot. S talán nem bukott meg annyi, mint manapság. Egész vakáción át dolgoztam rajta. Szeptemberre készen leszek, nyár előtt kiosztjuk s első újdonság lesz. Nagy volt az örömön. A jövő évad első újdonsága az enyém. El is mult a nyár. Meg kellett volna kezdődni a próbáknak. Egy reggel, éppen a Svábhegyről készülődöm befelé, mikor az újságkihordóval találkozom a kapuban. — No, maguk ugyan későn hordják a lapokat, délfelé. — Követem alásan, az öngyilkosság miatt késett. S amint tekintetem a lapra esik, ott sötétlik a Nagy Imre halálhíre. Rafael pihenni ment, mielőtt eljátszotta volna szerepét. Ott feküdt, a negyedik emeleti szoba padlózatán, egy kis lőtt sebbel a halántékán . . . a tükör előtt, amelyben nézegette magát, amikor tanult. Nem győzte bevárni a ciankáli hatását. Sietette a halált, azzal a kis golyóval. Néma ember lett ő is a színház-udvaron. Gyenes Laci elhuzatta fölötte a kedves nótáját „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele.“ Lehullott a színház koronája . . . A daliás szép Hamlet, Csaba királyfi, Essex, Romeo s az én jövendő Rafaelem, az örök sülyesztőbe szállt alá, Vártam megint, mig végre megtaláltuk Rafael személyesitőjét, az akkortájt szerződött Somló Sándorban. Stella: Hegyesi Mária, Antonio: Fáy Szeréna. Mikor végre odajutottunk, hogy heteken át folytatott próbák után ki lehetett tűzni az első előadás napját, végiggyötrődtem ezer rossz sejtelmen s este fél hétkor siettem a színházhoz a Rafael premiér- jére, akkor egy színházi szolga avval fogad, hogy Hegyesy Marit félholtan találták összeroskadva a szobája padlózatán. Adjeu, premiére 1 Négy hétig várhatunk újra. De végre meggyógyult a mi szép Madonnánk, s készültünk az előadásra. Akkor egy esős reggelen felrevon az igazgató s borús arccal a fülembe súgja. — Várnunk kell a premiérrel! — Meddig ? ♦ — A mig Antónionak a fia megszületik. — Honnan tudja, hogy fiú ? — Másért csak nem érdemes három hónapig várni. Vártuk ezt is. Ettől kezdve még három hónap telt el. Végre megkezdődött az első előadás. És az első előadás kezdetén mindjárt a második felvonás egy jelenetében — amint Stella a földre rogy — épen ott álltam a kulisszák mellett két lépésre Hegyesy Maritól — Stella estében fölsikolt Jézus Mária. Eltörött a lábam ! Vártam, hogy kijelentsék a I publikumnak a szerencsétlenséget. A
