Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 24. szám
1913, március 23. ESZTERGOM és VIDÉKE. 1 HUS VÉT A „Boldogasszony“ szava. Mikor megszólal Hatalmas hangja, Rengnek a várnak nehéz falai, A Duna ezüstjén, Vaskapu zöldjén Búgó rezgéssel száll valami . . . Mintha ezer angyal röpülne szerte Áhítatot vinni le a szivekbe! Amikor zendiil Patinás érce, Ünnepi fénnyel süt fel a nap : Bánatot oszlat, Örömet hirdet De lássuk most már közelebbről ezt a finomkodó beszédmódot: Mivel teszi a nép uriasabbá beszédét? Először is azzal, hogy idegen szavakat kever bele, persze ügyetlenül, mert vagy hibásan elváltoztatva, vagy hamis értelemben használja őket. Józan népünk — elég oktalanul — csodálatosan szeret idegen szavakkal cifrálkodni: — Fázik a paraszt. Valami belső nyavalya börzöngeti. Megszólítja a szomszédja, kinek föltűnt az összezsugorodottténfergő járás: „Mér ollan köllemetlen ma szomszéd?“ — „Én magam se tóm. Egész nap kandeláber vagyok“ — feleli az atyafi fájdalmasan. Esztergom ezernyi lakóinak Szavára könnyülő sóhajok kelnek, Nem érzik súlyát úgy a tehernek! Amikor zeng-búg A levegőben, Fenn a magasban hova-tovább, Hegyeken is túl, Felhőknél feljebb Visz milliónyi csillagon át És megy a lélek fel-fel e hangon: Hozzád óh igazi Nagy Boldog Asszony ! S ha eláll hangja Végkondulással . . . Visszhangja percekig zsong azután, Neki a hegynek, A nagy falaknak, Végig a lassan hömpölygő Dunán . . . Percekig meghatott még kebelünk És áhítattal — keresztet vetünk ! Homor Imre. Mikor a nép urasan beszél. Irta: dr. Réthei Prikkel Marián. Széles e világon ismeretes a magyar pórnépnek eszessége és cikor- nyátlan, egyszerű, világos beszéde. Dicsekvés nélkül mondhatjuk, hogy e tekintetben kevés idegen nép fogható hozzá. Elfogulatlan idegenek is nyíltan elismerik ezt róla. És ezen dicséretes tulajdonsága dacára mégis fölötte különös, hogy sehol a világon nincsen annyi kacskaringós, tarka-barka beszédű ember, mint nálunk nagy Magyarországon. A magyar paraszt, — ha felkap az uborkafára, ha a falujában bíró vagy esküdt lesz, főleg ha az iparos osztályba emelkedik: majd mindig mutatni igyekszik, hogy nemcsak az urak tudnak szépen, finoman beszélni, hanem ő is szerzett magának ilyen műveltséget. Ez az uriaskodó törekvés szüli aztán azt a visszásságot, hogy innen-onnan felkapkodott, előtte érthetetlen szavakkal dobálódzik és a saját környezeteben sikerül is ily módon némi tekintélyt szereznie magának. De nemcsupán a hivatalbélieknél és a mesterember sorba jutottaknál tapasztaljuk ezt, hanem majd mindannyiszor, valahányszor a pórnép úri körökkel érintkezik, mert ilyenkor nemcsak a finomabb viseletre ügyel, hanem arra is van gondja, hogy a beszédje finom, urias legyen A vége természetesen az, hogy nevetségessé teszi magát. Mulatnak erősen a korcsmában ; de a főmolnár sehogy se tud inni. Biztatják, de nem csúszik neki. Kritika alá veszik a bort, de megállja a helyét. Akkor aztán az egyik kivágja a bölcs igazságot: „Úgy látom, én fő- mónár urnák nem gratulál a bor!“ — A paraszt háza elé széles tornácot csináltatott. A széles tornáchoz persze úri mód és úri beszéd is kellett neki. Rendesen a tornácon ebédelt ; s ha megkérdezték tőle, hol akar ebédelni, rendesen igy fejezte ki magát műveltül: „A reverendán fogok ebídelni.“ — Ugyanennek nyeglesége folytán történt a következő eset is. Meglát egy valakit vasárnapi nap, ki szokása ellenére akkor borotválko- zatlan volt. így fejezi ki rajta való megbotránkozását: „Ejnye sógor, millen nagy a parókiája!“ — A Jancsi parádés kocsisnak alaposan fölvirradt. Mint afféle úri paraszt sok kiváltságot élvezvén, belekerült valami úri társaságba. Ki akart urasan tenni magáért, hát tehetségét összeszedvén, erősen udvarolt a kis- asszonykáknak; s a belemelegedett gavallér az egyik kisasszonyhoz fordulva imigyen bókol: „Nincs itt a keffergyei“ „Micsoda?“ „A keffer “ „Mi az?“ „Hát a mive szelének, vaj akarom mondanyi legyeznek“. „És mit akar vele?“ „Most csapnám vele a szelet“ vágja ki nagy bátran a nekibuzdult gavallér. Ez az idegen szavakkal való úri cifrálkodás azonban nemcsak férfiaknál kerül elő ; mert bizony élnek vele a nők is, talán még gyakrabban s tegyük hozzá: nevetségesebben. — „Meghozták már az uj menyecskét?“ — kérdik a boldog örömanyát. „Igenis kérőm ásson. Tennap gyüttek meg “ „Hát aztán hoztak-e sok mindent?" „De mennyit 1 Fáinabb- ná fáinabbat. Alig győzzük má be- áprehendáuyi.“ — „Ki volt az az úri ember, aki tegnap itt volt?“ kérdik egy tisztes iparosné asszonyságtól. „Az kérem egy echt modell ember, egy intelli- genyes úri ember volt.“ — Éelel méltósággal a tisztes matróna. — A biróné igen fájdalmas arccal all a kapu előtt s lógatja az egyik kezét. „Mért van a keze ollan lóggó- ban?“ kérdi tőle egyik arra menő ismerőse. „Mer ollan romantikus (reumás), honnem tudom hasznányi. A múlt ijjé ollan kínba vuótam, hóm má fölösleges vuót.“ — Borzasztó nagy a nyári hőség. A kovácsné asszonyság kifakad: „Ollan slampet meleg van, hogy már alig lehet kiszüvényi!“ — A nagyságos asszony énekel. A szakácsné áhítattal hallgatja és szivbéli gyönyörűségének ezekkel a hízelkedő szókkal ad kifejezést: Na, a naccsága ollan szépen tud danú- nyi, hogy émehetne evvel a hanggal az operációba is 1“ Megesik, hogy egyes nagyobb tekintélyű uras-beszédü emberek szájából egész községek, sőt vidékek is átveszik az idegen szókat, persze rendszerint hibás alakkal vagy jelentéssel. Valószínűleg ezen mód juthattak bele a kemenesalji nép beszédébe a latin eredetű importál és expediái igék. Az előbbinek igazi jelentése tudvalevőleg bevisz, az utóbbié pedig kivisz, elszállít. Ámde Kemenesalján egészen ellenkezően importálnak és expediáinak, t. i. ott a lábatlankodónak, hetvenkedőnek nem kiteszik a szűrét, hanem kiimporit- ják, a dologkerülőt meg viszont be- ekszpediálják az uccáról vagy udvarról, igy szólnak teszem : „Huógass ám, mer úgy kiimporitlak, hogy a lábod se jeri a füődet!“ — „Hát az a gyerek hun van má megin ? No nízd csak, ott ugrál a zárokba 1 Máj beekszpediállom ién rök’ön 1“ Második sajátsága az uriaskodó beszédmódnak, hogy a műveltek beszédjéből vett szavakkal tarkítja mondásait — még pedig úgy, hogy az elcsent kifejezéseket vagy hibás értelemmel használja, vagy pedig önkényesen elváltoztatja: megtoldja vagy megcsonkítja őket. — Két esztergomi komámasszony panaszolja el egymásnak töviről-he- gyire, ami mindegyiknek szivét nyomja. A sok szónak azonban egyszer mégis vége kell hogy szakadjon. Elválnak. De aminő már a komám és egyéb asszonyok szokása, az egyik még egyszer visszafordul s utána kiált a másiknak: „Igaz a, majd el is felejtettem, tisztelem a férgedet!“ — A lánya lakodalmáról beszél az egyik parasztasszony: „Dara esett, hó esett“. — „Akkor hát élig szemvedé j jel ment vígbe 1“ — mondja rá a másik. —■ Nagyott mulatott az egyik falusi polgártárs vidékről érkezett intelligens rokonaival, akiktől sok uj dolgot hallott a világ folyásáról. Másnap azután ekkép dicsekedett el szomszédai előtt: „Mégis csak nagyot élesedik a földmivelői ésszerűség, mikor a népies egyediség hölgyemberekkel társalkozik.“ — „A fal felé tartson a tekénte- tes űr“, figyelmezteti a lóhoz kissé közel álló sétálót a palóc kocsis, „mert az a laó ruganyos 1“ — „Ki lánya ez földi?“ — „A Kurta botosé amott ni.“ — „Takaros az istenadta!“ — „Az a. Nem is vóna neki más baja, csakhogy nagyon regényes.“ — „Micsoda?“ — „Hát ha jobban érti az úr, hát ojan kikapó féle, szereti a szép legény nyomát gázulni.“ — Volt az egyik faluban egy bognár, aki igen szerette mutatni, hogy szépen és műveltesen tud beszélni. Egyszer beidézte őt valamiért a biró, de nem jött el aznap, csak a következőn. Akkor aztán igy mentegetőzött : „Ne legyen biró ur irányomban gerjedelemmel, de nem jöhettem el tegnap, mert feleségem szülé a képemásolatját, aminek én oka nem vagyok.“ — A biró meg igy leckéztette meg a mulatozás közben veszekedő legényeket, kik azzal mentegetőztek, hogy már borosak voltak : „Ez nem ok, fijajim, mer vig zaj és öröm között is szüksége van a fiatal embernek a nyilvánosságos észfenntartásra. — Az újságolvasás hatása érdekesen nyilvánul egy parasztból lett vasúti őrnek következő finom jelentésében : „30. számú őrjelöntés. Az idögyárás mögszünt. A szélcsend mögállott. Azonban tudniillik a vihar az síneket 5—6 centiméternyi magasan ellepte. 30. számú őr.“ Végül harmadik tulajdonsága az urias beszédmód nyavalyájában szenvedőknek, hogy a szógyártástól sem riadnak vissza; nem elég nekik, hogy a jó szókat kényük-kedvük szerint eltorzítják, hanem még újakat is csinálnak, amelyekben persze kevés köszönet van. — „Ojan dologba léptem most, —- panaszolja egy debreceni paraszt úri ismerősének — akibe nem léptem vóna sokér. Mér? azér, hogy válik ez a nagy jány. Na tuggya, van egy harmadnapoló korhej ura. De az ember még csak megjárná, hanem az embernek az édes annya az egy ojan gájlátos, kitevő asszony, hogy én győződést vettem magamnak, hogy az én jányom nem lehet úgy hányavetőbe. Bár az Isten akkor vette vón el az eszemet, hogy agyonütöttem vóna, mikor ríva hazajött. De az asszony: így fijam, úgy fijam . . . Na jó, hát haza jött a nagy jány. Kézbe attam az ügyet, Vásárhelyi üdvégy karolja. Na tuggya, piszokember, mert szemrefüre is csak csömörember. Azt bírta nekem mondani, önnön Erdélyi Pálnak, aki megjártam egy Budapestet és azomban vótam eggy olyan negyedik emeleten, akibe némely ember egy ujsorosi házér se merne belépni, és akinek azomban van annyi eszem, mint húsz gatyásnak, hogy addig fel sem veszi a tény- vázt, mig le nem olvasok tíz ezüstöt. No hát majd teszek én rajta egy fordítást, csak az ügy odafenn megtegye a hatást.“ Ezen önérzetes panaszkodásban előkerülő harmadnapoló, gájlátos, kitevő, karolja szavak valószínűen mind a húsz gatyás eszével fölérő Erdélyi Pálnak önnön csinálmányái. — Volt egy földesúr s annak volt egy szolgalegényből előléptetett kertésze. Az úr nagy kedvelője volt a virágoknak, különösen a ritka fajú rózsáknak. Volt is aztán öröme bennük, kivált mikor egész díszükben virágoztak. Egy alkalommal azonban távollétében iszonyú vihar támadt, mely a kedvelt virágok között szörnyű pusztítást vitt véghez. Másnap hazatérvén, elbusultan látja a nagy rombolást, mire e szavakkal vonja kérdőre a szótalanul éppen ott motozó kertészt: „Mi történt itt? Ki tette, mi tette tönkre az én rózsáimat ?“ — Hát uram, feleli a kertész nagy alázattal, kit a maga erkölcse, kit meg a szózatas lebegő. Tehát a tudálékos kertész a zivatart szózatos lebegő-nek keresztelte el. — Beállít a tisza-szőllősi ember az egri ügyvédhez. „Szerencsés jó reggelt kívánok. Bajt hoztam, tekintetes uram“ s panaszolván ügyesbajos dolgát a többi között ezeket
