Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 23. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 19 13. március 20. volt-e tehát már csupán örökös külső ellenségünkre való tekintetből is ilyetén, egész nemzetünkre megalázó módon letörni ? Helyes volt-e az obstrukció-letö- rése címén hozott meggondolatlan drákói házszabályokkal igazában az egész nemzetnek szájára kötni kosarat? Ki biztosit bennünket afelől, hogy nem fog-e mihamarabb egy Kristóffy-féle ember ülni azon a polcon, ahonnét ma Tisza István prédikál megalkuvó haza- fiságot? És aztán biztosítva vagyunk-e eme szabályokkal arról, hogy obstrukció többé nem lesz a magyar országgyűlésen ? Csak naiv vagy elvakult lelkek hihetnek ilyesmit! Obstrukció mindig volt és lesz ; nincs az a házszabály, melyen rést ne lehetne ütni ! Ez alól az örök gyarlóság alól Tisza házszabályai se lesznek kivételek. Nem is volna jó, ne is adja nemzetünk védő Istene szerencsétlen állami helyzetünknél fogva ! Egy azonban bizonyos, az, hogy az obstrukciónak erőszakos kiirtani akarása voltaképpen a gyorsabb nemzeti előrehaladásnak mesterséges megkötése. S ez ránk nézve az egész obstrukció-ellenes hadjáratban a legfájdalmasabb, mivel történelmünk legutóbbi négy évszázada szinte megdönthetetlen következetességgel tanúsítja, hogy nekünk függet- lenitésünknek minden nagyobb lépését csupán erőszakkal lehetett és lehet kicsikarnunk. Mit jelent tovább nemzetünkre a transzcendentizmusig. Ezért állítja azt, hogy egy csóknak csak valami dogma az akadálya. A férfi : Nézze, mindjárt féltizenegy óra és maguk ilyenkor mindig visszavonulnak. Ne problémázzunk: nem akart megcsókolni. Reményiem nem vár banalitásokat. Úgy veszem a dolgot — bocsánat a hasonlatért, de elég egészséges hasonlat, — mondom úgy veszem a dolgot, mint mikor a fürdőpincér azt jelentette, hogy hogy nem tartanak Prince of Walles cigarettát, holott azt szívom négy éve. Tudja mit tettem ? Leszoktam a dohányzásról. Egészségesebb, higié- nikusabb . . . Legfeljebb mikor elvál- lunk fog ez, a mi ügyünk kissé fájni. Nem az, hogy nem csókolt meg, hanem hogy problémáim hajótörést szenvedtek a maga lelkében. Nem a meg nem kapott csókok fájnak, hanem az, hogy az én igazságaimra nem rezonál a maga lelke. És eszembe fog jutni, hogy én a tiszta gondolkozásommal magamban állok. Megtámadnak, körülfognak más gondol- kozású emberek, cinikusnak neveznek s én kormányzóm a zátonyok között világnézetem hajóját. Ilyenkor úgy érzem, hogy teljesen egyedül evezek át az életen, pedig én is társas lény vagyok. Azt hiszi, egy csóa folyó év márciusának 15.-e ? — Azt jelenti, hogy a magyar országgyűlés e napon adott legalább huszonöt évre — habár erőszakolt körülmények között is, de a jogi formaság megtartásával — patentét a Chlopynál kiejtett császári „niemals“-ra. Azt jelenti, hogy a „meine Armee“-t a „rebellis“ magyaroknak egy negyed századig aligha lesz módjukban saját javukra megbolygatni. Azt se feledjük ki a nap fontosságából, hogy ekkor emelte mintegy dogmává a magyar országgyűlés többségi pártja vezérének még a párt toborzása idején hirdetett azon veszedelmes tanítását, hogy a nemzetnek fejedelmével föltétlenül egyaka- ratúvá kell lennie, hogy a nemzetnek csakis fejedelmével egy utón szabad és lehet haladnia. Valóban, ha ezt a mostoha állami helyzetünk miatt kárho- zatos tévtant — ne adja az Ég ! — sikerülne a kormányon levőknek a magyarság vérébe oltani, nemzetünk rövid idő alatt akaratban nem is 1-gyé, hanem 10-zé válnék fejedelmével, — úgy tudniillik, hogy a fejedelem 1 lenne, a nemzet pedig mellette : 0. Végül koronája az idei márciusi idus gyászos emlékezetének, hogy Tisza és pártja ezen a napon pecsételte meg országvilág előtt a magyar nemzet számára a múlt évi május 4.-e óta készítette szegénységi bizonyítványt, mely szerint a mi kot jelentet volna a maga csókja, a mit én kérek és maga megad? Nem, ebben téved. Jelentős, súlyos dolog lett volna. Az jelentette volna, hogy hisznek a gondolkozásomban, hisznek a problémáim értékében. Fele melt fővel látott volna maga előtt, mig így nem marad más hátra, mint tovább fűzni a savanyú szavakat. Én egyedül maradtam. Magányosságban, holdvilágban. Most újra egyedül maradok. Jönnek önért. Jó éjszakát! — Mi az fiuk, ti már játsztok? Ja igen, megkéstem egy kissé : meg kellett várnom, míg a médit aludni hívják. Kint maradt velem a teras szón, finom és szubtilis volt, de alig beszelt. Tudjátok hogy nem akarom, hogy nő-űgy foglalja le az idegeimet, mert régi dolog, hogy nő és kártya inkompatibilis. Nem tudnék nyugodtan játszani. Szóval azt akartam, hogy ne legyen vele semmiféle dolgom, hát őszintén ésokosan beszéltem. Tudjátok, hogy azzal nem lehet a nőknél semmire sem menni. Most hát újra a tiétekvagyok. Osztok ! Keleti Armand országgyűlésünk képtelen a szabad tárgyalásra, csakis a legmerevebb klotűr (és fegyveres őrizet !) mellett tud hasznos munkát végezni. Történt pedig ez a huszadik század elején mikor a világon mindenütt a szabadság és jog kiterjesztéséről hoznak a parlamentek törvényeket. Történt, a népszabadság klasszikus hónapjában; történt a mi sajátos nemzeti szabadságünnepünkön ! Kérdem tehát : nem a legégbekiáltóbb ünneprontás volt-e az, amit a magyar országgyűlés többségi pártja inkább vezérének vak bosszuálásától ragadva, mint józan mérséklettől s előrelátó hazafiságtői indítva március 15.-én elkövetett? Kérdem: kedvvel ünnepelhette-e a magyar nemzet öntudatra ébredésének és felszabadulásának emléknapját akkor, amidőn hat évtized múlva szabadságát szuronyos asszisztencia mellett saját törvényhozó testületétől latta megnyirbálni ? Tud-e örülni az az ember, kire a maga atyafiai raknak bilincseket ? Örvendhet-e az a nép, melyet saját fiai akarnak legszentebb vágyaiban oktalan erőszakkal megfékezni? Bécs hallgat, mélyen hallgat ! A Reichsrat, mely máskor oly sokat foglalkozik velünk, most néma, mint a sir. Joggal alkalmazhatjuk tehát magunkra a cicerói paradoxont: „De te (Hungária) cum tacent, clamant! “: mikor rólad hallgatnak, kiáltanak. Igenis kiáltanak ; hallgatásuk azt kiáltja felénk : „Magyar országgyűlés, jól csinálod dolgodat ; fiunk, Tisza kedvünk telik benned !“ A külügyminiszter lapja pedig már nem is bírja némaságba fotani túláradó örömét, hanem ujjongva állapítja meg, hogy — Tisza március 15-én tökéletessé tett sikerére mindig büszke önérzettel tekinthet vissza! Magyar véreim, ne feledjük, hogy amit Bécsben sikernek jegyeznek fel, azt mi biztos vereségnek írhatjuk magunk számára ! Brutus. A helybeli turistákról. Hol volt, hol nem volt, — volt egyszer a múlt század nyolcvanas éveiben, ott az üveghegyek Párkányával szemben, a szőke Duna kanyarodása fölött, egy meseszép környékkel biró szegény kis város . . . Ott sok minden nem volt, nem voltak palotasorai, parkjai, tiszta közterei; nem voltak vas- hidjai, nem volt propellere, nem volt aszfaltja, nem volt filok- szérája és peronoszporája, sőt még nagy pőtadója sem volt! Hanem volt benne egy sereg elevenvérü ifjú, meg sok sok törekvő, becsületes polgárember — meg kedélyesség, kvantum-szátisz ! Ezen utóbbi ritka tulajdonság akkor nagyszámú híveinek sorából egyszer kivált egy külön csoport és mindenféle cókmókkal, étellel, italokkal íelszedelőzködve elindulának egy nagy világkörüli felfedező útra, hogy a sokféle hiányosság közé még egy hiányt konstatáljanak. Mentek, mendegéltek, szárazon és vizen; s mikor ez utóbbihoz értek, úszó alkotmányokra helyezkedve a dalok su- hogo szárnyai és a képzelet lengő vitorlája segítségével, a jókedv árjában haladtak tova, mig az operencián túli kékto- tisztató partjain levő vadonatúj kikötőbe nem értek ! Itt volt az Eldorádó — akarom mondani: a kovácsi patakvölgy akkor még kevésbbé ismert paradicsomszerü ősvadon rengetege, hol gyanútlan kéjjel röpködhetett magánosságban a Jánosbogárka esténkint és a színes átlátszószárnyú szitakötőraj világos nappal, a sűrű lombsatrak illatos árnyában. Ez volt az igazi első turista kirándulásom. Nem csoda, hogy ott az érintetlenség fönséges bájában elterülő őserdő évszázados fái alatt, csakhamar tancra keltünk minden muzsikaszó nélkül; s miként a regebeli pajkos erdei nymphák, úgy perdültünk körös-körül a majális lakomájának elkészítése alatt. Felfedeztük tehát a legalkalmasabb majális-helyet, ahová por, sár és kocsifelfordulas veszélye nélkül lehetett kijutni. Igaz, hogy nem a saját perifériánk körében ; — de ez is jó lett valamiről, t. i. megszületett általa a propeller-közlekedés eszméje nálunk. — És labra- kapott lassan ezzel a turistaság eszméje is. A fentjelzett idyllikus kirándulás hatasa alatt, meg is alkottuk későbben a négy családhoz tartozó 9 tag által szervezett első „turistaasztaltársaságot“. Ennek kötelező alapszabályai is voltak múzeumba illő szöveggel. Hogy többet ne mondjak : minden németes kifejezésért, minden idegen szó használatáért, minden házi perpatvar előidézéséért, minden elmondott rossz viccért, sőt to- asztokért is le kellett tenni a
