Esztergom és Vidéke, 1913
1913 / 21. szám
2 ESZTERGOM és VIDÉKE. 1913. március 13. Mi érthetőbb tehát, mint ha ezeket naturális életösztönük a kenyéradó férfipályák felé tereli ; s ha e pályákon nem kegyelemkenyeret, hanem törvényes biztosítást keresnek a megélhetésre, vagyis — ha társadalmi fel- szabadulásukra törnek! Arról külön ne is beszéljünk, hogy a nők több országban számbeli többségben lévén a férfiak felett, fölöslegükkel ugyancsak erősitik az életpálya-szabadságért kényszerűségből küzdők seregét. A harmadik forrás szorosan összefügg a másodikkal: tudniillik ez is a modern fejlődés szülte kényszerű helyzetek következménye. Mindenki előtt ismeretes, hogy az újkor gyáripara több foglalkozási ágtól fosztotta meg a nőket, melyek ezelőtt kizárólag őket illették. Ha most már ezek helyébe új foglalkozásköröket keresnek maguknak, esetleg olyanokat is melyeket eleddig a férfiak egyeduralommal töltöttek be: — mi, férfiak bosszankodhatunk ugyan rajta, de igazságos érzéssel eléjük tilalomfát nem állíthatunk. Ez a három a feminizmusnak, még pedig főkép a társadalmi feminizmusnak tulajdonképpeni s — hozzátehetem — tiszta forrása. Vannak termévezetjük innen ? Csak erre az egyre kérem.“ Kinyitottam egy szekrényt. „Ezen a rejtekhelyen eltűnhetek a szeme elől." „Uram mily jó szive van. A gróf családja örökre hálás lesz ezért. Eljön majd önhöz bocsánatot kérni“ mondta a doktor, miközben betuszkolt engem a szekrénybe, amelyet rám zárt. Veszekedés zaját hallottam azután. „Csak nyugodtan kedves gróf“ mondogatta az orvos; helyükből ki- ráncigáit bútorok zaja hallatszott nemsokára. Egy pillanat múlva az őrült bizonyára kiszabadult a szolgák kezei közül, mert a hálószobámból jött a zaj, rövid idő múlva egyáltalán nem hallottam semmit se : az őrült le volt fogva. Sietségében az orvos nem gondolt arra, hogy engem kiszabadítson. Egész estig be voltam zárva. A házmester, ki egyúttal gazdasszo nyom is, adta vissza szabadságomat. „És a bolond?“ kérdeztem tőle. „Micsoda bolond, uram?“ Ebben a pillanatban észrevettem, hogy összes bútoraim össze-vissza vannak dobálva: nemcsak a hegedűm tűnt el, hanem két bronztárgyam és értékes képeim is. Kerestem a XV. Lajos korabeli tükörasztalkámat. Nincs sehol ! Beszaladtam a hálószobámba: Íróasztalomat erőszakkal feltörték. Mérgemben nagyot kiáltottam : mindent megértettem. Ostoba módon megengedtem, hogy kirabolják a lakásomat. szetesen más forrásai is, ke- vésbbé természetesek, kevésbbé tiszták ! Felesleges volna rendre elsorolnom őket! Egykettőt mindamellett fölemlítek, különösen azokat, melyekből a feminizmus politikai irányzata táplálkozik. Ilyen teszem a férfiak jogállapotának csábitó volta. Hány művelt női lelket hagyott érintetlenül az a kétségkívül nem nagyon kellemes gondolat, hogy az állam ügyeibe egyedül a férfiaknak van törvényes beleszólásuk, mig a nők teljes szótalanságra vannak kárhoztatva (vagy legföljebb a színfalak mögött haraphatnak bele a politika tiltott almájába.)! Hány erős akaratú nőnek szivét dobogtatta már meg az a vágy, hogy ne csak a család, hanem — miként a férfiak — a közélet gyeplőjét is kezébe foghassa ! A magányos életre utalt ön- tudatosabb s bátrabb nők még tovább mennek : egyenesen azzal a követeléssel állnak a férfiak elé, hogy igazság szerint őket is a politikai jogok részeseivé tegyék, mert hozzá akarnak szólni a törvények alkotásához, különösen azokéhoz, melyek a nőket is érdeklik ; ez az egyetlen mód szerintük arra, hogy helyzetük visszásságait törvényesen orvosolhassák. Követelésük megokolása velejében ilyenforma: Olyan törvényeket, melyek teljes méltánylással vannak a nők iránt, csakis a nők egyenes hozzászólásával lehet alkotni. Mivel pedig a törvények épúgy kötelezik a nőket, mint a férfiakat : a legnagyobb igazságtalanság kizárni őket ezek alkotásából. Emellett a múltnak megrögzött hagyományai vannak, melyek a nőket igazságtalanul sújtják, amelyeket mégis a férfiak alkotta törvény tovább igyekszik fenntartani. Ilyen például, hogy egyes bűnökért vagy ballépésekért, melyeket a nő férfival együtt követ el, csupán maga bűnhődik. Ilyes és hasonló jogtalanságokat a nők saját beleszólásukkal alkotott törvények által akarnak megszüntetni ; tehát a férfiakéval egyező politikai jogokat követelnek. Körülbelül ebben a keretben mozog a politikai feminizmusnak törekvése. Tárgyilagos felfogással legkevésbbé se vonom kétségbe, hogy ennek is van igazsága, de korántsem akkora, mint a társadalmi feminizmusnak ! Úgy hiszem, a források és alapok tisztázásával sikerült a nők egyenjogúsitó mozgalmát annyira megvilágítanom, hogy a kérdés iránt érdeklődők biztos ítéletet alkothatnak róla maguknak. De hát mi az én Ítéletem ? — kérdeni fogják bizonyára t. olvasóim. Nos, ha érdeklődnek iránta, legyen kívánságuk szerint! Nekem, miként valószínűen legtöbb férfitársamnak, az a megdönthetetlen véleményem, hogy a nőknek igazi hivatása ebben a két szóban van : feleség és anyaság. Erre szánta őket a természet, ezt jelölte ki nekik évezredek hagyománya, ebben száll rájuk a vallás szent áldása ! Ez valódi glóriás hivatás, mely bennünk, férfiakban csak ellágyuló tiszteletet tud ébreszteni ! Mintha mindnyájunk leikéből szólana a nagy német költő, Schiller, mikor igy int: „Ehret die Frauen ! sie flechten und weben Himlische Rosen ins irdische Leben.“ Magyarul : Tiszteld az asszonyt! keze mint szövi, látod Földi életbe az égi virágot. Ez a nők legszebb hivatása, hogy a családért harcoló férfiak életébe „égi virágot szőjenek;“ hogy ott álljanak mint vigasztalók az élet küzdelmeiben gyakorta sebet kapó férfiak oldalán ; hogy szüljék és neveljék az uj nemzedéket! Ezt a fön- séges hivatást nem pótolhatja semmiféle állás, semmi politikai jog ! Ennek az apotheosisát irta meg Madách Az ember tragédiájában oly szépen, mint talán senki a világirodalomban ! Akiktől azonban a Gondviselés, a mostoha életviszonyok ezt megiagadták, azoknak igazságos érzéssel meg kell engednünk, hogy szabad ütjük legyen bármely tisztes pályára, melyet akár fizikai, akár szellemi erejüknél fogva be tudnak tölteni. Világos ezen észrevételemből, hogy én mindazon nőkre nézve, kik önhibájukon kívül maguk kénytelenek keresni kenyerüket, hive vagyok a társadalmi értelemben való feminizmusnak. Hogy ezt némileg részletezzem is, kimondom, hogy általában jogosnak tartom a feministáknak azon kívánságát, hogy a nők istenadta tehetségüket hozzánk, férfiakhoz hasonlóan bármely irányban kiművelhessék ; hogy alacsony helyzetükből kiemelkedhessenek; hogy a világ előttük, mint előttünk, nyitva legyen ; hogy valamennyi kenyérkereseti pályára bocsáttassanak, amelyekre kellő képességgel rendelkeznek. Nem tudok azonban rokonszenvezni ugyanily mértékben a politikai feminizmussal. Nem utasítom ugyan el mereven magamtól, de általánosságban és föltétlenül nem is fogadom el. Nem fogadom el pedig föltétlenül azért, mert nem ismerhetem el a nőknek a férfiakkal való teljes egyértékűségét. A nők mind fizikailag, mind szellemileg gyöngébbek a férfiaknál, tehát egyenlő jogok részesei sem lehetnek. Legelsőbben az Úristen előtt kellene kivívniuk egyenlősítésüket, csak azután követelhetnék ugyanazt mitő- lünk. Amit az Ég nem adott meg nekik, annak reparációját csak nem kívánhatják a férfiaktól ! Ez annyit jelent, hogy én az abszolút (föltétlenül egyenlő- sitő) politikai feminizmust mint lehetetlen gondolatot elvetem. Méltányosság szempontjából azonban nem vagyok ellensége annak, hogy a becsületes önálló pályákon működő, vagy a birtokukat önállóan kezelő nők szavazati jogot nyerjenek. Egyelőre azonban csak ezek ! Ameny- nyiben pedig ezeknek gyakorlati jogélvezete azt bizonyítaná, hogy a női szavazatjog hasznára vált nemcsak maguknak a nőknek, hanem az egész államközösségnek, annyiban később kiterjesztendőnek vélném bizonyos keretek között a férjes nőkre főleg a több gyermekű családanyákra is. Ennyivel a magyar nők minden bizonnyal beérhetik. Ily értelemben a politikai feminizmust Magyarországon már most is megvalósíthatónak gondolom. Eszerint joggal végezhetem fejtegetésemet azzal, hogy tulajdonképpen feminista vagyok.
